Advertisement

Boldog reklámokat!

Ha valaki a téli ünnepi időszakra gondol, vizuálisan biztos, hogy a Mikulás piros ruhája az első, ami eszébe jut (még akkor is, ha Magyarországon december hatodikához kapcsolódik a hagyománya). Ma már olyan egyértelmű, hogy a Mikulás pirosban jár, hogy elcsodálkozunk, amikor a régi ábrázolásokon arany- vagy püspöklila ruhás Mikulást látunk. Pedig sokáig nem volt ilyen egyértelmű a piros túlereje – és a rossz nyelvek szerint abban, hogy végül is ez lett az alapértelmezett, nagy szerepe van a Coca Cola harmincas évekbeli reklámjainak. (Szabó Anna Eszter néhány napja EBBEN a cikkben részletesebben is mesél a karácsonyi reklámok történetéről.) 

Lila ruhás Mikulás - Forrás: Getty Images/Bettmann

Ez ebben a formában nem teljesen igaz, a történet viszont mégiscsak érdekes. Amerikában és Kanadában már a XIX. században is elterjedt (de nem kizárólagos) a piros mikulásruha, köszönhetően a Thomas Nast nevű karikaturista népszerű rajzainak. A Coca Cola viszont csak 1931-ben „fazonírozta” a saját Mikulását, ám ezzel teljesen egyértelműen ráerősített Nast ábrázolásaira, így aztán nem túlzás azt mondani, hogy a cégnek mégiscsak fontos szerepe van abban, hogy a ma gyerekei számára a Mikulás már el sem képzelhető másként, mint pirosban.

Thomas Nast Mikulása - Forrás: Getty Images/ Bettmann

A karácsonyi szezon reklámjai egyébként kiemelkedően fontosan a legtöbb nagy cég életében: az internetnek hála, már mi magunk is pityereghetünk például a nagy brit áruházláncok szívmelengető kisfilmjein – amelyek persze végső soron mégiscsak azt harsogják: vedd nálunk az ajándékaidat! Költsd el nálunk a pénzed!

Na, igen: sok iparágban a karácsony az év legfontosabb időszaka. Csak egy példa: a karácsonyi időszakban mintegy 28 legókészletet vásárolnak a világon minden másodpercben.

De nem ez ám a legfurább kereskedelmi összefonódás:

Japánban ugyanis a karácsonyi egyet jelent a KFC-vel. Nem viccelek: a gyorsétterem-hálózat 40 évvel ezelőtt olyan agresszív – és annyira sikeres – karácsonyi kampányba fogott, hogy a szigetországban már októberben (!!!) előrendeléseket kell leadni a karácsonyi menüre.

A rántott és sült csirke számos verzióját kínálja a cég különféle egységcsomagokban, és számos helyen olvastam, hogy a városban lakó japán emberek nem tudják elképzelni az adventet egy-egy jó KFC-lakoma nélkül. A McDonald’s néhány éve próbált felzárkózni, és hasonló csirkés menüket állított össze – negyven évnyi reklámkampányt azonban nem könnyű behozni.

Karácsonyi KFC menü Japánban - Forrás: KFC

Erre csak annyit mondhatok, megnézném nagymamám arcát, ha az ünnepi asztalnál csirkecsíkokat és BBQ-csirkeszárnyat szolgálnék fel neki. (Tulajdonképpen már csak ezért is kipróbálnám egyszer!)

Egy rénszarvas kalandos élete

És ha már a sikeres reklámoknál tartunk: a jó ideje már idehaza is ismert rénszarvas, a piros orrú Rudolf is kommerciális okokból született. (Bocs, ez van.)

A Mikulás kilencedik rénszarvasáról szóló történetet Robert L. May (1905-1976) írta 1939-ben a Montgomery Ward áruházlánc és csomagküldő cég felkérésére.

