Főszerepben: a Covid-19

Kultúrakedvelő emberként nekem nagy nehézséget jelentett, hogy a többfázisú karanténok nagy részében nem lehetett színházba és moziba menni. Persze, tudom, first world problem, azaz, a fejlett világ problémája, hiszen az elmúlt másfél évben történt bőven elég ennél nagyobb szörnyűség is. De a filmek, a színház, a kulturális élmények nem puszta szórakozást jelentenek, hanem valóban lelki táplálékként szolgálnak, akkor is, ha ez üres frázisnak tűnik. Engem tényleg megviselt, hogy több hónapig egyedül voltam bezártságra ítélve, és a napjaim a munka-főzés-testedzés hármasára redukálódtak, amiből maximum az jelentette a kiszabadulást, ha maszkban, kézfertőtlenítővel felszerelkezve „hadba vonultam” a legközelebbi szupermarketbe.

A streamingszolgáltatók kínálatában aztán szép lassan megjelentek az első alkotások, amelyek már a vírus alatt születtek, vagy akár az egész történet alapját ez a közös, groteszk megélésünk, a karantén képezte. A teljesség igénye nélkül az Eufória című sorozat például két résznyi különkiadással is meglepte a közönségét, a stáb egy része pedig leforgatta a Malcolm & Marie című filmet is. Nekünk, magyaroknak ez azért is volt külön öröm, mert Rév Marcell mindegyik produkcióban közreműködött operatőrként, az Eufóriáért pedig Emmy-díjra is jelölték. Gryllus Dorka és Simon Kornél a Zuniverzum – Jelenetek egy szerelemből című kisfilmmel rukkolt elő, amelyet teljes titokban, az első hullám alatt készítették el.

A Grace klinika és a Rólunk szól című sorozatok stábjai pedig nemcsak forgattak a vírus ideje alatt, hanem a történetük részévé tették a világjárványt. A közönséget ez máig megosztja, sokan azon a véleményen vannak, hogy legalább a kedvenc sorozataik nézése közben szeretnének megfeledkezni a valóságról. Szerintem pedig kár lenne úgy csinálni, mintha egy utópisztikus világban élnénk. (Mondjuk, én a Black Mirrort is imádtam, úgyhogy könnyen lehet, hogy az én lelkem túl sötét.) Szóval látjuk, az, hogy a művészek a bezártság alatt alkossanak, nem új keletű.

A Történetek a karanténból spanyol film készítői azonban ennél is nagyobb kihívás elé állították magukat

Öt kiváló spanyol rendező fogott össze, hogy egy olyan groteszk filmet hozzanak létre, ami maga is annyira szürreális, mint a pandémia szülte új világ.

Miguel Bardem, Juan Diego Botto, Fernando Colomo, Álvaro Fdez. Armero és David Marqués külön-külön rendeztek egy-egy kisfilmet két-három színésszel, kézikamerával, otthoni körülmények között rögzítve. A koncepció, hogy az alkotók egymástól független, fekete komédiával átszőtt rövid történeteket fűztek egymás után, kísértetiesen hasonlít az általam rajongásig imádott argentin-spanyol Eszeveszett mesék című filmhez. Még az eredeti cím is hasonló, Relatos con-fin-a-dos (Történetek a karanténból) és Relatos Salvajes (Eszeveszett mesék). Sajnos azonban a ma bemutatott mozi, olyan mintha csak kullogna a nagy testvér nyomában.

Az első történetben egy nőt ismerhetünk meg, akinél többet ember nem beszél a földön, és aki egyszer csak bekopogtat a szomszéd férfihoz, mivel úgy gondolta, hogy az esti tapsolásoknál egymással szemezve kialakult valami különleges kapocs köztük. A jelek szerint viszont ez annyira „különleges” volt, hogy a férfi észre sem vette.

A második szál egy veterán és egy újonc bérgyilkos videótelefonálását mutatja be, ahogy a tapasztalt öreg róka próbálja kinevelni és kiképezni a kis Padavanját, aki folyamatosan pizzát eszik az online kurzus alatt.

A harmadik kisfilmben egy férfi és egy nő kapcsolatába nyerünk bepillantást, akik ugyan elméletileg csak lakótársak, mégis igazolják az elméletet, hogy férfi és nő között ritkán lehet (ha egyáltalán lehet) pusztán barátság.

A negyedik történetben egy feltörekvő, nemrégiben szült színésznő a személyes castingok híján otthon készít próbafelvételt egy kosztümös film főszerepének reményében.

Végül az utolsó szálban egy kétes ügybe keveredett üzletember kihallgatását követhetjük végig.

Nem véletlen, hogy a szinopszist ilyen szűkszavúan írom le, ugyanis a poénokat nem szeretném elspoilerezni, mert meglehetősen kevés van belőlük. Ami az Eszeveszett meséket egészen fenomenális alkotássá tette, hogy a groteszk poénok úgy ütöttek – legalábbis nekem –, hogy vinnyogva röhögtem végig az egész filmet. Mert igazán szarkasztikus és sötét lenni, ettől volt annyira szórakoztató.

A „Történetek a karanténból” viszont olyan, mintha nem tudná eldönteni, hogy szabad-e „fullba nyomni a kretént”, vagy azért mégiscsak a normalitás talaján kéne maradni.

Így az eredmény nekem egy középszerű, felejthető alkotás lett, amin nagy ritkán felnevettem. A legtöbb szórakozást nekem a szomszédos és a „wannabe” színésznős részek hozták, a lakótársas részt kifejezetten gejlnek éreztem. Az utolsó történet alkotói képileg ugyan bevállalósak voltak, de ott nekem inkább csak erőltetettnek, öncélúnak hatott ez a fajta bátorság.

Ha tippelnem kéne, a rendezők szándéka valami olyasmi lehetett, hogy bemutassák, mennyi furcsaság, hihetetlen sztori bújik meg a négy fal között, ha el vagyunk zárva a külvilágtól. Csakhogy a felvonultatott események nagy része nem azért következett be, mert karantén volt.

Nálam itt borult a koncepció. Annyi témához, helyzethez lehetett volna nyúlni, amit tényleg a pandémia szült, és ami tálcán kínálta volna magából a beteg poénok lehetőségét: online oktatás, miközben a szülők home office-ban dolgoznak, otthonszülés, mert a koronavírus miatt valaki nem mer kórházba menni. A temetés elhalasztása, ezért egy holttest otthoni tárolása. Szakítás a karantén alatt. Ismerkedés, szexvideócset, miközben a szülői házban él valaki.

Komolyan mondom, annyi ötletem van, hogy mindjárt forgatok én is egy filmet. Sajnos, ha valaki megnézi a Történetek a karanténbólt évekkel, évtizedekkel később, amikor már csak egy rossz emlékű lidércnyomás lesz az egész Covid, ez a film nem fogja átadni, hogy mit is jelentett ez az időszak. Pedig egy olyan kollektív traumán mentünk/megyünk keresztül mindannyian, amire, ha emlékezni nem is, de szívből, keserédesen nevetni tényleg jó lenne. Kár, hogy ez most nem sikerült.

Krajnyik Cintia