–

Ilyenkor ő Yoda a Gutenberg-galaxisból: kicsi kezeinek feltétel nélkül engedelmeskednek a tárgyak, és legyenek bár habkönnyű mondókás kötetek vagy fajsúlyos lexikonok, pillanatokon belül több négyzetmétert beterítenek a szekrény körül. A legtöbb leszedett könyv csak néhány milliméterrel kerüli el a gyerek fejét, ő mégis úgy ül ebben a többnyelvű betűbombázásban, mint egy lövészárokba ragadt doberdói baka a kartácstűzben, csak nem újságpapírból sodort cigire gyújt rá, arcán a „minden mindegy” érzésével, hanem könyvsarkakat rág.

Elvan a gyerek, ha az életével játszik.

Amikor végzett, és valamilyen rejtélyes okból túlélte, akkor elindul az új kihívások horizontja felé. Ha töpszli vagy, akkor a horizont a következő fal. Így tehát négykézlábra ereszkedik, és csattogó térdekkel, pelenkás popsiját tacskószerűen rázva, apró sikkantásokkal elrobog a legközelebbi konnektorig. És belenyúl. Ja, persze, hallom az olvasót, de mégis hogyan érjem utol a gyereket, amikor olyan fürge, mint egy hasmenéses szalamandra? Hiába vagyok én Akhilleusz, ha ő meg a teknős! Nincs esélyem. Szegény Eleai Zénón biztosan kisbabás apuka volt, midőn paradoxonjait megalkotta.

Szóval a gyerek menthetetlenül odaér a konnektorhoz, és ugyanazzal a huszáros lendülettel szeretne tövig belenyúlni, megmarkolni és nyilván a szájába gyömöszölni az utolsó kétségbeesetten menekülő elektront is. De haha, hoppon marad a kis pokolfajzat, mert 1943-ban egy 17 éves svéd srác, bizonyos Ingvar Kamprad alapított egy bútorboltot, amiből a családja hetedíziglen mocskosul meggazdagodott, az imbuszkulcs végleg feliratkozott a férfi attribútumok közé, mi pedig vehettünk olyan műanyag biszbaszokat, fröccsöntött mifenéket, polietilén izéket, amiket konnektorokba lehet dugni, asztalsarkakra lehet ragasztani- és kilincsekre lehet szerelni, hogy a gyerek ne ölje meg magát, ha nem dolgozik meg rendesen ezért az egyszeri élményért.

Ez a konnektorba rakott polivinilklorid miazisten egyébként kétfunkciós csodaszerszám: nemcsak azt akadályozza meg, hogy a gyerek áramvonalasnak nézzen ki, ne pedig habszivaccsal kitömött fehér frottírzokninak, mint most, hanem azt is, hogy te felporszívózz vagy kivasalj. A kiszedéséhez ugyanis adnak egy ilyen hogyishívjákot, egy fehér tökömtudjamit pöckökkel, de én azt nem tudom használni, mert két perc próbálkozás után kalapáccsal szeretném szétverni az egészet.

Úgyhogy az a konnektor, amelyik gyerekbiztos lett, az is marad. Ott rohadjon meg dugatlanul.

Ennek ellenére persze nem engedjük, hogy Tomika veszélyes dolgokkal játsszon. Á, kinek hazudok itt...? Nyilván engedjük, különben soha nem játszana semmivel, hiszen ugyanolyan adrenalinfüggő, mint az összes kortársa. Betonfal? Neki olyan, mint egy megvakított kos! Forró sütő? Rátenyerelnék! Vasalóállvány? Lerántanám! Töltőkábel? A nyakam köré vele! Piszok a babakocsi kerekéről? Nyalom fel! Ágy széle? Vetődés!

Kész életveszély. Most ott tartunk, hogy ülni már szerintünk is tud, állni viszont még csak szerinte. Már nem homo habilis, még nem homo sapiens, de legalább homo erectus! Ennek megfelelően akkorákat esik, mint egy ólajtó. (Tényleg, miért esnek az ólajtók...?)