A vállalat korábban minden évben színezőt adott ajándékba megrendelőinek, és a tulajdonos hamar rájött, hogy a legolcsóbb az lenne, ha saját kiadásban jelentetné meg az repifüzeteket. A színező után pedig jött a mesekönyv – hogy tényleg megérte a saját kiadás, az nem is kérdés: az első kötetből 2,4 millió (!) példány fogyott Amerikában.

A kis rénszarvast annyira imádták a gyerekek, hogy Max Flesicher 1948-ban rajzfilmet készített belőle. A DC Comics 1950-től 1962-ig évente egyszer Rudolf-füzetet jelentetett meg (Rajzolta: Rube Grossman), a ’70-es években pedig néhány gyűjtői kiadás jelent meg, amelyet a híres képregényalkotó, Sheldon Mayer rajzolt.

A rajzfilm plakátja - Forrás: Getty Images/ LMPC

A dalt pedig, amelyet mindannyian dúdolgatunk év végén, az eredeti szerző, Robert L. May sógora szerezte, így aztán mondhatjuk, hogy Rudolf megcsinálta a család szerencséjét.

A dal 1949-ben készült el, az első előadó az „éneklő cowboyként” ismert Gene Autry volt, és mivel 1950 januárjában került a Billboard-lista élére, a Rudolph, The Red Nosed Reindeer az ’50-es évek első listavezető dala. Bing Crosby már 1950-ben felvette a maga verzióját, de számtalan feldolgozás készült a dalból azóta a The Temptationstől Dean Martinig. Az első évben (!) két és fél millió példány fogyott a lemezből, a nyolcvanas évekig ez volt minden idők második legnagyobb példányszámban elkelt karácsonyi dala. (Az elsőről majd később.)

És hogy tovább fokozzam a popkulturális és állati vonatkozásokat: Gene Autry később készített egy „duettet” is a dalból az Alvin és a mókusok szereplőivel.

Elvis, te hallgass el, jó?

Tudtad, hogy az első dal, amelyet valamilyen nyilvános rádióadón széles körben sugároztak, a Csendes éj volt? 1906-ban a kanadai feltaláló, Reginald Fessenden (1866-1932) hegedűn játszotta el Adolph Adam dalát, majd el is énekelte az utolsó versszakot. Mindezt ugyan saját sugárzásban tette Massachusettsben, ettől viszont még tény, hogy a rádiózás története a kezdetektől összefonódik a karácsonyi dalokkal.

Amelyek közül a legeslegtöbb példányban elkelt kislemez az Irving Berlin szerezte White Christmas: 1942 óta mintegy 50 millió példányt vettek meg belőle. A legtöbben olyan verziókban hallgatjuk, mint Bing Crosby 1947-es felvétele, vagy épp a megjelenés pillanatában klasszikussá váló (amúgy eléggé kockázatmentes) Michael Bublé-feldolgozás, de kismillióan elkészítették már belőle a saját változatukat.

Még Elvis is elénekelte – akinek újraértelmezését annyira gyűlölte Irving Berlin, hogy a zeneszerző a szó szoros értelmében megpróbálta betiltani a sugárzását az amerikai rádióadóknál.

Hiába.

Irving Berlin - Forrás: Getty Images/FPG/Archive Photos

Jogdíjak és slágerek, pam rapapampam

Mariah Carey minden évben körülbelül 600 ezer dollárnyi jogdíjhoz jut az All I Want For Christmas című dalának lejátszásaiból. Minden idők egyik legnépszerűbb ünnepi slágeréről az Amazon Prime tavaly mini-dokumentumfilmet készített, és hát pontosan tudjuk: a 26 éve megjelent dal nélkül a mi generációnk számára már nincs karácsony.

