Megmondom a frankót, sosem volt gondom a meztelenkedéssel (sem). Régen agyig kivágott ruhákat hordtam (most is előfordul, hogy mélyebb dekoltázst viselek, de már nem feltétlenül érzem annyira szükségét, mint régen), a nyarakat pedig picsashortokban töltöm most is, és soha nem okozott gondot, hogy meztelenül mutatkozzak. Nyilván néhány egészségügyi helyzetnek az életemben voltak keményebb fázisai, újra meg kellett tanulnom a testem, és ezzel együtt szeretni is, de őszintén mondom nektek, ha lenne Playboy, én bizony a címlapon virítanék, engem tárgyiasíthatnak nyugodtan (jó, csak viccelek).

Az attitűd anyámtól jön (honnan máshonnan), tőle egész életében azt láttam, hogy őrült módon szereti a testét, még akkor is, amikor már négyszer szült, és korántsem volt a huszonéves formájában, de sosem zavarta, ha kerekebb a hasa. Imádott enni, nyáron apró bikinikben flangált a kertben, és rövid shortokban bringázott száz kilométereket, ezért a lába például atomjó volt. Anyám egyik öröksége, hogy a testünket büszkén kell viselni, ezért bennem sem volt semmilyen szégyenérzet soha (néha azért jól jött volna). Persze akadt olyan fázisom, amikor én sem voltam magammal elégedett, ezért aztán takargattam a testem, de most nem ezt a korszakomat élem. 

Az pedig tényleg érdekelt, hogy ezt a sok, szuperokos, helyes, kedves nőt, aki engem körülvesz, miért töri ki a frász a közös strandolástól, mert mi aztán tényleg nem teszünk megjegyzést egymásra, mindenki testét úgy fogadjuk el, ahogy van, és mindenkiben meglátjuk a szépet, pláne azokban, akiket szeretünk is. Azért is volt ez érdekes tanulmány, mert ahány ház, annyi szokás, azaz annyiféle görcsöt, parát, feszkót vagy épp az ellenkezőjét hozzuk magunkkal.

Szóval most elmesélik a kollégák is, ők mit éltek át a közös fürdőzés alatt:

Tóth Flóra, akinek a vízben elmúlik a parája, de azért hoz magával egy kendőt:

„Nekem a parton fürdőruhában levés mindig kihívás, konkrétan a csütörtöki napra vettem egy ilyen strandruhaszerű izét, pontosan azért, hogy ne mászkáljak ott egy szál fürdőruhában. Attól a pillanattól kezdve, hogy vízbe megyek, SUPra állok, vagy bármit csinálok, teljesen elmúlik minden ilyen parám, ezeket nekem teljesen természetes fürdőruhában csinálni, úgyhogy onnantól oké vagyok, és akkor már egy percig sem foglalkozom azzal, hogy hogy nézek ki, csak élvezem, amit csinálok.

És ahogy körbenéztem a SUPról, nagyon szépek voltatok fürdőruhában, jó volt látni benneteket. De azért kicsit irigykedtem is rátok, akik olyan természetesen mozogtok a parton is, bikiniben is.”

Szabó Anna Eszter, aki nem kedveli a túl kirakatba tevős műfajt:

„Sok cikket írtam már arról, hogy kissé toxikus a kapcsolatunk a testemmel. De mára eljutottam arra a szintre, hogy nem (az) érdekel, ki milyennek lát. Tudom, hogy ez tök szubjektív és mindenki a saját magával való viszonyához képest szemléli a másik testét. Inkább azzal van a bajom, hogy maga a fürdőruha egy túl kirakatba tevős műfaj, akármilyen is, és ez távol áll tőlem. Sokkal kevésbé zavar a gondolat, hogy valaki hibát talál a testemen, mint az, amikor zavarba ejtenek egy bókkal, vagy egy »szúrnálak« füttyentéssel. Az viszont, hogy tudtam, mennyien élték meg kellemetlenül az egymás előtt fürdőruhában mutatkozást, bennem elindított egyfajta feszültséget, hogy akkor most

ennek ekkora jelentősége van? Pont köztünk? Egymás előtt szégyelljük magunkat? Miért? Hiszen erről írunk mióta már!

Én annyit láttam, hogy itt volt csupa fantasztikus nő, akik ezen a napon épp fürdőruhában voltak, de semmivel sem voltak csupaszabbak a szememben, mint egy meetingen, ahol sokszor lelkileg csupaszodunk le egymás előtt.”

Kurucz Adrienn, a szentimentálisan gyönyörködő: 

„Nem voltam fürdőruhában, mert felelős szerkesztő voltam, és a legstresszesebb napom volt, el is kellett rohannom egy fotózás miatt hamar. Viszont bármikor levetkőznék előttetek fürdőruhára, nincs bennem efféle gátlás felétek. Egy edzőtermi közös zuhany vagy pucéran szaladgálás az öltözőben, mondjuk, sok lenne (nudira se jártam soha), de az nem miattatok, hanem úgy általában nekem már sok, túl intim helyzet, idegenekkel is az lenne.

