D. Tóth Kriszta: Soha többé nem lesz kutyám. Kész. Pont

–

Ringo 2019 nyarán meghalt, és én nem akartam másik kutyát. Soha többé.

Mert senki nem lesz képes pótolni a 85 kilónyi, kanapéhosszúságú űrt, amit maga után hagyott. Senki nem viseli majd úgy a fehér mantelt a koromfekete szőrkabáton, ahogy ő viselte. Senki busa feje nem illik majd úgy a váll-nyak hajlatomba, ahogy az ő feje illett. Senki nem ül úgy mellém a kanapéra, mintha ember lenne, hogy megnézze a magyar vízilabda-válogatott meccsét a tévében. Senki nem lép úgy a lábamra, hogy recsegjen-ropogjon az ugrócsontomtól az öregujjam hegyéig minden odabent, senki nem ül az ölembe úgy, hogy kilapuljon a combom teljes kötőszövet-állománya, senki nem borít föl teljes testtel örömében, és a látásomat sem veszélyezteti senki farokcsóválása. Ahogy senki nem fogja tudni úgy rám lélegezni a nyugalmát egy nehéz nap után, mint ő tette. 

Az én kutyámat Ringónak hívták és csak egyetlenegy van belőle ezen a világon. Volt. És ezt még akkor is így éreztem, amikor az utolsó hónapokban az epilepsziás nagyrohamai közepette éppen gyógyszert próbáltam a fenekébe dugni, mert akkor épp azt kellett és oda.

Soha többé nem lesz kutyám, kész. Pont.

Erre az évekig sikeresen zsolozsmázott mantrámra gondoltam 2021. augusztus 29-én délután négy óra tíz perckor, miközben a piros lámpánál a visszapillantó tükörben a gyerekemet és a kutyámat néztem a hátsó ülésen, hazafelé a menhelyről. Peregtek kifelé belőlem némán a saját mondataim, szemenként végiggurultak a kocsi padlólemezén, majd megtaláltak valami hajszálrést, és kihullottak az aszfaltra. Otthagytuk őket annak a városkának a főútján a budapesti agglomerációban a tavalyi nyár utolsó előtti-előtti napjának délutánján. 

Az estét pedig egy kutyával töltöttük.

Egy új kutyával, aki már nem is annyira új ezen a Földön, hiszen mire megtaláltuk egymást, ő leélte már életének első három évét. Csak épp igazi otthona nem volt eddig sosem. Ami persze talán nem is helyes így, hisz' otthona volt minden bokor és barlang, erdei odú és városi zegzug, ahol meghúzta magát azután, hogy megszületett, valószínűleg már az utcára. És otthona volt a menhely is, ahová végül életének harmadik évében bekerült, hogy várjon valakire, aki soha többé nem akar kutyát. Aztán mégis hazavisz egyet. 

A kutyát, akit nem akart.

Szóval, Ropi, aki a menhelyi keresztségben kapta szilfid testalkatára utaló nevét a régi, nem létező neve helyett, megérkezett.

Az életünkbe, az otthonunkba, a szívünkbe.

És hozta magával a múltját, a szorongásait, bántalmazás okozta traumáit, feneketlen szeretetigényét, kifogyhatatlan öleléskészletét, szórakozott és mérhetetlenül szórakoztató személyiségét, kajla füleit, az éhezéstől kilátszó bordáit, bőrét kiszúró csípőcsontjait, csillapíthatatlan falánkságát és a gyűjtögető-vadászó-halászó életmódba belerokkant gyomrát. 

Valamint a szívférgeit. 

Vasárnap elhoztuk, kedden reggel az állatorvosnál kezdtünk. (Ez a cikk nem arról szól, hogy miként fogadj felelősen örökbe állatot – azt megírtuk már nem is olyan rég –, úgyhogy visszagyömöszölöm a mellkasomból kibuggyanó pedagógus anyámat, és folytatom a tényekkel.) 

Adatfelvétel, névre írás, chipellenőrzés, érzékszervek, ízületek, rutinvizsgálatok, általános állapotfelmérés. Krisztina, ezzel a kutyával lesz munka bőven, fel van készülve rá, ugye? Fel, doktor úr, fel. Tudja, a menhelyről érkezett állatok pszichésen… tudom, köszönöm. Újra kell őket építeni. Hónapok, de van, hogy egy év is, mire… Igen, igen, számolunk ezzel. Férgességre teszteljük gyorsan? Igen, legyen kedves, ha már itt vagyunk… Pici vér levéve, gyorstesztbe egy csepp… azonnal jön a két csík. Ajjaj, ez bizony pozitív. A mikroszkóp alatt is látszanak, jó sok van, jöjjön, nézze meg! Muszáj? Jöjjön csak, mutatom. És valóban, ott zsizsegtek a rózsaszín háttér előtt, a nagyítóüveg alatt jól láthatóan az új ellenségeim.