Hasonlóképpen vagyunk a Wham! Last Christmas című eposzával, amely körülbelül 400 ezer dollárnyi jogdíjat termel évente (engem, mondjuk, vallatni lehet vele, de ez nem tartozik a tárgyhoz). A Last Christmas bevételeit az első évben George Michael a Band Aid javára ajánlotta fel –

azt pedig talán kevesen tudják, hogy 2012 óta az összes, „Last Christmas”-ből származó jogdíjat jótékony célra fordította a 2016-ban elhunyt sztár.

Emellett eltörpül az a tény, hogy ennek a dalnak a videoklipje volt az utolsó felvétel, amelyen szakáll nélkül láthattuk George Michaelt.

Paul McCartney egyik (ha nem a) legrosszabb dalaként szokás emlegetni a Wonderful Christmastime című dalát – ehhez képest évente mintegy 330 ezer dollárt hoz neki a konyhára.

David Bowie se volt épp elragadtatva a saját karácsonyi feladatától, amikor 1977-ben felkérték, hogy énekeljen duettet Bing Crosbyval annak Merrie Olde Christmas című show-jában.

Természetesen nem az énekessel volt gondja, sőt, utálta viszont a dalválasztást. Ennek vélhetően finoman hangot is adott, mert a műsor dalszerző-producerei külön szólamot (lényegében új dalt) írtak Bowie-nak „Peace on Earth” címmel, mindössze egy óra alatt, a duett pedig rövid időn belül legendássá vált.

Reszkessetek, betörők! – de halkan!

Néhány éve idehaza is óriási popkulturális zűrzavart okozott, amikor egy évet ki kellett bírnunk Kevin nélkül – a „Nincs karácsony Kevin nélkül” szlogen azóta önálló életre kelt, jól mutatva, hogy minden hibája ellenére egyszerűen rajongunk a Reszkessetek, betörők!-ért. (Én például ITT zengtem ódát az egyik jelenetéről tavaly.)

Nehéz is olyan apróságot felfedezni benne, amiről nem írtak még (bárcsak Donald Trump megelégedett volna a kis szerepével a második részben!), én a két kedvenc érdekességemet hoztam most. Az első, hogy Chris Columbus rendező milyen jó érzékkel folyamodott cselhez, amikor Buzz ronda barátnőjét kellett fotón ábrázolnia.

A direktor ugyanis úgy érezte (nagyon helyesen és a korszellemet alaposan megelőzve!), hogy nem lenne szép dolog egy igazi lányt megszégyeníteni a külseje miatt, így a fotón a művészeti vezető fiát láthatjuk valójában, ami így vicces, és nem sértő.

via GIPHY

A másik, hogy a két betörőnek olykor igen nehezen ment az önkifejezés az emberpróbáló kínzások felvételei közben, amelyek azért a sok-sok trükk ellenére sem voltak kifejezetten könnyed viháncolások. Joe Pesci jeleneteit például rendszeresen újra kellett venni a sok, a színész szájából önkéntelenül kiszakadó káromkodás miatt.

A Marvot alakító Daniel Sternnek se volt sokkal könnyebb dolga: a híres tarantulás jelenethez igazi pókot használtak, amitől Stern már elege eléggé kivolt – viszont ennek tetejébe meghagyták neki, hogy üvöltenie csakis némán szabad, ugyanis az óbégatás elijesztené szegény pókot!

Az amerikai szavazásokon viszont minden idők legnépszerűbb karácsonyi filmjének az 1946-os Az élet csodaszép című remeket választják. Ehhez képest Frank Capra klasszikusával 1947-ben még az FBI is foglalkozott: annak gyanújával vizsgálták a filmet, hogy annak célja a bankárok és bankok becsületének bemocskolása – azaz a csodálatos film nem más, mint a kommunista propaganda aljas eszköze. Jaj.

Donald kacsa és a svéd forradalom

Amikor először olvastam arról, hogy Svédországban karácsonyi hagyomány ősöreg Disney-meséket nézni, azt hittem, valami fura hoaxra bukkantam. De minél többet keresgéltem a neten, annál több infót találtam arról, hogy Kalle Anka (ez Donald kacsa svéd neve) olyan a svédeknek, mint nekünk Kevin, sőt.

