–

Azt az elején szeretném leszögezni, hogy nem vagyok szakember, nem tanultam érdemben pszichológiát (a félig ellógott, sosem befejezett tanárképzés semmiképp nem tekinthető annak), szóval sosem vetemednék arra, hogy tanácsokat osztogassak egy ilyen érzékeny témában, úgyhogy csak mesélni fogok. Senki ne vegye sem követendő példának, sem megalapozott álláspontnak mindazt, ami most következik. Sőt, lehet vitatni, cáfolni, más tesósztorikat megosztani!

A ruhatépéstől a ruhacseréig

A testvérek szülők elleni véd- és dacszövetsége elég evidens dolog, de attól még, hogy sok mindent tudtunk egymásról, amit a szüleinknek sosem árultunk el (cigizés, elvett jogsi, nagy berúgások – csak hogy a teljesen általános dolgokat említsem), ez a szövetség nem terjedt ki mindenre.

A húgommal mindig is sokkal több konfliktusom volt, valószínűleg az azonos nem és az azonos ruhaméret miatt. Volt olyan, hogy szó szerint rángattuk le a másikról a szerintünk jogtalanul eltulajdonított ruhákat (amik gyakran nem is a sajátjaink voltak, hanem anyukánktól nyúltuk le őket).

Egyszer úgy összevesztünk a karácsonyfa-díszítésen, hogy tényleg majdnem verekedés lett belőle, pedig szerintem akkor én már egyetemista voltam.

De ugyanebben az időszakban történt az is, hogy egy lemondhatatlan munka miatt nem tudtam elmenni a ballagására, ettől teljesen kikészült, és azóta is rendszeresen felemlegeti (tíz éve volt).

Azt, mondjuk, nem tudja, hogy a forgatáson sírtam, amikor anyu megírta, hogy elballagott.

Nem véletlenül titkolom, kettőnk közül ugyanis én vagyok a „kemény”, aki szinte soha nem sír, ő pedig a pityergős-érzelmes. Én nonstop beszélek, belőle meg úgy kell harapófogóval kihúzni mindent. De azért kihúzom, és mivel mindennap beszélünk, nem menekülhet.

Most együtt nyaraltunk egy hetet, az ő feladata volt a mosás, az enyém meg a főzés, és rájöttem, hogy még mindig a közé a néhány ember közé tartozik, aki akkor sem idegesít, ha éjjel-nappal együtt vagyunk.

Főleg, hogy közben odaadja a szoknyáját, amit amúgy ő maga is hord, csak nem olyan sokat. És meggyőz, hogy jó rám méretre is (szerintem határeset).

Az öcsémmel sosem voltak nagy konfliktusaink, és most sem beszélünk naponta (mondjuk, elég messzire menekült, szerintem kicsit a lánytestvérek túlzó gondoskodása elől is), egyszerűen csak az alap, hogy ha bármi van, hívjuk egymást. Ahogy tizenévesen engem hívott, amikor ittas vezetésen kapták, és elvették a jogsiját (amit sikeresen eltitkolt a szüleink elől), úgy most is engem talál meg, ha egy focimeccsen majdnem kitöri két fogát. De ez kölcsönös, csak nekem ritkán törik bármim (= még soha), szóval inkább nagy lelki megfejtésekkel szoktam bejelentkezni nála.

A szerző édesanyjával és testvéreivel

Most már elhiszem, amit anyu mondott

Bár sosem maradt bennem valódi tüske a kamaszkori „engem senki sem szeret” kiborulásaim kapcsán, mert valójában mindig is azt tapasztaltam meg, hogy tényleg végtelenül szeretve voltunk, mind a hárman. Nemrég hallottam, hogy a gyerek a szüleitől tanul meg szeretni, ezért őket mindig úgy szereti, hogy visszatükrözi rájuk a tőlük kapott szeretetet. Lehet, hogy ez csak egy jól hangzó okosság, és nem akarok coelhós mélységekig elmenni, de azért van benne valami.

