A bagi romatelepről egy walesi magániskolába – Három lány igaz története az erő és a tehetség jegyében

–

A lányokról Kakuk Timitől hallottam, aki a BAGázs Közhasznú Egyesület munkatársaként nemcsak figyelemmel kísérte, de sok önkéntessel együtt alakította is a három fiatal sorsát. Az egyesület fő ismérve a közösségi szemlélet, azaz nem csupán egyénileg igyekeznek támogatni a telepen élő gyerekeket azáltal, hogy órákat adnak nekik, hanem családi szinten akarnak új utakat, lehetőségeket mutatni. Hiszen senki sem független attól, hol és kikkel létezik nap mint nap. „A lányokéhoz hasonló sikertörténeteket főként olyan kamaszokkal tudjuk elérni, akikkel már kisgyerekkoruk óta foglalkozunk, és a szüleikkel már öt-tíz éve dolgozunk. Az utóbbi időben a Covidnak is volt egy előmozdító hatása: a vírus miatt – miután nagy munkával internet-hozzáférést és tableteket biztosítottunk –elindult az online önkénteslehetőség, ami által sokkal többen tudnak pluszórákat tartani a bagi fiataloknak akár külföldről, a világhálón keresztül.”

Ahogy Timika mondja (Bagon mindenki ezen a néven szólítja, ezért megkér, én is így emlegessem): a csodaszámba menő történetek rengeteg apró puzzle-darabból állnak össze, de a sokféle tényező mellett egy biztosan közös bennük.

A személyiség, amelyben benne munkál valamiféle plusz akarat, motiváció vagy épp bátorság. Valami megfoghatatlan többleterő, amelytől az elsők a legnehezebb helyzetben is elsők tudnak lenni.

„Egy biztos: nem akarok a vesztesek csoportjába tartozni”

Rami már középiskolásként nagyon határozottan tudta, mit akar. Timika első emléke róla, amikor tizenöt évesen a BAGázs női klubjához csatlakozva, ahol anyukákkal és lányokkal ültek össze időnként, mindenki elé kiállva bátran kijelentette: leérettségizik, és vegyész lesz.

Az elhivatottság és a kemény munka pedig kifizetődött, 2021-ben ugyanis a bagi cigány telepen Rami lett az első lány, aki érettségit szerzett. Ez után már tavaly nyáron elnyerte egy budapesti egyetem ösztöndíját, amely segített volna a tanulásban, hogy több esélye legyen bekerülni a felsőoktatásba. Ez azonban végül nem indult el. Rami persze nem az a típus, aki egy csalódás után feladja. 

Az idén újabb ösztöndíjat kapott, így Budapesten tanulhat, miközben részt vesz egy színházi projektben is, és persze dolgozik. Ez a lehetőség egyedülálló utat kínál a bagi telepen felnőtt fiataloknak, mégis amikor arról kérdezzük, várja-e a szeptemberi kezdést, igazán emberi módon vállalja a kétségeit.

„Nem, nem várom – sóhajt egy nagyot. Aztán csendben gondolkodik és hozzáteszi: – Na jó, csak vicceltem, várom.” És ebben a pár másodperces közjátékban egyszerre van benne minden öröm és félelem.

„Ami talán a legjobban tetszik, hogy sok új embert ismerhetek meg, de a színpadi szereplés miatt nagyon izgulok: mi lesz, ha lefagyok majd előadás közben?” – morfondírozik, hiszen az ArtraValó ösztöndíj keretében egy színházi bemutatóra is sor kerül. A válogatásról elmondja: igazából aznap nem is akart elmenni – és mint kiderül, erről Timika is most hall először. Eddig Rami nem mesélt róla, de a BAGázs egy másik munkatársa, Bencsik Nóra vitte fel Budapestre a kocsijával, nehogy lekésse a jelentkezést.

„Úgy voltam vele: a jó dolgok nem szoktak sikerülni az életemben, aztán végül megpróbáltam”

– vonja meg a vállát. Amikor Timika arról faggatja, mégis mi lehet az oka annak, hogy amit eltervez, azt végül megvalósítja, így felel: „Roppant kíváncsi ember vagyok és talán eléggé kitartó is. Egy biztos: nem akarok a vesztesek csoportjába tartozni.”

