„Szép vagy!” „Tudom.” „Igazából nem is tetszel.” – Hogyan és miért lesz egy bókból sértés?

–

Hogyan lesz egy bókból sértés?

Nemrégiben érdekes dolog esett meg velem. A helyen, ahol estefelé tartózkodtam, észrevettem, hogy egy korombeli nő szeretne kitenni egy nyomtatott lapot valahová hirdetmény gyanánt, de csak nem tudta eldönteni, hol is lenne az a legjobb helyen. Messziről is jól látszódott a gyötrődése, ahogy az asztalánál ült, kezében a lapjaival a falat méricskélve, valahogy egyik megoldással sem volt elégedett. Egy ponton úgy éreztem, a segítségére sietek. Amikor felém pillantott, bátorítóan rámosolyogtam, majd a mögötte lévő zárt ajtóra mutattam: ragassza oda, ott jó helyen lesz, biztosan megtapad a lakkozott felületen, és nem fogja a cellux leszedni a festéket. Bár egy kézmozdulattal jelezte, ezzel sincs kibékülve, nem sokkal később odajött hozzám.

– Te nagyon jó fej vagy! – szólított meg.

– Köszönöm! – feleltem, majd még hozzátettem: – Tudom.

A válaszom láthatólag megdöbbentette. Nem erre számított. A mosolya eltűnt, fanyar arckifejezéssel kezdett méregetni.

– Meg elég egoista is, nem? – tette fel a költőinek szánt kérdését, majd újra elismételte: – Igen, egoista vagy!

Magamban nagyon jól szórakoztam ezen, hogyan lesz egy kedves bókból a bezsebelését követően sértés. Főleg, mert eszembe jutott a Feminista Jones nevű aktivista tweetje, aki egy izgalmas kísérletet hajtott végre (és erre biztatott másokat is): amikor bókokat kapott arra, hogy milyen szép, vagy milyen jó az alakja, azt megköszönte, de nem hálától túlcsordulóan, és volt, hogy hozzátette: tudom.

És ezen a bókolók (főleg pasik) teljesen kiborultak. Azonnal hozzávágták, hogy beképzelt, túl sokat hisz magáról. És hogy egyébként messze nem néz olyan jól ki, mint gondolja.

Látszott: legszívesebben visszaszívták volna a kegyesen kiosztott dicséretet. Úgy vélték, az rossz táptalajra hullott.

Egy másik fiatal nő a következő csetelését osztotta meg Jones posztjára reagálva:

Férfi: Jó tested van.

Nő: Ugye?

F: Nem tudtam, hogy te is tisztában vagy vele, sajnálom.

N: Már hogy ne tudnám? Hiszen mindennap látom.

F: Ami azt illeti, annyira nem is jó. Többet kellene edzened.

Arrogancia az, ha tisztában vagy az értékeiddel?

Vajon mi az oka annak, hogy ha valaki egy nyilvánvaló bókot fogalmaz meg, rögtön meg is sértődik, ha azt nem úgy veszed át, mint egy nagy értékű ajándékot, amit te soha nem tudtál vagy mertél volna magadnak megvásárolni? 

Amikor a saját történetemet megosztottam a Facebook-oldalamon, voltak páran, akiket szintén felháborított a válaszom, és úgy ítélték meg, nagyon arrogánsan viselkedtem. Hiszen azzal, hogy azt feleltem a köszönöm után: „tudom”, azt üzentem az illető nőnek: teljesen felesleges nekem bókolnia, hiszen tisztában vagyok ezzel a tulajdonságommal, szükségtelenül tépte a száját. 

Megmondom őszintén, nem teljesen értem ezt az érvelést. Hiszen a bókolás alapvetően nem egy olyan tulajdonság közlése a másikról, amivel ő nincsen tisztában. Nem az új keletű felfedezésünket osztjuk meg vele azért, hogy végre ő is tudja: okos, szép, kívánatos, kedves. Meggyőződésem, hogy amikor Sophia Lorennek, Marylin Monroe-nak vagy Bella Hadidnak azt mondta valaki, hogy gyönyörűnek találja, akkor egyik sem nézett vissza a meghökkentő és új információra bociszemekkel, hogy ezt igazán, ők soha nem tudták magukról. Ami engem illet: tudom magamról, hogy jófej vagyok, általában figyelek a környezetemre, és szívesen segítek, ha tudok. Ezzel együtt persze jólesik, ha ezt valaki el is ismeri, de nem gondolom, hogy az önismeretem miatt egoista, beképzelt lennék.

Még soha nem volt ennyire fontos a stabil énkép és önismeret 

A már említett Feminista Jones azt is megjegyzi: ő igenis tisztában van vele, hogy jó író, ám ha ezt így kerek-perec kijelenti, sokan elítélik érte.

A társadalom java része ugyanis úgy van vele, ezt ő egyedül ne döntse el magáról, majd mások véleményezik. 

A mai világban, úgy gondolom, különösen fontos, hogy az ember tisztában legyen a saját értékeivel, és meg tudja őrizni a magáról kialakult stabil véleményét, énképét. Ellenkező esetben képtelen lesz ellentartani a külvilágból érkező, személyiséget és lelki jóllétet savként erodáló folyamatoknak. És akkor akár egy kommentszekcióban tapasztalható közösségi bullyinghadjárat fogja teljesen a földhöz vágni, ami sajnos sokunknak lehet túlontúl ismerős.

Mi is a bók valójában?

Jones és társai tapasztalatait látva többen megfogalmazták: e bókok valójában nem mások, mint vágy arra, hogy a bókoló uralkodjon a másikon. A bókolók azt remélik, dicséretükkel kiszolgáltatottá tehetnek, hiszen minden bizonnyal szomjazod a pozitív visszajelzést, és amikor ezt megkapod, akkor túlcsordulsz a hálától, és már omlasz is az illető karjaiba.

A magyar nyelv értelmező szótára szerint a „bók”: „kedveskedő, széptevő, hízelgő kijelentés, szólam, melyet rendszerint udvariasságból vagy érdekből mond valaki valakinek, főleg férfi nőnek”. Azaz: már a definícióban is benne van a lehetőség, hogy a bókoló illető valamilyen ellenszolgáltatást vár a kedvességéért cserébe.

Ajándékot adj

Holott mennyivel tisztább ügy lenne, ha a bókra valóban ajándékként tekintenénk. Olyan ajándékként, amit egy kiegyensúlyozott lelkületű, érett személyiség ad másnak. Adja, mert szívből jön.

Nem vár érte semmit, és onnantól, hogy átnyújtotta, tudja: az már nem az ő hatásköre, a további sorsába beleszólása nincs, a másik azt tesz vele, amit a szíve diktál.

Egy fizikai tárgy esetében felteheti a polcra vagy kivághatja a kukába, ő rendelkezik felette. Egy bók esetében szintúgy: a szép szavakkal illetett személy is megköszönheti, vagy elismerőleg nyugtázhatja: tudom. 

Mert bókolni egyébként klassz dolog. Jó dolog adni és nagyon klassz dolog kapni! Tényleg szebb lesz tőle a világ. Én is szeretem észrevenni a kellemeset, üdvöset, szépet, különlegeset, és szóvá is szoktam tenni, ha nem érzem tolakodónak. És annak is örülök, ha valaki engem dicsér – főleg ha nem lóg ki a lóláb, vagyis az érdek.

Fiala Borcsa