Na de haladjunk sorjában!

A helyzet tehát a következő: 1959 óta december 24-én, 15 órakor Svédország lakosságának jelentős része a tévé előtt ül, és a Walt Disney 1958-as, „From All of Us to All of You” című karácsonyi műsorát nézi.

Ez pedig nem más, mint a ’30-as, ’40-es és ’50-es évekből származó rajzfilmjelenetek Jiminy Cricket, azaz a Pinokkióból ismert Tücsök tolmácsolásában. A műsor évről évre alig változik, leszámítva azt, hogy a klasszikus jelenetek mellett tartozik hozzá egy élő konferálás is, az utolsó részlet pedig minden évben az aktuálisan legfrissebb Disney-rajzfilmből származik, amelynek sugárzására Svédország külön engedélyt kap a cégtől.

Az egyik cikkben úgy fogalmaztak: ha te magad nem is néznéd Kalle Ankát, akkor sem tudsz mit kezdeni magaddal, hiszen bárkit hívnál is fel telefonon vagy próbálnál meg személyesen meglátogatni, mérget vehetsz rá, hogy a tévé előtt ül.

via GIPHY

A hagyomány gyökerei abban keresendők, hogy az első sugárzáskor még Svédországban sem volt mindennapos az, hogy a mozikon kívül Disney-meséket láthattak az emberek, ráadásul egyetlen tévécsatorna volt, így szükségszerűen Kalle Ankát nézték.

Bár ez azóta megváltozott, akárhányszor akarták kivenni a műsortervből, kitört a palotaforradalom. A ’70-es években Helena Sandblad, az állami tévé gyerekműsorokért felelős szerkesztője pedzegette, hogy nincs már szükség Donaldra – mire a tévészékházat elözönlötték a dühös levelek és a zaklatott telefonálók hívásai, és a sajtó is kikelt a szerkesztő ellen, aki komoly fenyegetéseket is kapott (nyilván a szeretet ünnepe jegyében…).

Amikor 1982-ben az SVT Ferdinánd, a bika történetét, és A rút kiskacsára cserélte az összeállításban, ismét kitört a botrány, úgyhogy 1983 óta Ferdinánd kimozdíthatatlan.

És ez még mindig nem minden. Arne Weise 1972 és 2002 között vezette élőben a programot, arca egyet jelentett az ünneppel. Igen ám, de ez azt is jelentette, hogy a tévés minden december 24-én több órát a stúdióban töltött. Amikor viszont 1992-ben kezdeményezte, hogy rögzítsék az ő részét, és ne élőben kelljen bejelentkeznie, jött az újabb botrány. Weise többször is elmondta, hogy az élő adás olyan nyomasztóvá vált a számára, hogy előtte hozzá sem lehetett szólni, utána pedig végtelenül kimerültnek érezte magát – hát, nem épp ideális egy családapa számára szentestén.

A műsorvezető azt mondta, három házassága ment rá a karácsonyi élő adásra, hiszen mindez állandó családi feszültségekhez vezetett, és amikor 1995-ben bejelentette, hogy szeretné abbahagyni a karácsonyi műsort, konkrétan tüntetni kezdtek azért, hogy maradjon. Így végül még hét évet húzott rá, mielőtt nyugdíjba vonult.

A szakértők szerint elképzelhető, hogy Kalle Anka hagyománya az idő múlásával veszít a jelentőségéből a fiatalabb generációk számára. Ugyanakkor mi saját magunkról tudjuk, hogy hiába elérhető ma a világ összes filmje valamilyen platformon, mi azért ragaszkodunk a saját kis szokásainkhoz. Például Kevinhez.

Svédországban élő olvasóink: megerősítenétek ezt a Kalle Anka-dolgot?

Csepelyi Adrienn

Források: ITT, ITT és ITT