Kulcsos gyerekek, balatoni üdülések és végtelen idő – így nosztalgiázunk mi

–

Ahogy fel-felugranak a Facebook-falamon a régi nyolcvanas–kilencvenes évekbeli képválogatások, amelyek konkrétan akár azon a fehérvári pancsitelepen is készülhettek volna, ahol a nővéremmel felnőttünk, akkor újra és újra felülök a nosztalgiavonatra.

Fura érzés, keserédes. Csodás, hogy volt, megtörtént, a részem, de ugyanakkor hiányzik is, és kicsit fáj, hogy már nem lehet visszahozni, nem lehet „csak úgy” visszaugrani az időben pár napra vagy órára, meglesni a kicsi önmagamat, amint épp összekapok a nővéremmel, mert szerinte csaltam a gumiban (és tényleg csaltam, mert tök béna voltam). Vagy a közös jégkrémezésekre, amikor átslattyogtunk a szomszédos ABC-be Leó jégkrémért. (Egy alkalommal a mentő vitt el innen, mert a fagyihoz kértem egy pohár vizet és elharaptam a pohár szélét, ami felvágta a nyelvem. Szó szerint felvágott nyelvem volt, mert a szirénázó mentőben az orvost szórakoztattam azzal, hogy milyen jó is nekem, hogy most vijjogva szelhetem végig a várost.)

A pancsi akkoriban isteni hely volt: a házunkban élő gyerekek együtt lógtak a téren, az emeletünkön nyitva voltak esténként az ajtók, és mindenki beszaladhatott a szomszédba játszani. Volt, hogy egész álló nap a homokozóban építettünk egy várost, míg ránk nem sötétedett, és anya le nem jött értünk, hogy aztán a két koszos gyerekét azonmód berakja a fürdőkádba.

Senkinek nem fordult meg a fejében, hogy esetleg bajunk eshet, hogy bárki rossz szándékkal közeledhet hozzánk.

Az egyetlen játszótéri incidens, amire emlékszem, az volt, hogy egy kislány lerepült a hintáról és felszakadt az álla.

Imádtuk a tenyerünkből enni a tejport meg a limonádés és narancsos limóport, amiből soha nem lett ital. A ház aljában lévő Vico videókölcsönzőből vettünk ki filmeket, és volt, hogy egyet megnéztünk, visszatekertük és újra megnéztük. Mert a végtelen nyarainkba ez is belefért. (Voltak olyan filmek, amik megsérültek a sok tekercseléstől, de akkor fekete-fehérben néztük tovább, hangalámondással, természetesen.) És persze alig vártuk hétvégente a Családi Mozidélutánt a Disney-vel (amikor ez elindult, nem akartam elhinni, hogy ilyen jó dolog történhet, hogy ingyen adják a Disney-mesefilmet a televízióban).

És volt a nyaraimnak egy másik fele is, amit meg a világ egyik legcsodálatosabb szegletében, Zamárdi felsőn töltöttem. Ez maga volt a paradicsom.

Fürdőszoba nem volt, így esténként egy kopott, zománcozott lavórban fürödtünk, mindennap reggeltől estig kint voltunk a vízen, és néhány nap után világított a fogunk, úgy lebarnultunk.

A part még nem volt lebetonozva, és egyetlen büfé sem volt. Volt viszont kék – másik oldalán piros –, kemény anyagú gumimatrac, meg iszonyat nehéz felfújhatós csónak, amivel minden fürdés alkalmával lebattyogtunk a tóra. 

Katicamentő akciót szerveztünk gumimatraccal, a vízben előadóművészi képességünket gyakoroltuk (fejen állás, bukfencezés, lábemelgetés – én mindig azt képzeltem, hogy szinkronúszó, esetleg rendkívül légies balerina vagyok, mert a vízben az is lehetek), bebarangoltunk a nádasba, ahol rendszeresen felkaristoltuk a lábunkat, és esténként a vurstliból szóló What Is Love, Baby Don’t Hurt Me-re aludtunk el, mivel a műintézmény éppen a házunk előtti szabad téren kapott helyet minden nyáron. Villogott, zenélt és lehetett célba lőni nagyon csúnya, egy-, két-, illetve hárompálcikás plüssajándékokért. Ha nem otthon ettünk (vagy kürtőskaláccsal laktunk jól), akkor elballagtunk a Halas Karcsihoz hekkezni (kovi ubival).