Rami a koronavírus-járvány idején kapta a legnagyobb lendületet a tanuláshoz. Miközben ugyanis a bagi gyerekeket osztotta be az online órákra, Timika észrevette, hogy önkéntesek híján Raminak nincs tanulópartnere. Magára vállalta a feladatot, és innentől fogva két éven át közösen készültek az érettségire. „Egy hasonló élmény kapcsán tapasztalja meg az ember, hogy mennyire elérhetetlen lehet az érettségi még egy olyan telepen élő kamasznak is, aki középiskolába jár, akit nem akarnak mindenáron férjhez adni, vagy épp nem kell mindennap dolgozni járnia” – magyarázza Timika.

Hogy Rami szülei mennyire támogatók? A BAGázs munkatársa szerint az, hogy választhatta ezt az utat, a telepi környezetben már támogató hozzáállásnak mondható.

A lány a következő évben nyelvvizsgázni szeretne, és a természettudományos tárgyakkal akar többet foglalkozni, hogy szintemelő érettségit tehessen. Szívesen lenne laborasszisztens például, de addig is a legnagyobb örömöt az jelentené, ha a jelenlegi munkák helyett egy könyvesboltban, vagy egy könyvtárban dolgozhatna. Emellett nagy álma, hogy Franciaországba utazhasson.

„Egy közösség segítségével már jártam Görögországban, nagyon tetszett, és történelmileg is igazán érdekesnek találom azt a világot. Igazából mégiscsak mondhatom, hogy összejöttek jó dolgok az életemben, és szeretném visszaadni például azt, amit a BAGázstól kaptam.

Most már én is önkéntes vagyok, és azt látom: a legnagyobb segítség a hozzám hasonló gyerekek számára a személyes figyelem. Azt hiszem, engem is ez vitt leginkább előre” –fogalmazza meg saját benyomásait Rami.

„Ha nagy leszek, olyan akarok lenni, mint a Vanda”

Nos, ha valamiben lesz első, még közel sem biztos, hogy rövid időn belül megérkezik a második. De a BAGázs háza táján szerencsére így történt. Vanda, a második érettségiző a telepen született lányok között, nem könnyű sorsot tudhat magáénak, viszont a nehézségek ellenére szemtanúja lehetett egy szinte példátlan újrakezdésnek az édesanyja jóvoltából. Heléna kemény szerhasználóból vált új emberré, persze hosszú évek megpróbáltatásai nyomán, így időközben a gyerekeit is elvették tőle. Ennek következtében

Vanda a testvéreivel együtt nevelőszülőkhöz került. A lányokat hivatalos keretek között, valószínűleg a megfelelő szocializáció hiánya miatt, az első osztály kezdetén értelmileg akadályozottnak nyilvánították.

 „Ahhoz, hogy egy gyereket kiemeljenek a családból, nagyon súlyos körülményeknek kell teljesülniük. Éhezés, elhanyagoltság, a fizikai szükségletek biztosításának hiánya. Egy hasonló kisgyerek nyilvánvalóan kevés eséllyel tudja például a színeket megnevezni hat-hét évesen, hiszen lehet, hogy sohasem hallotta őket. Az általános IQ-tesztek inkább a középosztálybeli gyerekek lehetséges képességein alapulnak, ezért fordulhat elő, hogy valakit tévesen sorolnak bizonyos kategóriákba” – magyarázza Kakuk Timi.

Vanda tizennégy éves volt, amikor kérte, hogy vizsgálják meg újra, mert tudta: sokkal többre hivatott.

Bagon körülbelül tizenkét éves koráig élt, és ahogy mondja, a gyerekkorából nagyrészt a jóra emlékezik vissza. „Már nem szeretek ott lenni, és évente egyszer megyek el, hogy meglátogassam azokat, akikhez még kötődöm. Mégis, ha visszagondolok, a sok jó barát, a rengeteg közös játék az, ami elsősorban eszembe jut” – meséli, és fel is idéz párat a régi közös időtöltések közül. Például a bigézést, amiről mindketten most tudjuk meg, hogy mit jelent. Egy bot két végét ki kell hegyezni, gödröt ásni neki, majd egy másik faággal kipattintani onnan. Az nyer, aki minél távolabbra talál. Nos, Vanda igazán messzire lőtt.