Nem a testemet szégyellem, igazából rendben vagyok vele, sokkal inkább, mint tizenöt kilóval »fiatalabb« koromban, mert ma már tudom, hogy a formás nem azt jelenti, hogy egyféleképpen formás, hanem hogy ezerféleképpen izgalmas.

Ezt tök komolyan mondom, amióta elmúltam negyven, szentimentálisan gyönyörködő lettem, és csuda jó, hogy ennyiféle a világ meg benne mi, nem?” 

 

Both Gabi, az antinapraforgó:

„A pasim előtt sem szoktam csak úgy levetkőzni, hiába telt el tizenkét év közösen. Azonkívül napallergiám és víziszonyom van. Szóval én tök jól hűsöltem az árnyékban szépen felöltözve. Én vagyok az antinapraforgó.”

Pichler Zsófi, aki pedig miattunk parázott rá:

„A korábbi munkám (vízitúrás gyerektáborokat szerveztünk, meg vittünk felnőtt evezős túrákat is) miatt elég természetesen mozgok fürdőruhában, ameddig nem kell róla képeket visszanéznem. Viszont ahogy Szabó Anna Eszter is írta, az utóbbi időben annyi szó esett erről, hogy kicsit ráparáztam, hogy akkor ez most ekkora dolog lesz.”

Kerepeczki Anna, aki elfelejtett szorongani:

„Én sem akartam fürdeni, mert gondoltam, sokat kell majd dolgoznom a strandról, ami végül máshogy alakult és megbántam, hogy nem vittem fürdőruhát. Rövidnadrágban és ujjatlan felsőben voltam – a lábamat már megszoktam valamennyire, de a karomat egy átlag munkanapon is takargatom.

A közös strandoláson az első pár órában kicsit kellemetlen volt, de végül olyan jól éreztem magam, hogy el is felejtettem ezen szorongani.

Egyébként nekem duciként a strandolás örök terror, sose hordtam bikinit, és az egyrészesben is mindig takargatom magam, emiatt ritkán járok strandra, és nem tudom annyira jól érezni magam. Hosszú idő után pár hete voltam először strandolni, és az első órában itt is takargattam magam, majd körbenéztem, és rájöttem, hogy senkit se érdekel, hogy hogy nézek ki, sőt a legtöbb ember leszarja, hogy ki mit gondol róla és élvezi a strandot.

Feltettem magamnak a kérdést: én miért nem teszek így? Szóval idén nyáron leszarom én is, és élvezem a nyarat, szevasztok!”

Krajnyik Cintia, akit a tökéletlenségei tesznek teljessé: 

„Otthon a szüleim soha nem csináltak nagy ügyet a meztelenkedésből, nem volt tabusítva. Abban nőttem fel, hogy teljesen természetes, ha az ember levetkőzik. Ebből kifolyólag nem is vagyok szégyenlős, de persze voltak és vannak helyzetek, amikor nem vagyok kibékülve a testemmel.

Most éppen gyenge pillanataimban azzal küzdök, hogy a laporoszkópiás műtétem után néhány héttel még mindig úgy néz ki a hasam egyes napokon, mintha minimum a második trimeszterben járó kismama lennék, plusz igyekszem tanulni a testem működését, hogy mi az, ami az endometriózissal kombinálva puffaszt. Kenegetem a vérhígítóból származó foltjaim, és leragasztgatom a friss hegeim, hogy szebben gyógyuljanak, és ne érje őket nap. A köldökömnél lévőre ragasztottam is a strandon egy Don't worry feliratú ragtapaszt, mert közben ezek nem nagy dolgok.

Narancsbőrös a seggem, ha épp nem is puffadt, akkor lássuk be, babahájas a hasam, tele vagyok anyajegyekkel, fehér a bőröm, képtelen vagyok kreolra barnulni, de ezek a tökéletlenségek – vagy ha úgy tetszik, védjegyek. Ezek tesznek azzá, aki vagyok.

Szóval nem feszélyezett különösebben, hogy levetkőzzek egy csapat olyan ember előtt, akikkel egyébként is egy sor legbensőbb gondolatot osztok meg, akár szóban, akár az írás révén. Annyi gátlás viszont még mindig van bennem, hogy a közösségi felületeken zavart volna, ha mindenki lát fürdőruhában.”

Csepelyi Adrienn, aki csak élvezni akarja, a többi nem fontos: 

„A két évvel ezelőtti súlyos betegségem (meg az idei) óta ez nekem nagyon egyszerű: örülök, hogy van testem, ami egészséges, nem fáj, és van vízpart, nap, homok, amit maximálisan ki akarok élvezni. Minden más mellékes.”

