„Egy-egy testrészünket kell lefotózni, és elküldeni a másiknak” – Novella

–

A nő megint úgy gesztikulál, mintha nem lenne magánál. A férfi sokkal nyugodtabb, csak biccent egyet időnként. Aztán megjelennek a gyerekek, mindhárman, ők inkább az anyjukra ütöttek, hadonásznak, mutogatnak, ugrándoznak. Minden este ez van. Egy ideig így kalimpálnak, aztán leülnek enni, pontban hétkor. Hetente kétszer parkol le az a nagy fehér autó a házuk előtt, a futárok általában két körben viszik fel a csomagokat. Az ablakom egyenesen az ő ablakukra néz. A redőnyt csak este húzzák le, nagyjából amikor én is behúzom a függönyömet.

Mi nem vacsorázunk együtt, én általában a szobámban eszem, anyu futtában bekap egy-két falatot, jobbára sajtot meg sós kekszet, miközben próbálja befejezni a munkát, Dani meg a kanapén eszik úgy este hattól tízig, több felvonásban. Először elpusztítja a tisztességes, hétköznapi vacsorát – mint, mondjuk, rántottát, bundás kenyeret, felvágottas szendvicset, ilyesmit, ahogy én is –, aztán jön a nasi, például mazsola, dió, szotyi, esetleg a hardcore irány, mint töpörtyű és aszalt gyümölcs. Kis szünet után rendszerint levessel folytatja, csak a jóisten és a levesgyárosok tudják, mi van benne, de tény, hogy tíz perc alatt megvan, és nem lehet abbahagyni. A záróakkord a lekváros kenyér, sok vajjal, elpöttyintgetett lekvárral. Anyu szerint szüksége van az energiára, mert kamaszodik. Nem ismerem az idevágó szakirodalmat, de Dani ezek szerint már nyolc éve kamaszodik.

Nálunk nem áll meg a kocsi, anyu csak úgy tud vásárolni, ha szemügyre veszi az árut, nem beszélve arról, hogy az akciókat nem tüntetik fel mindig a webshopban, legalábbis szerinte. Így hát hetente egyszer bevetésre indul Danival és egy többméteres listával. Két-három óra alatt megvannak, és egyszerre hoznak fel mindent. Eleinte jópofa volt, mintha karácsonyra készülődnénk, aztán ahogy teltek a hetek, úgy múlt el a varázsa, pláne, hogy egy idő után elfelejtettek ezt-azt a listáról, például a narancslevemet meg a joghurtot. Pedig minden délután háromkor meg kell ennem a joghurtomat.

Minden reggel nyolckor fogat mosok és megfésülködöm. Este tízkor elmondom ugyanazt az egy mondatot tízszer. Ez egyben tart.

Dani nem érti, látszik is, a kitérdelt, szürke mackójában van egész nap, szerintem néha nem is fürdik. Anyu válasza persze erre is az: kamasz. De akkor én mi vagyok? Egy tizenöt éves felnőtt? Egy tizenöt éves gyerek? Sári? Melinda? Pléh Sára Melinda?

Állok a tükör előtt és nézem a szeplőimet, az apró kis pöttyöket, amik úgy érzik, itt a tavasz. Miféle tavasz?

Az idő megállt úgy egy éve. Befagyott. Befagytam én is.

Azt olvastam, hogy a jó túlélő alkalmazkodik. Igen. Ha az idő megállt, de én nem állhatok meg, mert például akkor éhen halok, annyit tudok tenni, hogy ugyanazokat ismétlem. Újra és újra. Mintha mindez egyetlen, hosszú nap volna. Alszom, eszem, tanulok, eszem, sorozatot nézek, beszélek kicsit anyuval, eszem, fürdök, csetelek. És elölről. Amíg nem megy tovább az idő, ezt teszem, pontosan ilyen sorrendben. És tulajdonképpen semmi okom panaszra. Tényleg. 

