A Csepelyitől tanult kifejezéssel élve „tátott szájjal a f.szerdőbe” típusú felvezetés

Mielőtt a még gyerek nélküli, illetve már felnőtt gyerekekkel megáldott szuperanyák és szuperemberek hosszas kommentelésbe kezdenének, hogy minek gyerek az ilyennek, és ezért jut oda a világ, ahova, szeretném leszögezni, hogy imádom a gyerekeimet, csodálatos kis lények. Ráadásul a karanténév egyik nagy tanulsága volt a családunkban, hogy mostanra (kicsit több mint öt- és majdnem hétéves korukra), brutális szerencsével és fáradságos munkával sikerült elérni, hogy a kedvelt időtöltéseink közös halmaza kifejezetten nagy a tátongó generációs szakadék ellenére.

Ők megtanultak játszani pár felnőttek számára is élvezetes társassal, megszerették a Harry Pottert, a römit és a retró játékkonzolokat… mi meg… ja, mi nem csináltunk semmit, mert ezeket eddig is szerettük. Ez nagyban megkönnyíti a téli szünet első öt napját (vagy inkább az első négyet). A következő tizenvalahány szempontjából viszont gyakorlatilag irreleváns.

Az elmúlt év ugyanis azt is megtanította a legtöbb családnak, hogy bár sokan mondjuk azt, hogy kevesebb munkára és több családi időre vágyunk, valójában ha közben idegeskedés van meg bezártság, akkor inkább köszönjük, mégsem kérjük, jóvótazúgy, ahogy volt. Van az a kicsit elcsépelt Simone Weil-idézet, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – nekem az elmúlt év tipikusan ezt tanította. Meg azt, hogy vigyázz, mit kívánsz, Murphy ott lapul minden sarokban, és jól megszívat. Én ugyanis nem egyszer kívántam, hogy a férjem legyen többet otthon – aztán amikor kiderült, hogy az ő munkája hogyan is néz ki home office-ban, akkor nagyon gyorsan pontosítottam a kívánságomat. Visszatérve a szünetre!

Bezártság level 1000

Sajnos a karantén meg a járványhelyzet is befolyásolja az általános iskolai/óvodai szünetek lefolyását is, hiszen amellett, hogy 2020-ban kicsit cafatosabbak voltak az idegeink (szerintem minden generációnak), még a házon kívüli programok, találkozók, rokonlátogatások is erősen korlátozottak lettek. Ráadásul

amikor tavasszal küszködtünk meg a karanténnal, akkor legalább az idő olyan volt, hogy egy séta, egy biciklizés is elegendő program volt – de bevallom őszintén, most kevésbé éreztem magamban az erőt, hogy napi kétszer tetőtől talpig téli hacukát öltsünk, hogy leszaladjunk egy gyors kört levegőzni.

A korizások, a sültgesztenye-kutatások (egykori guilty pleasure-öm), a baráti játszóterezések teljesen elmaradtak, főleg hogy nagyon sokan töltöttük a kötelezőnél szorosabb önkéntes karanténban az ünnepek egy részét, hogy az idősebb családtagokkal is találkozhassunk. Mi is így tettünk, és ezt nem is bántuk meg, csak éppen nem tette jobbá a szünetet. Sőt.

babák egymás hegyén hátán a babaházban
A babaház lakói is megérezték a bezártságot

Minden szünetnek megvan a maga koreográfiája

Ezt már iskolásként megtapasztaltam. A nyári szünet utolsó, már kicsit apátiában töltött napjait (heteit?) anyukám a gyeses időszakhoz hasonlította (amit később én is megértettem).

Szerintem így néz ki nagyjából minden szünet:

  • furcsa hiányérzet;
  • euforikus öröm, hogy nem kell korán kelni, tanulni, dolgozni, hanem csak a nettó életélvezés megy orrvérzésig (plusz téli szünet esetén éjszakai műszakban az ünnepi előkészületek);
  • orrvérzés (képletesen) – vagyis a konfliktusok kiéleződése, egymás és a folytonos otthonlét megunása (a felnőttek persze jobban tartják magukat), ha több gyerek van, akkor ilyentájban vesznek össze azon, hogy
    • a másik csúnyán nézett rájuk,
    • a Harry Potter Igaz vagy Hamis Junior társas kinek tett fel több kérdést (automata, szóval mindenképpen a másik hibája, ha esetleg tényleg nem ugyanannyi kérdés jutott),
    • kinek lakkozza ki előbb a körmét a minden elvet feladó felnőtt, aki már a saját lakkjait is beveti a béke érdekében – teljesen feleslegesen,
    • kinek a babkája vastagabb, amit amúgy nem szeretnek annyira;
  • robbanás, vagyis az, amikor már a felnőttek sem próbálnak úgy tenni, mintha élveznék, jönnek az elsziszegett mondatok:
    • „hetek óta azért dolgozom többet, hogy legalább ilyenkor együtt legyünk”,
    • „napokig főztem a kedvencedet, te meg itt vágod a pofákat”,
    • „amikor én ennyi idős voltam, három játékom volt, mégse unatkoztam” (a nagy lóf.szt nem – a szerk.),
    • „ezt meglátja a Jézuska, minden ajándékot visszavisz a piiiii… pitlibe”;
  • apátia, képernyő-túladagolás (gyerekként ilyenkor néztük fél napokon át a Vad angyalt), „mikor kezdődik már az iskola/ovi/munka?” kérdések naponta többször (felnőttek esetében csak fejben);
  • VÉGE, végre jönnek újra az unalmas (?), szürke (?) hétköznapok.

A legtöbben e pillanatban az utolsó előtti fázisban járunk, nálunk éppen vég nélküli Nintendo DS-maraton van, estére pedig megígértem, hogy meg lehet nézni valami egész estéset („de tényleg hosszú legyen, Mama, és csinálj popcornt is!”). Ennyit a viszonylag képernyőmentes szünetről.

szétszórt játékok a padlón
Mindeközben így néz ki a lakás

Hát igen: van az a pont

Szerintem nem véletlenül alakult ez így, hiszen mennyire rossz lenne visszatérni a hétköznapok kőkemény favágásához, ha a szünetben csillámpónikon ugrálnánk kacarászva nap nap után?! Így viszont a nyafogó gyerekeket felváltják a sadfishingelő munkatársak (a legjobbakkal is megesik néha).

És a munkahelyi mikróban melegítve ugyanaz a lencsés akármi is egészen más ízű lesz, főleg mert senki nem jegyzi meg hangosan, hogy tegnap is ez volt a menü.

Éljen, mindjárt itt az év első munkanapja! Ti is várjátok?

(Azt meg csak zárójelben jegyzem meg, hogy ilyenkor egyetlen napnak sem kell eltelnie ahhoz, hogy a megfelelő intézményben buzgón fellélegző gyerekeim hiánya fizikai fájdalmat okozzon, és ne értsem hirtelen, hogy miből volt totálisan elegem előző nap. Ezért írtam meg gyorsan ezt a cikket, hogy magamat is emlékeztessem hétfő délután kettőkor, milyen is volt a szünetben.)

Tóth Flóra