Filákovity Radojka, aki végül átöltözött: 

„Furcsa, mert ismeretlen emberek között simán flangálok fürdőruhában, de ismerősök előtt már más a helyzet. Annak ellenére, hogy jól és biztonságban érzem magam veletek, őszintén szólva szorongtam amiatt, hogy levetkőzzek-e fürdőruhára. Ez tuti valami otthonról hozott gyerekkori, mit fognak szólni, ha… izé. Végül úgy oldottam meg a dolgot, hogy olyan fürdőruhát vittem magammal, ami olyan zárt elől, mint egy búvárruha. De még így sem hittem, hogy át fogom venni. Végül mégis olyan jól éreztem magam (és annyira melegem is lett), hogy átöltöztem – és láss csodát, nem állt meg a világ, senki sem vakult meg.”

Gyárfás Dorka, aki legyűrte az akadályversenyt, és még élvezte is a játékot:

„Ne kerteljünk, gyerekek, érezhető volt némi feszkó az ügyben, hogy akkor most átlépjük ezt a határvonalat, és felfedjük a testünket egymás előtt. Ki-ki a maga tempójában lépte meg, utána viszont már nem volt semmi gátlás, és az egész hezitálás értelmetlennek tűnt.

Olyan volt, mint egy akadályverseny: aki belevetette magát és bátran vállalta a »kihívást«, az igazán tudta élvezni a játékot.

Nekem is ambivalens viszonyom van a testemmel, de ha vízbe kerülök, az nálam mindig extatikus felszabadultságot idéz elő. És nagyon örülök, hogy Tóth Flóra személyében találtam egy partnert is ehhez.”

Mózes Zsófi, akinek a teste azon kevés területek egyike, amiket nem paráz túl: 

„Engem nagyon megleptetek, és nem a fürdőruhás testetekkel, hanem mert én pont fordítva voltam ezzel: azok előtt, akik közel állnak hozzám, gond nélkül levetkőzöm (sőt, nem is szívesen öltözöm fel, haha), idegen közegben viszont sokáig hajlamos voltam szégyenlősködni. Ez tavaly nyáron egy medencés hétvége előtt tetőzött, ahol ráadásul csak lányok voltunk, bennem mégis borzasztó – és számomra is meglepő – szorongás támadt, mert voltak, akikkel ott találkoztam először. Aztán persze kiderült, hogy mások is hasonló érzésekkel vágtak neki a hétvégének, és attól kezdve, hogy erről elkezdtünk beszélgetni, fokozatosan oldódott fel mindenki. Szóval azt hiszem, hogy a testem az életem azon kevés területeinek egyike, amiket nem parázok túl.” 

 

DTK, akit meggyőzött a hőség arról, hogy SUPolni menjen, és akkor…: 

„Voltak fenntartásaim, enyhe (de tényleg csak enyhe) szorongásom, hogy miként alakul majd előttetek a vetkőzés. Abban biztos voltam, hogy valahol a Szentesi (simán ledobja a textilt) és a Both Gabi (strandon is állig beöltözve) között helyezkedem el a szégyenlősségi spektrumon. Végül, miután túl voltunk a munka dandárján, győzött a hőség.

De a skrupulusaim maradéka igazán akkor párolgott el, amikor mint egy féltégla belevágódtam a vízbe a SUPról (megjegyzem, még SOSEM estem le róla, ezt is nektek tartogattam), majd pedig a mentőmellénynek és a melleimnek köszönhetően alig bírtam visszakapaszkodni rá…

Amikor végül sikerült, arra gondoltam, hogy na, ha ezt túléli a vezetői tekintélyem, akkor jöhet bármi.”

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Milanovich Domi, aki feminista létére elszégyellte magát azon, hogy ilyesmiken parázik: 

„Nem akarok úgy tenni, mintha egyszer se jutott volna eszembe aznap a hasam mérete. Éreztem, hogy némi mentális kapacitást az ekcémáim, illetve a futás miatt megnyomorgatott lábujjaim is megkötnek. De aztán elszégyelltem magam, hogy feminista létemre ilyesmiken parázom. Aztán arra is rájöttem, hogy csak nem fogom szarul érezni magam amiatt, hogy szarul kezdtem érezni magam a strandolás miatt… és már majdnem beletekeredtem ezekbe a gondolatokba, amikor úgy döntöttem, inkább a jó hangulatra fókuszálok, rátok, a vízpartra, a napsütésre, a sportolási lehetőségekre. Azt viszont elárulom, hogy szerettem volna beizzítani az alkalomra egy új szörfnadrágot, és sehol (!!!) nem gyártanak jelenleg olyan darabot nőiben, ami combközépig érne (amilyen a mostani). Szóval érzem már a vesztemet…”

Nos, ti, kedves olvasók, mit szóltok ehhez? Hogyan vagytok ti ezzel a kérdéssel? Írjátok meg a Facebook-oldalunkon kommentben!

Szentesi Éva