Orvos-Tóth Noémi: Hajlékonynak kell lenni ahhoz, hogy az ünnepek jól sikerüljenek

–

A karácsonyi bakik jolly jokere: Ropi és a töltött káposzta

Tavaly karácsonyra egy fővel és négy lábbal, valamint egy kielégíthetetlen étvágyú gyomorral bővült a családunk. Ropiról meséltem már nektek, élete első néhány évét az utcán töltötte, onnan került a menhelyre, ahol mi rátaláltunk, és befogadtuk. Korai szocializációját a „falj fel mindent, mert sosem tudhatod, mikor jutsz újra ételhez” és az „amit megeszel, nem vehetik el tőled” szellemiségében töltötte. Olyan erősen íródott be az éhezés az idegsejtjeibe, hogy a mai napig is – csaknem másfél évvel az örökbefogadása után – evéslassító tálból etetjük, nehogy elcsapja a gyomrát a tíz másodperc alatt felporszívózott eledeltől. És mindent megeszik, amit talál. Ez van.

Tanítgatjuk a „nem”-re (haha) meg a határtartásra (hahhahaha), de hát tudjátok, hogy van ez: a kutyát kiveheted az utcáról, de az utcát nem tudod kivenni a kutyából.

Szóval tavaly karácsonykor, amikor meglátogattuk apuékat Somogyban, Ropi csak úgy fürdőzött a halászlé- és bejgliillatban. Valamint a töltöttkáposzta-gombócokban. Utóbbiakban a szó szoros értelmében. Apuék ugyanis kitették a meggyúrt és előfőzött húsgombócokat a teraszra. Ő pedig, jó utcakutyaként, simán lejátszotta a polcról a dobozt, kiszaszerolta, hogy kell kinyitni, leszedte a tetejét, és… a 26-ból 24 gombócot megevett. Kettőt meghagyott apám Piri kutyájának (hasonlóan befogadott eb, csak épp negyedakkora, mint Ropi). Mert ha valaki, hát ő tudja, mi az a nélkülözés.

Ez a kép a gombóclopás előtt készült, miközben a fát díszítettük:

A gombóclopás után nem fotóztam le. Az a látvány a nyilvánosság előtt vállalhatatlan. A kutya ugyanis kétszer büntetett: egyszer azzal, hogy eltüntette a töltött káposztába valót, másodszor pedig azzal, hogy a szentestét végigfosta, majd az éjszaka hátralévő részében nyüszögve panaszkodott, hogy csípi a paprika. Naná, fiam, ilyen ez a burzsujélet!

Azt mondod, a cím alapján másra számítottál, és hol van a történetből Orvos-Tóth Noémi? Teljesen igazad van, mindjárt jön ő is. De előtte hadd meséljem el, hogy milyen jókat nevettem azokon a sztorikon, amelyeket a felhívásunkra a WMN olvasói osztottak meg az Instagram- és a TikTok-oldalunkon a saját ünnepi bakijaikról. Mert az például villámgyorsan kiderült, hogy nem vagyok egyedül: háziállataink előszeretettel nyúlják le és falják fel a gyakorlatilag bárhová kitett bármit. Kurucz Adri kutyája a pulykát (jó, ez, mondjuk, annyira evidens, mint hogy a nap süt, a szél meg fúj), egy olvasónk macskája a kocsonyát, Noémi Fülöp tacskója pedig a skót vajas kekszet.

De háziállat sem kell ahhoz, hogy beinduljon a karácsonyi hangulat, elég hozzá az ember is

A történeteitek áradatából kiderül, hogy az ünnepi bakik neuralgikus pontja még a konyha (a cukor helyett só például egy igazi klasszikus), a faállítás (az ünnep különböző pontjain különböző családtagokra dőlő feldíszített fenyők) és az ajándékok összekeverése, véletlenszerű kidobása, elfelejtése, valamint összecsillagszórózása (Flóra, komolyan?!). Illetve vannak családok, ahol karácsonykor menetrendszerűen meggyullad valami, amit az egyik olvasónk csodálatosan fogalmazott meg:

„A nagyi szeretettel gyújtja fel a karácsonyfát vagy az adventi koszorút. Szerencsére mindig van kéznél egy vödör víz.”

Személyes kedvencem volt még az a történet, amelyben anya nemes egyszerűséggel (gondolom, nem kis részben a két pici gyerek melletti totális kimerültség következtében) egy nappal korábbra szervezte az egész karácsonyt, mert elnézte a napokat. A családja pedig, ez mindenképp a becsületükre és dicséretükre válik, hagyta, hogy a tér-idő kontinuum megszakadjon, és engedelmesen leült az ünnepi asztal köré talpig díszben december 23-án. Másnap aztán (amiről ugye anya úgy hitte, 25-e, annak a napja, amikor mindenki hozzájuk hivatalos vendégségbe) hiába várták a rokonokat ünnepi ebédre. Ekkor csak kiderült, mit is mond a Gergely-naptár… De nem lett belőle világvége, mert ahogy a kedves olvasó írja: 

„Apának volt igaza, de cserében egy nappal megtoldottuk az ünnepeket.”