Amikor Timika megkérdezi Vandát, erősebbnek tartja-e magát az átlagnál, ő így válaszol: „Inkább átlagos vagyok. Aki erős, az az anyukám. Ő felnevelt négyünket egyedül, el tudott jönni Bagról, és olyan életet teremt nekünk, amelyről álmodni sem mertünk” – utal arra, hogy édesanyja Vanda tizennégy-tizenöt éves kora körül visszakaphatta a gyerekeit, miután kijött a függőségéből, és munkát talált. Ettől fogva a család Budapesten telepedett le.

Vanda úgy emlékszik, a főváros kezdetben óriási volt, és rémisztő, azonban az édesanyjának, valamint a BAGázs egyik volt mentorának, Annának köszönhetően, szép lassan megtanulta, mit merre keressen. A lány nyolcadikban kapta meg a hivatalos papírt, hogy speciális iskola helyett átlagos általános iskolába járhat, így a hetedik osztályt meg kellett ismételnie. Középiskolásként alapítványi intézménybe iratkozott, ahol az első nehéz év után megtalálta a helyét. „Eleinte egy olyan osztályba kerültem, ahol hozzám képest nagyon különböző gyerekek jártak, túl fancynek éreztem őket magamhoz. Emiatt gyakran nem mentem be, és a végén meg is buktam. De, amikor újrakezdtem a kilencediket, nagyon elfogadó közösségbe kerültem. Ők azonnal befogadtak.

Egy idő után rájöttem: igazából csak engem zavar, hogy egyedüli roma vagyok, a többiek nem is foglalkoznak vele. Akkor el is engedtem ezt a kérdést” – avat be a kétségeibe. Még jól emlékszik a bagi időkre, amikor lehetetlennek tűnt, hogy a speciális iskolába járó telepiek és az általános iskola falusi tanulói egymással barátkozzanak.

A lány azt mondja, ha mostanában Bagon jár, örülnek neki. Bár akad, aki felrója neki, hogy túlságosan „elmagyarosodott”. „Másképpen beszélek, nem bagiasan” – mondja. Timika csodálkozó tekintetét látva, hozzáteszi: „Úgy értik, nagyobb lett a szókincsem, jobban fejezem ki magam. Anna, a bagázsos mentorom, rengeteg mesét olvastatott velem, és akkoriban tényleg észrevettem, hogy nagyon sokat fejlődött a beszédem.” 

Vanda az idén mintegy 150 óra pluszt tanult az egyesülettel. Ezt mind a 8-tól 4-ig tartó iskolaidő után: a nagy lemaradást ugyanis csak az este nyolcig tartó munkával tudta pótolni. „Vanda tehetsége nemcsak az elszántsága és a szorgalma, hanem az is, ahogyan szervezi az életét. Mindig precízen kitalálta, kivel mit mikor tanul, milyen célokért dolgozik, és hogyan tud a leghatékonyabb lenni” – fűzi hozzá Timika.

Vanda szeptembertől kozmetikusnak tanul, az álma ugyanis, hogy saját háza és egy kis üzlete legyen, ahová nap mint nap bejár szebbé tenni az embereket. Szerinte a bagiaknak mind érdemes lenne a telepen túl is szerencsét próbálniuk, hogy többet lássanak a világból, és bővüljön az érdeklődési körük. Ő maga is eljátszik a gondolattal, hogy egyszer majd egy hajón dolgozzon kozmetikusként. Persze csak rövid időre: minél több tapasztalatra vágyik. Ami belőle árad: önismeret, intelligencia, erő. Úgy mesélik, a bagázsos tanévzáró után, amelyen ő is elmesélte a történetét, két kislány hazafelé, a Bagra tartó úton hangosan felsóhajtott: „Ha nagy leszek, olyan akarok lenni, mint a Vanda.”

„Nekik ez a természetes, ők így csinálják végig”

Noémi tizennyolc éves, ő a legfiatalabb a három lány közül. Rami szervezte be a BAGázsba, hiszen az egyesületben nem ismerték, ő ugyanis a telep mellett lakott. „Ez tanulságos dolog volt számunkra, hiszen alapvetően a telepre koncentráltunk, de Noémi esete is rámutatott, hogy más körülmények között is szükség lehet a segítségünkre” – mondja Timika.

Noémiék hatan vannak testvérek, a lány pedig egy szupermarketben dolgozott végig a középiskola alatt, hogy eltartsa magát.

