„Bezzeg az én időmben nem ilyenek voltak a nyarak” – Hamis nosztalgia, vagy tényleg szebbek voltak régen a nyári szünetek?

–

Van, ami nem visszahozható

Nekem kicsit mindig visszás, amikor az úgynevezett „mai” gyerekeken kérik számon a most problémáit, azt, hogy ők miért nem bandáznak csapatba verődve a falusi utcákon sötétedésig, és miért nem boldogok kütyük nélkül. Elmondom, miért nem: mert ki sem engedjük őket (és ezt sajnos sokszor nem is tesszük rosszul), és mi magunk adunk kütyüket a kezükbe (ahogy a miénk is ezekkel van tele).

Én nyolc-kilenc éves koromban voltam először egyedül otthon (több órán át). Akkor ez teljesen általános volt. Most pont ennyi idős a nagyobb gyerekem, és konkrétan álmomban sem jutna eszembe több órán át egyedül hagyni

(egyébként tilos is). Nehéz kérdés, hogy mi voltunk érettebbek annak idején vagy a világ volt más, de valószínűleg mindkettő. A vég nélküli tévézésekbe fulladó nyári szünetekre a tízes éveim elejéről emlékszem, amikor ahhoz még túl kicsik voltunk, hogy egyedül közlekedjünk, de ahhoz már elég nagyok, hogy az otthonunk közvetlen környezetében egyedül mászkáljunk. A szüleim úttörőként a jó levegőért egy nagyobb város agglomerációjába költöztek, az iskolám és a barátaim viszont a városban maradtak, így rettenetesen egyedül éreztem magam. Persze, volt pozitív hozadéka, tényleg rengeteg könyvet elolvastam, de a minőségi szórás azért elég nagy volt:

tizenegy-két évesen Júliákat és Romanákat forgattam, különös műgonddal olvasgatva a szexjeleneteket.

Anyukám egyébként mindennapra adott nekünk valami minimális házimunkát és olvasási feladatot is, ezeket délelőtt tízig abszolváltuk (vagy egyáltalán nem), és utána miénk volt az egész nap. Arra, hogy unatkoztunk volna, nem emlékszem, mert akkor már jó ideje a hét minden napján volt tévéadás, és mi válogatás nélkül meg is néztünk mindent – ha nagyon unalmas volt, előkerültek a videókazetták –, a tévé előtt ebédeltünk, és sokszor csak akkor álltunk fel, amikor anyukánk hazajött. És egészen biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok a generációm egyetlen tagja, aki így töltötte a nyári szüneteket. Hogy kívánnám-e ezt a gyerekeimnek: a szűrő nélküli tartalomfogyasztást (azért ezek akkor sem voltak minőségi tartalmak, de persze tudom, hogy ma már sokkal több sokkal nyomasztóbb/rémisztőbb/undorítóbb dolog elérhető), a magányosságérzést és az egész napos heverészést? Semmi esetre sem. Akkor már inkább járjanak izgalmas táborokba (amennyire van rá keret) vagy legyenek „túlszórakoztatva” szoros felnőtt felügyelet alatt. Mert ma már általában a nagyszülőknek is szabadságot kell kivenniük ahhoz, hogy időt tölthessenek az unokákkal, és ez akárhogy is nézzük, nagyon más minőség, mint amikor a szerencsésebb korombeli gyerekek egész nyarakat töltöttek a nagymamánál, nagypapánál, akik közben végezték a „békés nyugdíjas élet” szokványos teendőit. 

De ahogy feltettem a kérdést a szerkesztőségben arról, ki hogyan töltötte a gyerekkori nyarakat, abból sem az derült ki, hogy néhány évtizede csupa móka és kacagás volt a nyári szünet.

Hűsölés a könyvtárban, ha nem volt más… és nem volt más

Both Gabi gyerekkora nem telt jó körülmények között, és még utólag elmondva is többnek tűnik benne a fájdalom, mint a romantika: „Én a hetvenes években voltam kisiskolás, és minden reggel a legyek ébresztettek. Malacokat tartottunk, és a szúnyogháló ellenére mindig teli volt velük a lakás. Nekünk tényleg nem voltak játékaink, úgyhogy azzal játszottunk, amit a természet adott. A tévében a Szünidei matinén kívül nem akadt igazán nézhető dolog, az is teli volt ismétlésekkel. Az állatokat (csirkék is voltak) nekünk kellett ellátnunk napközben, mert a szülők dolgoztak. Bandáztunk az utcabeli gyerekekkel. Papsajtot ettünk az árokparton, tejes búzát zabáltunk a mezőn, ezerszer körbetekertük a falut, közben lelegeltük az utcai gyümölcsfákat.

Semmi nem történt egész nyáron. Csak úgy voltunk…

Én a könyvtárban hűsöltem, olvasgattam naphosszat, ha nem volt más. És nem volt más.”

Képernyő már a nyolcvanas évek elején is!