 

A Rizit például most még többször veri az apja, mert nem mehet kocsmába. Az anyja meg hagyja. Az én anyukám biztosan nem hagyná, hogy apám verjen. Így persze könnyű, hogy nincs az országban, de akkor is. Tuti megvédene. Rizi persze nem reklámozza a dolgot, de valahogy mindig akad valami probléma a webkamerájával órán, vagy éppen szemgyulladása van, azért kell a napszemüveg.

Bár Bellus nővére sem sokkal jobb, eddig háromszor lépett be a képbe véletlenül egy szál melltartóban.

Berci szerint ebből él, és nem tudja abbahagyni. Amikor megkértem, mondja el, mi is az ez, azt mondta, kamerában csinál mindenfélét, mások meg fizetnek neki, hogy nézhessék. A látottak alapján én, mondjuk, egy fillért nem adnék ezért a műsorért.

Szóval nálunk ehhez képest semmi sem történik. Itthon vagyunk egész nap, tanulunk, anya dolgozik, tizenegy negyven és tizenkettő tíz között jön az ételfutár, átadja a többrekeszes kis műanyag tálcákat, kajálunk, megint tanulunk, anya folytatja a munkát, aztán jönnek a sorozatok. Nekem. Arról fogalmam sincs, Dani mit csinál, anya meg még mindig dolgozik. Nem panaszkodom, tényleg. Nézem a sorozataimat, néha írnak a lányok, Fibinek mindig van valami nyűgje, általában attól tart, megcsalja a Fecó, Bori meg attól fél, végleg elhízik. Én is híztam, amióta itt ragadtunk, már rá sem állok a mérlegre, bár a kedvenc gatyám még rám jön. Ha megunom a sorozatokat, általában még csetelek a lányokkal vagy a végzősök közül valakivel. Jó fejek.

Meg van az a srác is, mostanában elég sokat beszélünk, vagyis írunk egymásnak. Pontosan nem tudom, honnan ismerjük egymást, szerintem a suliba jár, nincs fent profilképe, illetve van, de azon valami fura festmény részlete látszik, ezzel együtt elég sok mindent tud rólam. Én róla nem tudok annyit, bár azt például igen, hogy szereti a verseket, szokott is küldeni. Egy részét nem értem, erre azt írta, ha idősebb leszek, majd rájövök.

Tuti végzős, de azt írta, legyen ez titok, mert akkor, ha igaziból találkozhatunk, nagyobb lesz a meglepetés.

Eléggé várom már. Addig is kitalált egy játékot: egy-egy testrészünket kell lefotózni, és elküldeni a másiknak. Így, mire találkozunk, tulajdonképpen nem leszünk ismeretlenek egymás számára, de mégis. Én eddig a lábfejemről, a bal vállamról, a jobb szememről, az egyik hónaljamról és a köldökömről küldtem neki képet. Ő a jobb térdéről, a bal csuklójáról, az egyik füléről és a jobb mutatóujjáról. Azt írta, a látottak alapján már most szerelmes belém, és, ha találkozunk, biztosít róla, hogy olyan dolgokat csinálunk majd, amikről eddig csak álmodtam. Nem tudom, mire gondolhat pontosan, hiába nézem a profilját, semmi sem derül ki belőle. Bár az a festmény egyre ismerősebbnek tűnik. Mintha láttam volna már valahol. Sőt, mintha elég sokszor láttam volna már.

  

Addig jártatom az agyamat, míg hirtelen eszembe jut valami. Rámegyek Szentandrásiné, az osztályfőnökünk profiljára. Eddig sosem néztem, nem vagyunk ismerősök, még jó. A profilképén ő maga van, rettenetes minőségben. Görgetek lefelé, nyilván nem állította be, hogy ne lehessen látni a dolgait. Virágok, egy kiskutya, szülinapi köszöntések, kóbor kutyák, egy fotó róla meg a családjáról a Balatonon, aztán még egy. Ezen az ebédlőjükben ül, majdnem ott, ahol órán is szokott, a férje mellette áll, mosolyognak, és… és ott lóg mögöttük a festmény. A rohadt életbe!

Maksai Kinga

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Justin Paget