Békében élni a káoszban jobb, mint stresszelni azon, hogy miért nincs rend – Egy (alapvetően) rendszerető anya vallomása a rendetlenség közepéről
Őszintén kérdezem: ahol mindig szép rend és tisztaság van, a mosogató mindig üres, a szennyeskosárból nem ömlik ki a mosásra váró ruhahalom, az ablakok csillognak, ott mi lehet a háttérsztori? Pláne, ha gyerekek vannak és munka, na meg maratonfutással felérő hétköznapok. Tényleg… hogy csináljátok, kedves, rendes embertársaim? Mert nekem, bevallom, ez egyszerűen nem megy. Pedig nagyon szeretném. Szabó Anna Eszter írása.
–
Gyerekkoromban imádtam átrendezni a szobámat
Olyankor mindig mindennek újra lett saját helye. Boldogan vettem birtokba az „új szobát”, ahonnan napokig ki sem akartam jönni. Aztán megint bekúszott a káosz. Amint megszoktam az új viszonyokat, a ruhákat elkezdtem az ágy melletti székre dobni, a könyveket nem raktam vissza a polcra, és egy idő után azt vettem észre, hogy megint a kupleráj dominál, nem a rendszer.
Aztán amint elmentem valami baráthoz, barátnőhöz, mindig újra lendületet kaptam, elhatároztam, hogy itt az ideje szortírozni és átrendezni a dolgokat. A kör bezárult… azaz, kezdődött elölről.
És azóta is így megy.
Szeretném a gyerekekre fogni, de ahogy a mellékelt ábra mutatja, ennek a körnek én állok a közepén. A káoszhoz fűződő se veled, se nélküled viszonyom mit sem változott.
Olykor kampányszerűen elfog a lendület, és akkor úgy repülök át a lakáson, mint a szélvész, szép rendet hagyva magam után, hogy utána jól összevesszek mindenkivel, aki nem a helyére pakolja el a dolgait.
De kicsit konkretizálom, mit is jelent nálunk az a bizonyos kupi
Az alap, hogy az ágy hozzám tartozó oldala mellett mindig, de tényleg mindig van egy kis (néha nagy) kupac ruha. És a kanapé karfáján is. Meg az ágy végében. Ide kerül, ami még nem szennyes, de a tiszta ruhák közé már nem raknám vissza a szekrénybe. Ezek a darabok nem koszosak, szóval akár vissza is tehetném őket, de valamiért elemi iszony fut végig a hátam közepén ennek már a gondolattól is. Lehet, hogy azért, mert anno gyerekként az én feladatom volt a család ruháit szétválogatni, a zoknikat párosítani, összehajtogatni mindent, és a szekrénybe betenni. Finoman szólva is utáltam ezt a munkát, ami azóta sem változott. A férjem a mosás-teregetés felelőse, de a hajtogatás, pakolás az enyém, úgyhogy esetenként egy-két hétig hevernek a kupacokba szortírozott ruhák a szőnyegen.
A konyhában nem nagyon fordul elő, hogy a mosogatógép és a mosogató is üres legyen. Mindig mindenhol telt ház van, mert egyszerűen képtelenek vagyunk arra, hogy minden étkezés után elöblítsük, elmossuk vagy a mosogatógépbe betegyük a használt tányérokat. Így aztán szépen gyűlnek a mosogatóban.
A ruha- és mosatlanhelyzet a gyerekek érkezése előtt is kaotikus volt, de mióta ők vannak, azóta konkrétan lehetetlen lépést tartanunk a lakáson pár percenként végigvonuló tornádóval.
Amikor a nagyszüleiknél vannak, mindig erőt veszünk magunkon, és szépen kipucolunk, elpakolunk mindent, hogy aztán a hazaérkezésük után öt… nem: két perccel boruljon is az egész.
Egy időben sikerült felvennem a kesztyűt a rendetlenséggel szemben, mert éreztem, hogy ránk is rossz hatással van, hogy nincs egy nyugis hely, ahova leülhetne az ember, mindig arrébb kell tolni valami kupacot, mindenhol azzal szembesülünk, hogy amúgy mennyi teendőnk lenne.