Molnár Erika, a WMN irodavezetője szép gyerekkorra emlékszik, annak ellenére, hogy nem voltak gazdagok, és néha bizony „le volt passzolva”: „Anyám egyedül nevelt, ezért, amikor még kisiskolás voltam, nyaranta ha dolgoznia kellett, akkor lepasszolt valamelyik tantihoz, mert a nagyanyám, aki közel lakott ugyan hozzánk, még aktívan dolgozott. De egyébként minden évben mentünk a Balatonra is, Csopakra, anyám cégének SZOT-üdülőjébe. Ezek voltak a hetvenes évek. Aztán mire felsős lettem, már kosárlabdáztam, és sok időt töltöttem edzőtáborokban. Amikor nem ott voltam, akkor meg

a haverokkal lógtam, és olasz szinkronnal néztük a remek akciófilmeket videón, mert az egyik osztálytársam olasz volt, a szülei a követségen dolgoztak, minden új filmet megszereztek, és volt videómagnójuk is.”

Van, aki tényleg unatkozott, bár akkor éppen nem értékelte

Fiala Borcsa nagymamája tudott valamit: „Emlékszem, a nagymamám egyik nyáron küldött nekem egy levelet, és abban azt írta, hogy most jól unatkozzam ki magam, mert ha elkezdődik a suli, már ilyesmikre nem lesz időm. Amikor megkaptam a levelét, épp nagyon unatkoztam (persze én is nagyon szerettem olvasni, de azért voltak bőven üresjáratok), úgyhogy nagyon bosszantott, hogy mégis, mi lehet ebben a jó. Aztán eltelt pár hónap, és novemberben újra a kezembe akadt a levél. Akkor végre megértettem, tényleg, milyen csodás luxus is, ha az ember unatkozhat (arról nem is beszélve, hogy a pszichológusok szerint milyen sok előnnyel jár, például fejleszti a kreativitást).”

A nyaralás, amit letarolt az MTV

Gyárfás Dorka sem képernyőmentes gyerekkorra emlékszik: „Amikor bejött Magyarországra az MTV (Music Television – a szerk.), mi nonstop azt néztük. Emlékszem például egy nyaralásra a Magas-Tátrában olyan családi barátokkal, akiknek hasonló korú lányaik voltak, mint mi, a húgommal (11-13 évesek), és amikor nem vittek minket épp kirándulni,

fél napokat töltöttünk a panzió tévészobájában (akkor még volt ilyen), és a kedvenc klipjeinket vártuk.

Úgy voltunk a képernyőre tapadva, hogy a mai napig fel tudnám idézni az összes klipet, amit akkoriban rotáltak. Sőt, kb. semmi másra nem emlékszem ebből a nyaralásból.” 

Filmek, amiket kívülről tudunk

Kégl Ági (hozzám hasonlóan) az unalom helyett a visszatekerésre szavazott: „Mi rengeteget tévéztünk a nővéremmel. VHS-kazettán volt egy nagyon limitált választék odahaza, így újra, meg újra (meg újra) megnéztük ugyanazt a filmet. Emlékszem, gyakran előfordult, hogy az Ellopták Jupiter fenekét című remek francia vígjátékot Annie Girardot es Philippe Noiret főszereplésével

végignéztük, visszatekertük, majd újra megnéztük.

Sosem éltem meg úgy, hogy unatkoznánk, de viszonylag sok időt töltöttünk passzívan nyáron, amikor a szüleink dolgoztak.”

De mi a tanulság?

Egyrészt szerintem az, hogy képernyőidő már akkor is volt, amikor ezt még nem így nevezték, és egyáltalán nem tartották számon, hogy ki hány órát (napot) tölt a tévét bámulva. Másrészt az, hogy Borcsa nagymamájának (és a szakértőknek) igaza van abban, hogy az úgynevezett unatkozásnak, vagy másképpen kifejezve passzív időtöltésnek van élvezeti értéke. Erre jelenleg nekünk, felnőtteknek is kevesebb lehetőségünk van, amiért részben magunkat okolhatjuk. (Persze egyáltalán nem számonkérhető a gyerekeink generációján, hogy miért alakult ez így, de még a miénken se nagyon.) Viszont a passzívabb életért lehet tenni (aktívan, hahaha). És

igenis passzív időtöltés az is, ha a kanapén fetrengve megnézünk egy filmet a gyerekekkel együtt, nem csak az, ha egymást nézzük meredten.

Nekem a kedvenc nyári emlékeim (a sok Star Wars mellett) azok, amikor anyukám csinált valamit a konyhában, és én csak ott voltam vele. Ezt igyekszem katalizálni a saját gyerekeimnél is, de azért látom, hogy ez ma már nem kivitelezhető ugyanúgy. Viszont ha hoznak egy papírt vagy színezőt, akkor azért szerintem nem csorbul sokat az úgynevezett unatkozás (ami aztán később remélhetőleg kedves emlék lesz). Szintén jól emlékszem bizonyos nagy nyári projektekre, hétvégékre, amikor az egész család lekvárt tett el vagy paradicsomot passzírozott. Akkor még racionális oka is volt ennek, ma már szerintem nagyjából praktikusabb megvenni készen, de azért csinálom ezeket a dolgokat, mert tényleg család-összekovácsoló erejűek (még akkor is, ha végül öt nyamvadt üveg lekvár lesz az eredmény). Szóval tényleg van, amit érdemes átmenteni – még ha nem is mindent.

Ti mit adtok tovább a gyerekkori nyarakból, és mit az, amit legszívesebben elfelejtenétek?

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Fortepan / Umann Kornél