Ehhez hozzátartozik az az otthonos érzés is, hogy vannak emberek körülöttem, akik ugyanúgy nőttek fel, ugyanazt a pakkot kapták, ugyanúgy küzdenek vele – és tök jó csinálják.

Persze azelőtt is nagyon büszke voltam a tesóimra, de most néha kicsit anyukánk helyett is büszke vagyok rájuk.

Ráadásul amióta nekem is két gyerekem van, megtanultam, hogy milyen mocskosul igaza volt anyukámnak ezzel a nem egyformán szeretéssel (ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mostanra elmondható mindhármunkról: elég jól boldogulunk). Mert annak idején kicsit úgy éreztem, hogy ez a „nem lehet két tök különböző gyereket egyformán szeretni” csak duma, és előremenekülés a húgomnak megvett szép ruhák és az öcsémnek elnézett rossz jegyek miatt. Hát egy nagy francot az!

Az egyiket lökni kell, a másikat meg visszahúzni

Onnan is tudom, hogy van két nagyon hasonló korú lányom, akik tízből nyolc dologban csodás módon hasonlítanak, de a maradék kettő annyira alapvetően meghatározza a személyiségüket, hogy nagyjából alig van olyan pillanat, amikor egyformán kell kezelni őket.

Tudok egészen egyszerű példákat hozni: nemrég kipróbáltuk, hogy milyen terepen, lejtőn, ráadásul erdőben biciklizni.

Az egyik lányom megállt a Világ Legkisebb Lejtőjének tetején, és közölte, hogy ő itt biztos nem megy le, mert ez roppant veszélyes, és tutira el fog esni. Sajnos a mondat végét már csak alig hallottam, mert a másik lányom után kellett vetnem magam, aki a végén tényleg kicsit begyorsuló lejtő alján TEKERVE készült beszáguldani egy kanyarba.

A tesóját végül egy könyvvel vesztegettük meg, és végig fékezve lejött nagy nehezen – aztán harmadszorra már mindketten együtt száguldoztak. Ennek a kísérteties mása ismétlődött meg egy játszótéri mászófalon is, az egyik már háromszor megmászta, mire a másikat sikerült addig bátorítani, hogy nekiindult (és amúgy simán ment neki utána). És ebben a helyzetben két óvodás kislányról van szó – de már most teljesen lehetetlen őket egyformán kezelni! És akkor hol vagyunk még a kamaszkor kihívásaitól.

A Kisebb Testvérek Érdekvédelmi Egyesülete

Mindenesetre az egyértelmű, hogy a gyerekekben egészen kicsi korban is felmerül, hogy a testvérüknek ezért vagy azért jobb, könnyebb, szebb, játékokban gazdagabb az élete, és a maguk egyszerű eszközeivel igyekeznek helyreállítani az általuk vélt egyensúlyt.

Gyerekkoromból is emlékszem, és szülőként is tudom, hogy ilyenkor igenis be kell avatkozni, nem szabad hagyni, hogy a gyerekek „lerendezzék egymás közt”, mert még kicsik hozzá, nincs valódi rálátásuk és persze megfelelő eszközeik sem.

Úgyhogy nekünk kell megtanítani őket civilizáltan (lehetőleg ruhatépés és verekedés nélkül) megbeszélni egymással és velünk a konfliktusaikat. Ja, bocs, azt ígértem, nem osztogatok tanácsokat. Abba is hagytam. Inkább elmesélem, hogy amikor megszületett a kisebb lányom, a húgom rögtön ott volt (amúgy a kórházban is, de ott még nem állt elő ezzel), és megalapította a Kisebb Testvérek Érdekvédelmi Egyesületét.

Még féléves sem volt a kisebb gyerekünk, amikor már felháborodottan érdeklődött, hogy mikor készül már el az ő első évéről szóló fotókönyv, ami a tesójának is van.

Mindenkit megnyugtatok, azóta elkészült, minden idők legdrágább fotókönyve lett, ugyanis az egyetlen winchester, amin tároltuk a hozzá való fotókat, teljesen tönkrement, úgyhogy még adatmentést is kellett csináltatni.

