Tomikának három létformája van, és amennyire én tudom, így van ezzel a többi ilyen baba is.

Az első a Szuszimaci.

Akkor alkalmazza, amikor alszik. Ez a túlhajszolt szülőkből kihozza az érzelmi kannibált: „úristen, megzabálom, annyira aranyos!”. És valóban: ahogy a babaszoba félhomályában, az Őrmaci, a Sárga Zsiráf és az Egyszarvú Csacsi (ezekről majd máskor) óvó tekintete alatt, a hátán fekve, lazán szétvetett karokkal, kisjézusként alszik, az önmagában gyorsabban megolvasztaná a sarki jégtakarót, mint az emberiség együttvéve, pedig sajnos mi is nagyon hatékonyak vagyunk ez ügyben.

A Szuszimaci azonban előbb-utóbb felébred (még jó...), és akkor bizony Nyüszimaci lesz.

Én arra tippelek, hogy ez minden babával így van, de a miénkkel mindenképpen. Mivel nem velünk alszik, de azért nálunk – szóval a saját szobájában –, ezért vigyázzállásban fekszünk az ágyunkban, mint egy túlképzett frontkatona a lövészárokban, éberebben, mint egy kokalevelet rágcsáló jaguár, és úgy figyelünk a felőle érkező gyanús zajokra, mint Bambi a vészkijáratra a farkasok házibulijában.

Én is gyorsan odaérek, amikor felsír, de Zsuzsi...! Egy ideje gyanítom, hogy Roxfortban végzett, hiszen szemlátomást tud dehoppanálni.

Persze, „a hetek meg a rutin” itt is megérlelte a gyümölcsét: a franc se kel már fel az első nyikorgásra, mert ha szabadon engedte a röpülni vágyó metángalambot, akkor alszik tovább. Csak a másodiknál, esetleg a harmadiknál avatkozunk közbe.

Először simogatással, dörmögéssel és a láb pukitávozást elősegítő felemelésével próbálkozunk (csak akkor hatásos, ha a baba lábát emeljük fel, és nem vizelő kutyaként a sajátunkat), szigorúan anélkül, hogy felvennénk a kiságyából, utána pedig a jól bevált ölelést alkalmazzuk. (Azt viszont most megmondom, hogy ha még egyszer elfelejtem kikapcsolni azt a rohadék légzésfigyelőt, és váratlanul vijjogni kezd, akkor én bizony álltó helyemben, az éjszakai lámpa diszkréten merengő fényénél, egy Micimackó portré alatt összefosom magam. Én szóltam.)

Annak érdekében, hogy több Szuszimacink és kevesebb Nyüszimacink legyen, négy hónapja egy hímes tojáson sétálva élünk. Igen, én is tudom, hogy elvileg, a „szülőnek lenni nem bonyolult, de azért írtunk róla ezerhatszáz oldalt” típusú szakkönyvek és a fekete öves szülők, a babatartás Chuck Norrisai szerint csak éjszaka szabad csendben lenni a gyerek miatt, máskor hangoskodni kell („hadd szokja”), és igyekszünk is, de azért a háztáji gyakorlat felülírja ezeket a bolti okosságokat. Ha a gyerek alszik, akkor a szülő inkább kussol (inkluzíve nassol), és még a tévét is lenémítva nézi, mert nem akarja, hogy az alvó baba idő előtt letépje az álom láncait, aztán elszabaduljon a korábban már megénekelt decibelsárkány. Mert akkor szülő szülőn nem marad...

Persze, akkor sincs nagy baj, mert a Nyüszimaciból gyorsan Szopimacit lehet csinálni. Ezt, gondolom, nem kell elmagyarázni: ha eszik, akkor ugyanazzal a szájával nem tud ordítani. Win-win.

Jó, ez persze megint önámítás, mert ő sosem tud veszíteni, hiszen bármit csinál, az neki is új, nekünk is új, és egyvalaki biztosan nem hibás érte: ő. Ugyanis – ezt minden férfiállat vésse az eszébe! – a kisbaba nem azért bömböl... vagy művel más, idegtépő dolgokat, mert szemétkedni akar, hanem, mert így kommunikál. Ha SMS-t írhatna, megtenné. Ne aggódjatok, dumál majd még eleget, és akkor ti fogtok sírni: visszasírjátok ezt az időszakot, amikor még csak berregni tudott a szájával, miközben pajkosan szállnak mindenfelé nyálbuborékok.

Tomika például azt sem előre megfontolt, aljas szándékból csinálta, hogy megtanult egy új hangot. Egy nagyon ijesztőt. Rájött a lelkem, hogy sikkantani akkor is lehet, amikor a levegő befelé áramlik a tüdejébe. Persze, ebből nem sikkantás lesz, hanem egy túlvilági hörgés. Ilyen hangot a The Walking Dead című amerikai zombisorozat élőhalottnak kiképzett statisztája ad ki, amikor a forgatásközi szünetben pisilés közben bekapja a farkát a cipzár. Ha felraknám a YouTube-ra, a legjobb norvég death metál zenekarok is sírva könyörögnének a licencért.

De nem rakom fel, mert mint korábban fogadkoztam, ez a gyerek digitális örökség nélkül nő fel (fotó és videó nem kerülhet fel róla az internetre, de erről majd máskor), így most szólok a kedves olvasóknak, hogy nagyon szépen köszönöm a gratulációkat, de a Büfik és bukások aktuális fejezete mellett látható fotók nem Tomikát ábrázolják, hanem úgynevezett stockfotók, nem létező magyar elnevezésükön készletfényképek, amelyeket nálam sokkal jobb üzleti érzékkel rendelkező szülők anyagi haszon reményében készíttetnek a kaukázusi fajtajelleg standardjának mindenben megfelelő ivadékukról.

Természetesen Tomikához képest számomra mindegyik annyira ronda, mint egy esős novemberi napon Gollam által lefosott mordori kilométerkő. Ezeket a fotókat egyébként szerintem D. Tóth Kriszta szerzi és teríti, és ezzel szemfülesen le is lepleztük, hogy a D. a nevében nyilvánvalóan a dealer szó szégyenlős rövidítése. (Nem így van, a képeket Szentesi keresi – aki viszont, ahogy a nevében is benne van, egy szent, és mint ilyen tévedhetetlen – a szerk.)

Szóval látni nem fogjátok, így kénytelenek vagytok elhinni, hogy ő a legszebb gyerek.

Akit valaha nemzettem.

Legjobb tudomásom szerint.

Herczeg Zsolt

Tetszett? Akkor olvasd el Zsolt sorozatának korábbi részeit is! ITT ír a babasírásról, ITT arról, hogy egy babával bizony minden héten háború van, ITT a keresetlen kérdésekről, ITT pedig a „férfiterhességről”.