A versengés lehet együttműködés is, nem csak egymás ellen való küzdelem

–

Sportolni önmagamért

Leszakadna a plafon, ha azt állítanám, hogy egy sportember veszett el bennem. Igaz, hosszú évekig balettoztam, de azt kevésbé sportként, inkább felszabadulásként, repülésként éltem meg. A balett után nyaranta lovagolni kezdtem, majd jött, látott és győzött a jóga. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de stabilan jelen van az életemben, ha néha csak egy párperces ászanasor erejéig, de akkor is.

Számomra a sport soha nem elsősorban a testmozgásról szólt, sokkal inkább arról, hogy tegyek valamit magamért, amitől jobban érzem magam a bőrömben és úgy egyáltalán, az életben, a Földön. Szóval soha nem volt olyan vágyam, hogy én legyek a legjobb, hogy lekörözzek bárkit.

A személyiségemben eleve nem volt benne soha, hogy le akarjak másokat hagyni (nem mintha esélyem lett volna amúgy), de ez nem azt jelenti, hogy például soha ne rivalizáltam volna senkivel – a testvéreimre például végtelenül féltékeny voltam. De nálunk nem volt igazán volt direkt a versengés, a harcaink inkább személyesek voltak, semmint fizikaiak (talán mert egyikünk sem volt nagy sportember), és nem is gondoltam, hogy valaha ez a téma kardinális kérdés lesz az életünkben.

Aztán jöttek a gyerekek

Először, ugye, csak egy, de már nála is megmutatkozott, hogy igenis van számára jelentősége annak, hogy egy játékban ki nyer, hogy ki az erősebb, gyorsabb. Amikor pedig megszületett a testvére, még inkább kiéleződött a versenyhelyzet.

Persze vannak teljesen természetes, ártalmatlan dolgok, mint hogy ki ér valahova oda leghamarabb. A felosztás eleinte elég igazságtalan volt, hiszen a négy év korkülönbség sokáig a nagynak kedvezett, mára azonban változott a helyzet. Míg eleinte a kicsinek esélye sem volt vele szemben, ma már olyan területeken is beindult a rivalizálás, ahol kivételesen nem a nagy felé dől a mérleg nyelve.

Például a kicsi nem nagyon ismer félelmet, ami a fizikai kihívásokat illeti. Lazán, zsebre vágott kézzel, helyből levágott például a múltkor egy szaltót, mintha már évek óta ezt gyakorolná, pedig akkor csinálta először. Az állunk csak úgy koppant a padlón, nem hittük el. A tesója pedig nyilván teljesen kiborult, mert ő hozzám hasonlóan szívesebben áll két lábbal a talajon, és nem igazán szeret még bukfencezni sem. Érthető, ha úgy érezte, a kicsi lekörözte. De hát ő pedig olyan kitartóan és stílusosan tud focizni, aminek a híre már a közeli parkban is elterjedt. Szóval nyilvánvaló: ezen a fizikai síkon az egyiknek ez megy jobban, a másiknak amaz, amit már ők is kezdenek elfogadni. És míg a nagyobbik már ötévesen olvasott, azóta pedig heti egy gigászi regényt felfal, a kicsi – hiába lassan ötéves – még a közelében sem jár az olvasásnak. Ez teljesen rendben is van így, hiszen két különböző gyerekről van szó. Rendkívüli élmény látni, ahogy napról napra egyre több mindent ismerhetünk meg belőlük, egyre jobban kirajzolódik, kinek mi az erőssége és akár a gyengesége. Hiszen az mindenkinek van, ezt is fontos megtanulni.  

Zsigeri kompetíció

Szülőként nagyon nagy a kísértés, hogy ezt a rivalizálást kihasználva ilyen magas labdákat dobáljunk, hogy „na, ki mos a legügyesebben fogat?”, vagy vajon „ki veszi föl a pizsamát a leggyorsabban?” Persze simán lehet versengéssel nevelni, csak mi úgy döntöttünk, hogy ezt nem csináljuk. Ne azért menjenek fogat mosni, hogy a másikat legyőzzék, hanem azért, mert megértik, hogy ha nem mosnak fogat, azzal maguknak okoznak bajt.
Versenyeznek bőven eleget nélkülünk is, minek mélyítsük el a dolgot?! Mi erre jutottunk. 

A gyerekeknek amúgy is zsigerből jön a kompetíció, ami egyrészt elképesztő módon motiválja is őket, növeli a kreativitást, mert egészen hihetetlen, milyen sok ötletük van, ha az a tét, hogy egymást legyőzzék.