A húgom egyébként azért pörög ezen ennyire, mert annak idején rólam valóban volt egy teljes kisbabakori album, ő meg csak a közös családiba került be (de el sem tudjátok képzelni, mennyi ruhát kapott, de komolyan). Ennek ellenére a kisebb gyerekünk fotóiról nem vágtuk le a nővérét sem, hiába minden egyesületi nyomás.

És közben rájöttem, hogy nem ezek a díszletek számítanak, és nem azért, mert én egy nagyobb és bölcsebb testvér vagyok. Persze, kell figyelni rá, hogy mindenki kapjon külön időt, meg külön figyelmet. De a beleőrülés és az agyonszervezés előtt azért mindig eszembe jut anyukám többször idézett mondata, meg az, ha az egyéniségüknek megfelelően figyelünk rájuk, akkor azt tuti értékelni fogják. Ha máskor nem, majd harmincöt évesen. Addig meg megalapítom a Nagyobb Testvérek Érdekvédelmi Egyesületét is – a biztonság kedvéért.

De szerintem egyelőre nincs nagy baj:

"Nem vagyok a testvéred... csak egy kicsit" Kezdjük ott, hogy nekünk iszonyú szerencsénk van, a lányaink között 21 hónap a korkülönbség, ami ideálisnak bizonyult. L (az idősebb) ugyanis nem emlékszik már arra, hogy ő valaha volt egyke. Csak arra, hogy van a pici baba húga, akihez alkalmazkodni kell (de legalább sokat alszik). Aztán hogy van a nagyobb baba húga, aki lenyúlja az összes cuccát, de játszani még nem lehet vele (nálunk a "titkos szekrény" segített ebben a helyzetben). Amióta viszont már N is beszél, nagyon könnyen egymásra hangolódnak. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem veszekszenek, kiabálnak, lökdösődnek napi rendszerességgel. Hanem azt, hogy a szeretet ennél sokkal mélyebb. Nem tudom, miért lettek jó tesók, de azok. Megpróbálom megmutatni, hogy néz ez ki a gyakorlatban: * Játszanak, N kisbaba, L eteti, de nem tiszta, hogy akkor most ő az anyukája vagy mi. Aztán kiderül: N: Kapom tőled az anyatejet. L: De nem én vagyok az anyukád! N: Akkor a testvértejet. L: Jó. * L ovis, N még nem, de már nagyon szeretne. Bár csak fél napot töltenek külön, L rendszeresen így fogad bennünket: "Egész nap N járt a szívemben." * Csúnyamondási Versenyben: L: Kukiiiii! N: Pukiiii! L: Kakiiiii! N: Pisiiiiii! L: Vécééé! N: ... (kis gondolkodás)... Koszos vécééé! Ő nyert. * Vannak azért komolyabb konfliktusok is: N: Nem vagyok a barátod! L: Nem is, mert a testvérem vagy! (de ezt nem kedvesen mondta, hanem kimondottan gonoszkodásból) N: Akkor nem vagyok a testvéred... csak egy kicsit! Mondjuk ez már részemről oké. De azért időnként tettlegességig fajul a konfliktusmegoldás, nem sokszor, de megesik. * L néha odaül mellém, és nagylányosan nézi, ahogy az alig másfél évvel fiatalabb húga ugrabugrál: "Nézd, mama, milyen kis cuki!" És tényleg. * N talán túl sok mindent vesz át a nővérétől, ha ilyen létezik. Néha megkérdezem, hogy miért úgy csinál dolgokat, ahogy. A legnagyobb természetességgel válaszolja: "Mert L is így szokta." * L: Te vagy a legjobb tesó, úgy szeretlek. N: Neeem, te vaaaaagy. (Már nyávog.) L: Neeem, teee! (Már kicsit morcos, hogy ellentmond neki.) * Hát, ilyenek ők. Drukkolok, hogy nagyjából ilyenek is maradjanak.

Tóth Flóra