A reakciókon nagyon sok múlik

Amikor Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológust arról kérdezem, miként lehet kivédeni, hogy minden egyes karácsonykor ugyanazt a családi feszültségtáncot járjuk, azt mondja, érdemes tudatosan készülni az együttlétre, tudatosítani például a klasszikus feszültségforrásokat, a családtagok régről hozott traumáit és azt is, hogy a fa alá a legtöbben már eleve fáradtan és érzékenyebben érkeznek, így az egész család pöccre indul. 

„Pattanásig feszültek az idegeink, mire eljutunk a fa alá, ahol egyébként boldognak »kellene« magunkat érezni. Amikor ennyire felfokozott állapotban vagyunk, akkor hihetetlenül érzékennyé válik az ember, és minden apróságra sokkal indulatosabban, sokkal intenzívebben reagál, minden reakció sokkal jobban fáj, és egy pillanat alatt eltörik a mécses.

Ilyenkor, ahelyett hogy azt mondanánk: »na már megint bőgsz, már megint csinálod a cirkuszt«, érdemes inkább azt mondani: »na gyere ide, nincs semmi baj, most úgy érzed, hogy nem figyelünk rád, pedig figyelünk…« Hajlékonynak kell lenni ahhoz, hogy az ünnepek, az együttlétek jól sikerüljenek”

– tanácsolja a szakember. 

Már azzal sokat segíthetünk tehát a helyzeten, ha a család egy-két tudatosabb tagja a szokottól eltérően reagál egy-egy nehéz helyzetre. Visszaszólás helyett, mondjuk, kérdéssel, indulat helyett nyugalommal, odafigyeléssel vagy törődéssel. Ilyenkor a meglepetés ereje bemozdíthatja az egész rendszert, és átírhatja a szokásos feszültség-forgatókönyvet.

Orvos-Tóth Noémi szerint nagyon jó lenne, ha karácsony közeledtével elkezdenénk azon gondolkodni, mi mit hozunk magunkkal a régmúlt karácsonyokból, illetve hogy a szüleink, nagyszüleink mit hozhatnak magukkal. Jó megoldás lehet, ha közösen elhatározzuk: ez most egy olyan ünnep lesz, amikor mindenki elmondja, neki mi volt a legfájdalmasabb karácsonyi élménye, és mi volt a legboldogabb karácsonyi élménye. Mikor volt ez? Milyenek voltak a gyerekkori karácsonyok? Érdemes arra törekednünk, hogy egymás történeteiből ne a bezzeget halljuk ki, hanem a tapasztalatot, az emléket.

„Szóval, menjünk közel egymáshoz. Igazából, nem csak fizikai formában, és vizsgáljuk meg, kinek mit jelent a karácsony” 

– tanácsolja Orvos-Tóth Noémi.

A tökéletes karácsony mítosza

Mindenekelőtt azt érdemes tudatosítani, hogy tökéletes ünnep nem létezik. Még akkor sem, ha a legtöbben – annak ellenére is, hogy tudjuk: nincs ilyen – legbelül mégiscsak arra vágyunk. Mindannyiunk fejében él egy tökéletes karácsony, mondja a szakember, ezek forrása a gyermeki vágyainkban keresendő; annak természetes vágya, hogy mi legyünk a középpontban, hogy mindenki úgy gondoskodjon rólunk, ahogy az nekünk jó. A pici gyerekkorunkból hozott vágyódásra pedig rárakódnak a társadalmi és kulturális mítoszok, üzenetek. Például itt van rögtön a legismertebb, mely szerint: „a karácsony a szeretet ünnepe”.

Vagyis az az elvárás, hogy ilyenkor mindenkit szeretnünk kell, és bennünket is szeretni kell. Igen ám, de ez egy közösségi ünnep, amelyre minden egyes családtag saját elképzelést hoz arról, hogy őneki mi esne jól. Ezt a sok-sok igényt pedig szinte lehetetlen összehangolni. 

„A karácsony egyszerre a megfelelési kényszerek és az elvárások időszaka – mint minden olyan alkalom az életünkben, amit nagyon sok várakozás előz meg, amihez nagyon sok fantázia kapcsolódik, ami felfokozott érzelmekkel jár együtt, ami valahogy mindannyiunk fejében él valahogyan. És ehhez próbáljuk hozzáilleszteni a valóságot – akkor járunk a legjobban, ha ezt a hozzáillesztgetést elengedjük” – mondja a klinikai szakpszichológus.

Ahhoz, hogy a karácsonyt túléljük, Orvos-Tóth Noémi szerint a hajlékonyság mellett leginkább egy jó nagy adag humor kell. Valahogy megpróbálni igazi közösségi, családi, társas élménnyé tenni a karácsonyt azzal, hogy nem akarunk belefeszülni az elvárásrendszerekbe. Legyen szó a berepedő bejgliről, a töltött káposztát elcsenő kutyákról vagy épp a menetrendszerűen kicsorduló nagymamakönnyekről.

Kiemelt fotó: Marie LaFauci / Getty Images

D. Tóth Kriszta