Ám az is látszik, hogy a versenyhelyzet sokszor kiöli a pillanatból a megélés lehetőségét, mert mindent visz, hogy ki nyer és ki veszít. Ráadásul nem tartjuk jónak, ha a győzni vágyás erősebb, mint az együttműködésre való késztetés. Utóbbit jobban szorgalmazzuk. Így a társasokban is mindig segítjük egymást, együtt találunk ki taktikákat, és ha csak lehet, kooperatív játékokat választunk. És tudjátok, mi ebben a szuper? Hogy ezt a gyerekek is meghálálják. Látszik, hogyha ráállítjuk az együttműködés pályájára őket, akkor sokkal jobban érzik magukat, lenyugszanak, és több esélyük van megélni azt, hogy a tesó az nem csak azért van, hogy legyőzzük, megsemmisítsük, arrébb taszajtsuk, ahányszor csak az utunkba kerül.

Mi a kompetíció helyett inkább a kooperációt támogatjuk

Na de – mint mindig –, úgy most is kiderült, hogy a gyerekeknek vannak saját kis megoldásaik, amikkel rácáfolnak a szülői „agyhúgykövekre”.

Kiderült, hogy a versengés cseppet sem mélyíti el a konfliktusaikat, sőt.

A minap kitalálták, hogy amerikaifocisat fognak játszani, ami nagyjából annyit jelentett, hogy dobálták egymásnak a labdát, aztán egy ponton leteperte egyik a másikat, és birkóztak egy sort, aztán dobálták a labdát tovább. Volt valami pontozós rendszer, és elhangzott a „Nyertem!” is jó párszor, de a hangsúly nem az eredményen volt, hanem azon, hogy irtó jól érezték magukat. Ugyanígy a minap, amikor a Mikulás miatti izgatottságukban túlpörögtek, kitalálták, hogy versenyt futnak, és gyakorlatilag addig rohangásztak a lakásban föl-alá, amíg össze nem estek, nagyokat nevetve, egymáshoz bújva.

Mindenki csak nyert, hiszen kimozogták magukból az izgalmakat, mindezt együtt csinálták, jókedvűen, kacarászva, és mi is nyertünk, hiszen jóval könnyebb volt elaltatni őket így, hogy szusz már nem maradt bennük. (Na, jó, az alsó szomszéd lehet nem volt ennyire boldog, de nem kopogott fel, szóval nagy vész nem lehetett. Vagy csak nem volt otthon.)

Az pedig már csak hab volt a tortán, amikor tegnap a nagyobbik edzeni akart, és a kicsit kérte meg, hogy segítsen. Üljön a lábára, amíg felüléseket csinál, legyen súly, amit fel kell emelni. Hát, az látványnak is iszonyúan kedves és vicces volt, de ők is rettenetesen jól szórakoztak. Meg én azért picit el is olvadtam, mint mindig, amikor épp jóban vannak, mert olyankor nagyon imádják egymást. (Egy darabig.) 

A versengés nem feltétlenül destruktív

Egyfelől továbbra is a kooperációban hiszünk leginkább, de már nem hisszük azt, hogy a kompetíció feltétlenül destruktív. Más az, amikor a győztes lehurrogja a megszeppent vesztest, és más, amikor bár van győztes és vesztes, mégsem az a lényeg, hanem hogy az eredményig vezető közös út milyen jó volt.

Aztán persze ez nem mindig működik így, nyilván nálunk is vannak egetverő balhék, amikor az aktuálisan vesztes fél rosszul viseli a vereséget és tombolni kezd, de ilyenkor is igyekszünk megbeszélni, hogy ez előfordul, van ez így, nem nyerhetünk mindig, ez is az élet része, nem a nyertes hibája vagy gonoszsága.

A mozgás, legyen az tánc, jóga, futás, akármilyen edzés, mindig terápiás.
És ha két gyerek hadilábon áll egymással, akkor tényleg nem kell félni még a versenyhelyzetektől sem, mert az nem feltétlenül jelenti azt, hogy ténylegesen legyűrni akarják a másikat, sőt, a játék egy formája lehet. 

Érdemes persze résen lenni, figyelni a jeleit annak, ha egy játék, vagy verseny eldurvulni látszik, de mint tudjuk, a legszelídebb plüssállatozás is átmehet ketrecharcba, és a legádázabb birkózás is lehet a világ legártalmatlanabb játéka. A lényeg, hogy ha tudnak közben együtt nevetni, és képesek együtt is működni (amikor arra van inkább szükség), akkor nagy baj nem lehet.

De az együttműködés fontosságát továbbra is hangsúlyozzuk, hogy hosszú távon az visz előbbre. Ugyanis ha az ember csak nyerni akar, akkor a célban hiába nyertes, végül is egyedül lesz. A csapatmunkában viszont sosem vagyunk egyedül.
A mai világban fontosabb, mint valaha, hogy a gyerekek a sporton keresztül, a közösségi életükben, játék közben, mindenhol, mindenkor megtanulják: együtt, és csakis együtt boldogulhatunk.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Catherine Falls Commercial

Szabó Anna Eszter