Megfordult velem a világ, bal kézzel mechanikusan simogattam, Ropi nyakát, a jobbal zsebkendőt kerestem.

Közben záporozott a rengeteg információ a rettegett, potenciálisan halálos betegségről, amit szúnyogok terjesztenek, és már egyáltalán nem olyan ritka a mi régiónkban, mint régen volt, és ami ellen védekezni lehet és kell, mert ha nem tesszük, és fertőzött szúnyog csípi meg a kutyádat, akkor csak egy hosszadalmas, fájdalmas és költséges kezelés gyógyíthatja meg. Vagy az sem.

Néztem az orvosra, aztán a kutyára, megint az orvosra, megint a kutyára, ahogy ott feküdt előttem, a gerinccsigolyái kirajzolódtak a hátán, bordáit meg lehetett számlálni, az izgatottságtól és a szorongástól szélesre nyitott szájával olyan volt, mintha mosolygott volna rám.

Félt. Azt hiszem, nálam is jobban. Pedig én is nagyon féltem. Augusztus 31. volt, még nem telt el 48 óra, és arra gondoltam, hogy: miért? Miért, miért, miért? Amikor én nem is akarok új kutyát.

Aznap éjjel nem nagyon aludtam, valamikor hajnali három és négy között, abban a furcsa, delíriumos órában, amikor a levegő sűrű, mint a tejföl, a valóság és a képzelet közötti hártya pedig tökéletesen átjárható, megfordult a fejemben, hogy nem. Én ezt nem tudom vállalni. Hogy visszaviszem oda, ahol úgy kaptuk meg, hogy nem tesztelték, ahol azt mondták, minden rendben lesz, ahonnan hazafelé, bámulva őt a visszapillantóban, szemenként pergett ki belőlem az ellenállás. Mert, ami most következik, az a szabad életünk vége, az a teljes újratervezés, az fájdalom és félelem, az tehetetlenség és hosszú, hosszú bizonytalanság. Mert nagy az esélye, hogy ennek a kutyának, akinek semmi mást nem akartunk adni, mint gondoskodást, otthont, biztonságot, jókedvet, életet… most még azelőtt véget ér az útja, hogy igazán elkezdődött volna. És én nem bírok el már megint egy ekkora veszteséget, megint egy elválást, megint egy véget érést.

Mi szeretni akarjuk őt, tanítani, emberek és kutyák közé szoktatni, építeni a biztonságérzetét, a bizalmát, és közben kötődni, közösséggé válni, azzá, akivé csak az tud, aki élt már kutyával. 

Nem pedig további fájdalmakon átvezetni, oka, tanúja, lenni egy oly sokat szenvedett élőlény újabb traumáinak…

Végül aztán úgy tűnt el ez a gondolat, ahogy megjelent; nyom nélkül, egy pillanat alatt. Ahogy virradt, magam köré csavartam régi takarómat: a túlélőösztönt.

Rendben van, akkor most ez lesz. Megmentjük. Meggyógyítjuk. Megerősítjük. Megcsináljuk. 

Úgyhogy nekigyürkőztünk a kilenc hónapos terápiának. 

Ezeket a sorokat 2022. január 20-án este írom. Ropi húsz hete a mi kutyánk. Túl vagyunk három komplex beavatkozáson, egy bivalyerős antibiotikum- és két szteroidkúrán, a hozzájuk tartozó megerősítő terápiákkal, kétszer egy hónapos trombózisveszéllyel és kennelnyugalommal, át- meg átszervezett rendszerekkel, és közben óvatosan, lassan adagolt szoktatási tréninggel.

Az lehet, hogy a neve Ropi, de a szervezete biztos, hogy vasból van. Mert minden kezelésre csodálatosan reagált. Minden gyógyszert zokszó nélkül bevett (naná, bármi, ami szájon át bemehet és kajának néz ki, azonnal bemegy), minden tűszúrást nyikkanás nélkül tűrt, minden vizsgálatot, röntgent, ultrahangot, miegyebet készséggel végigcsinált.

A tekintetével fogta a kezemet, vagy ha nem az enyémet, akkor valaki emberfiáét, akit ott és akkor a nevelőanyja helyett gyorsan a bizalmába fogadott, a túlélése érdekében.

Nem láttam élőlényt, akiben akkora bízni és élni akarás van, mint benne.

December elején az utolsó, harmadik arzéninjekciós beavatkozás után a kanapén ültem, Ropi mellettem, feje az ölemben, együtt lélegeztünk. Pillanatok alatt összehangolódik a légzésünk. Azt hittem mélyen alszik, de amikor a teámért nyúltam, kinyitotta a szemét. Nem mozdult, csak rám nézett, mélyen, jelentőségteljesen. És közben sóhajtott egy gigantikusat.

Ott és akkor elhittem, hogy minden rendben lesz. Kipergett belőlem az utolsó homokszem. 

Van egy kutyám. 

D. Tóth Kriszta