A part akkor még tele volt NDK-turistákkal, akik németül karattyoltak, mi meg egyszer a nővéremmel a magyar vendégek előtt elkezdtünk kamunémetül beszélni. Egy bácsi előttünk magyarázta el a kisunokájának, hogy „nézd csak, külföldi turisták”.

A házunk dzsungelszerű kertjében zománcozott bögréből ittuk reggelente a habos kakaót, miközben a Kossuthon (vagy Bartókon?) hajóvonták találkoztak, meg ment a Szabó család és a Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben. 

Eközben a nagymamám borsót pucolt vagy krumplit hámozott, a nagypapám pedig esténként a rádión meccset hallgatva lelkesen szidta a botlábú focistákat. A rozsdás kaputól pár lépésre helyezkedett el az az üzemi egység, amelyben egy kisbolt, egy kocsma és egy kürtőskalácsos kapott helyet. (Azóta se ettem olyan jó kürtőskalácsot, mint akkor és ott.) A kis csónakház jellegű nyaralónk a mai napig elképesztően jó menekülés a városból, ahol kicsit mintha megállt volna az idő. 

De nem én vagyok az egyetlen a WMN-nél, aki szívesen gondol vissza a gyerekkori nyarakra. Jöjjenek a többiek nyári emlékei!

Kurucz Adrienn: Vállalati üdülő Balatonszemesen

Amikor gyerek voltam, nem kellett egész télen agyalni, hová utazzunk nyáron, hol lesz mindenkinek jó, mire van pénzünk egyáltalán. Akkor volt a vállalati üdülő mint opció, meg néha a SZOT-üdülés. Apám tüzépes volt, Balatonszemesen volt a vállalat üdülője, ott nyaraltunk minden nyáron két hetet. Imádtuk a tesómmal a Balatont, Birkás Ica néni főztjét, amelyet a hatalmas ebédlőben fogyasztottunk el napi négyszer olcsón, jól meg is híztunk, mire hazamentünk, még buktát is sütött a gyerekeknek. Apukám szerintem utálta az egészet. Magának való művészlélek, és hogy még a szabija alatt is a kollégáival legyen, ezt elég nehéz lehetett tolerálnia. De tűrte miattunk a dolgot. Másodikban megtanított úszni. Ez a legszebb emlékem. Sokat lehetett így kettesben lenni vele (anyunak víziszonya van, a tesóm meg még kicsi volt), és csimpaszkodni rajta. Ilyenkor csak az enyém volt apa.

Marossy Kriszta: Debreceni panelharcok

Én debreceni lakótelepi kulcsos gyerek voltam, bandázás, golyózás, játszótér, lógtam mindenhonnan lefelé, bármilyen játék volt is az, kaja a nagymamánál, amúgy meg mindent egyedül csináltunk. Egyszer például a Nagyerdőről vittünk haza 17 varangyos békát, és mivel anyuka nem volt nagyon boldog, és a békák sem, vittük őket vissza. Mindegy, hogy milyen idő volt, mi lent voltunk. A 14 emeletesekben lakók nem barátkoztak a hatemeletesekkel. Nagyon nagy harcok voltak, de nem verekedés, hanem az volt a cél, hogy elnyerjük minden golyójukat, meg gyorsabbak legyünk biciklivel. Minden évben egy hetet a Balaton töltöttünk, meg néha vidéken a nagyszülőknél. Azt hiszem, minden szuper volt így, legalábbis így emlékszem. Inkább ez, mint a táborok. Azokat utáltam.

DTK: Kaposvári nyári viharból üzleti vállalkozás

Kaposvár, 80-as évek. A legjobb része volt a nyaraimnak, amikor a barátnő(i)mmel csatangoltunk a városban, amíg a szüleink dolgoztak. Béke volt, és nyugalom, senki sem félt attól, hogy elrabolnak vagy megerőszakolnak minket, nem volt mobilunk, azt mondták a szüleink, hogy „sötétedésre” menjünk haza. Emlékszem, egyszer volt egy irdatlan nagy vihar a városban, a Szabadság parkot szanaszét rombolta. Mi meg leszedtük a földre zuhant faágakról a fagyöngyöt, csokrot kötöttünk belőle, és az utcán árultuk a felnőtteknek 20 forintért. Aztán elvertük a pénzt a papírboltban meg a fagyizóban. Ez volt az első üzleti vállalkozásom.

Kiemelt kép: Fortepan / UMANN KORNÉL

Kégl Ágnes