Minden ok nélkül eldől, asztallábaknak szalad... vagy bemegy a szék alá, felemeli a fejét, és csatt, puff, oáááááá.

Profi ligás amerikai focisták fején sincs annyi piros folt, mint az övén. Hölgyeim és uraim, ez nem gyereknevelés, ez szimpla életben tartás!

Ha így haladunk, a gyerek azt fogja hinni, hogy Herczeg Nemszabadnak hívják. Ezt az egyet ugyanis érti. Ugyanúgy, mint a macskák. Érti, de leszarja.

Néz az a kis földszintes dög a szemedbe (már a gyerekről beszélek), nyúl a konnektor felé, felcsattan a szülői nemszabad, erre visszarántja a kezét, röhint egyet, és vigyorogva újrakezdjük a kört. És ő soha nem unja meg! Ráér, erre szánta az egész napját.

Te meg modern szülő vagy, ezért nem ő kap egy frászt, hanem te. Percenként.

Főleg akkor, ha lecsúszik az ágyról, ahol ketten is vigyáznak rá, és te előre nem tervezett látogatást teszel Dante poklának legmélyebb bugyrában. Ezt Budapesten működtetik, az egyik gyermekkórház éjszakai baleseti ügyeletén. Ide robogtunk be a gyerekkel, mert az anyukája a távollétemben – nagyon helyesen – úgy ítélte meg, hogy Tomika nem a Vasember, ezért ha ütés éri a fejét, akkor tegyék be valami gépbe, és egy lehetőleg alulfizetett, unott, fáradt, kiégett, láncdohányos alak közölje velünk, hogy ide igazi betegeket kell hozni, nem kamutraumásokat. Oké, azért ennyire nem volt durva, de a hely hangulatát ez adja vissza.

Én később értem oda, mert a munkahelyemen kaptam a riasztást. Finoman szólva is ideges voltam, valahol félúton Hulk Hogan önbarnítója és Hihetetlen Hulk haragoszöldje között. Ebben az állapotban az első, akit megláttam, egy két lábon járó pannon múmia volt nővérköpenyben, aki a bejárat felé csoszogott, hogy dohányozhasson végre, de nem voltam benne biztos, hogy nem dobja fel a klumpát a nikotinhiánytól addig. Utána végignéztem, ahogyan egy anyának elmagyarázzák, hogy ha a kislányának másfél éve (!) fáj a megműtött bele, akkor másfél éve kellett volna orvoshoz fordulni, nem pedig most, amikor úgy hozzák be a mentők, mint egy félig becsukott bugylibicskát. Utána – miközben a gyerekemet tébétámogatással káros sugárzásnak tettem ki – szóba elegyedtem egy másik apával, akivel az alábbi párbeszéd játszódott le köztünk: 

Ő: Tiéd miért van itt?

Én: Hát, sajnos lecsúszott az ágyról, és beverte a fejét.

Ő: Ó, az szar.

Én: Hát, igen. És a tiéd?

Ő: Hát... ööö... hetek óta nincs kakája.

Tudom, hogy már ismertek, és nem hiszitek el, de esküszöm, nem vágtam rá, hogy: „Ó, az is szar”!

Tomikának egyébként semmi baja nem történt, a diagnózis „első gyerekes idióták lelkiismeret-furdalásos pánikrohama, otthonukban gyógyulhatnak” volt. Szóval most a gyerek áll, mi pedig lábadozunk.

Herczeg Zsolt

Tetszett? Akkor olvasd el Zsolt sorozatának korábbi részeit is! ITT ír a babasírásról, ITT arról, hogy egy babával bizony minden héten háború van, ITT a keresetlen kérdésekről, ITT a „férfiterhességről”. ITT pedig arról, milyen létformái vannak egy babának. ITT meg arról írt, milyen nehéz egy gyereket felöltöztetni. ITT pedig arról, hogy jó babák nem léteznek, ITT pedig arról, hogy milyen nehézségeket rejt az apaság. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/rickt99