A különórákat úgy kezdte, hogy a matematika nehezen ment, és szeretett volna előrelépni, végül időközben az előre hozott angol érettségi lett a célja, amelyet meg is valósított. „Anyukám segített benne, hogy a BAGázzsal tanulhassak, és kezdetben eszembe sem jutott volna, hogy ez a történet ilyen messzire visz. A nyelvtanulás mindig jól ment, és terveztem is a jövőben külföldre menni, de nem is reméltem, hogy ez már idén megvalósul” – meséli Noémi, aki miután megnyerte az UWC (United World Colleges) ösztöndíjat, amelynek segítségével egy walesi magániskolában töltheti a következő tanévet, még egy nem várt próbatétellel is szembe találta magát.

„Kiderült, hogy a brexit következményeként a vízumhoz mindenképpen kell nyelvvizsga. Ott álltunk májusban azzal a ténnyel szembesülve, hogy július elejére legkésőbb muszáj nyelvvizsgát szerezni, mert másképp nem ér ide a vízum az indulásra” – emlékezik vissza Timika a szorult helyzetre, amelyből végül nehéz út vezetett kifelé. Noémi ugyanis negyedik próbálkozásra szerezte meg a papírt, miközben minden alkalommal mindössze két ponton múlt a siker. Ahogy Timika mondja, fogalmuk sincs, miképpen bírta el a lány ezt az a terhet, hiszen ők maguk is hatalmas nyomást éreztek, és a végére már nehezen találták, milyen motiváló szavak után nyúljanak.

Mind tudták, ez Noémi élete lehetősége, és nem biztos, hogy még egyszer megadatik.

„Végül sikerült, talán azért, mert negyedszerre már úgy mentem, hogy elengedtem a görcsöt. Azt mondtam magamnak: eljöttem, de ha sikerül, akkor sem utazom. Persze nem így lett, elrepülök Walesbe, de valahogy ez a hozzáállás segített végigcsinálni” – magyarázza Noémi, aki két nappal a vízumkérvény leadása előtt kapta meg az értesítést: elérte a szükséges pontszámot.

Amikor szóba kerül, mitől lehet, hogy éppen ő érte ezt el, hiszen annyi mindenkinek sikerülhetett volna, Noémi csak szerényen arra hivatkozik: a többség nem tud a hasonló lehetőségekről. Édesanyja azonban közbeszól: „Így neveltem, bátornak és önállónak, kiskorától felelősséget kellett vállalnia sok dologért, az iskolába például mindig ő vitte a befizetnivalót a testvéreinek, magának is, sokat segített itthon. Én úgy gondolom, ez számít” – mondja.

Timika szerint a telepen sok tizennégy év körüli lány főz, takarít, készít olyan fogásokat a családnak, ami egy átlagos kamasznak eszébe sem jut. Noémiben azonban még ezen felül is van valamiféle plusz felelősségvállalás.

„Sok hasonló sorsú gyereket ismerek, nem csak Bagról, innen-onnan az életemből. Azt tapasztalom, hogy ők maguk sohasem érzik nehéznek vagy másénál nehezebbnek az életet. Nekik ez a természetes, ők ezt csinálják végig, pedig ez a környezet szinte konzerválja a kilátástalanságot.

Ráadásul sem a szociális, sem az iskolarendszer nem támogatja őket megfelelően. Sajnos a legtöbb telepen felnövő gyerek nem lát a szegregátumon túl, nincsenek más mintáik, kapcsolataik, döntési lehetőségük a saját életútjukról” – magyarázza Timika.

Noémi persze nagyon izgul, életében először ül majd repülőre, egy idegen országba tart, egy teljesen más közegbe, mint amelyben eddig az életét töltötte. A walesi magániskolában nagyrészt jómódú fiatalokkal találkozik majd, akik el sem tudják képzelni, milyen az élet a bagi telepen. A nemzetközi érettséginek pedig velük együtt indul neki, és azok után, hogy hónapokon át tanult késő estéig, mert valóra akarta váltani az álmát, bizonyosan ezt is teljesíti majd. „A pszichológia érdekel leginkább, és el tudom képzelni, hogy az érettségi után is külföldön tanuljak tovább. Akárkivel beszéltem itt a telepen, mind azt mondták: nem mernének így nekiindulni. Én azt gondolom, muszáj megpróbálni, ha pedig kérdezik, mit üzenek a kisebbeknek, mindig azt mondom: legyenek talpraesettek, nyitottak és bátrak! Akkor minden sikerülni fog.”

Széles-Horváth Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: BAGázs