De aztán beismertem, hogy napi szinten képtelenség szép rendet és tisztaságot tartani
Így hát napokra osztottam az elvégzendő feladatokat:
Fürdőszoba és vécé felmosás, vízkőtlenítés hétfőn.
Konyha nagytakarítás kedden.
Porszívózás mindenhol szerdán.
Felmosás mindenhol csütörtökön.
És így tovább valami ilyesmi úton, ami mindig változott annak függvényében, hogy épp melyik szoba volt vállalhatatlan.
De kit akarok én átverni? Idejét sem tudom, mikor pucoltam utoljára ablakot, porolni csak akkor szoktam, ha látok, egész konkrétan, ha végre észreveszek valami extrém poros felületet a lakásban.
Ez hangsúlyos pont, mert egy idő után hozzászokik a szemünk néhány anomáliához (ez az úgynevezett koszvakság), amit például anyukám, ha eljön hozzánk, azonnal észrevesz, és neki is áll orvosolni a problémát.
Például tudom, hogy a sütőnk ajtaját ezer éve le kellene törölgetni, szemmel láthatóan nem tiszta, de mindig elfelejtem letakarítani, csak este, a nap végén jut eszembe, amikor meg már mozogni is alig bírok a fáradtságtól. Majd holnap, ugye.
Aztán ott van a porszívózás, amit nyilván kevés heti egyszer megejteni, de ahhoz először is el kellene pakolni, amihez viszont a gyerekeimnek is van pár szava, hiszen nyilván mindig olyankor létfontosságú szétdobálni az összes gombfocicsapatot, amikor rámennék az alattuk levő szőnyegre.
Két eset van, amikor tényleg hatékonyan és kissé mániákusan esek neki a takarításnak
Az egyik, amikor dühös vagy szomorú vagyok. Olyankor általában a konyha lesz patyolattiszta, de ha nagyon kivagyok, akkor nekiállok selejtezni, és úgy elpakolni a dolgokat, hogy utána csak én tudom, mi hol van (vagy néha még én sem).
A másik, ha vendégek jönnek. Legutóbb most hétvégén voltak nálunk, és meg is beszéltük, hogy hetente át kellene hívnunk valakit, mert akkor egy óra alatt hatékonyabbak vagyunk, mint bármikor máskor.
És igen, többesszámban fogalmazok, ugyanis mi négyen lakunk a háztartásban. Nem az van, hogy a két gyerek és a ház ura, a teremtés koronája, a férjem minden este pedánsan kipucolt lakásba, frissen pedigrézett és lenyugodott gyerekekre és gőzölgő meleg ételre érkezik haza a dolgos nap végén. Nem, mert mindketten dolgozunk, egy helyen élünk, közösek a gyerekeink, a felelősségünk ilyen értelemben teljesen egyenlő mértékű.
Hol felfelé, hol lefelé húzzuk egymást, de az otthonunk rendezettsége közös bringa, így legalább a lelkifurdalás is megoszlik.
Már korábban megfejtettük, hogy vannak azok az otthonok, amelyekben még a cipőnket se szívesen vesszük le, mert láthatóan kosz és olyan szintű elhanyagoltság uralkodik mindenütt, ami nehezen tolerálható. Láttunk már pár ilyet, és sok esetben a lakóik még csak meg sem említették, nekik ez a természetes, nem görcsölnek rajta. Ők azok, akik tényleg átlátnak a káoszon (és a koszon). Vagy nem, de az sem zavarja őket.
A jegyzőkönyv kedvéért itt jegyzem meg: mi szerencsére nem itt tartunk.
Stresszelni azon, hogy miért van kupi, sokkal rosszabb, mint ganéban élni és békében lenni vele.
Úgyhogy mostanra elengedtük a nyomást
Annyit teszünk meg, amennyit bírunk. És nekünk ez bőven elég kihívás, még akkor is, ha régen nem nyavalyogtunk ennyit, és másnak is volt munkája és gyereke, mégis skatulyából húztak ki mindent és mindenkit.
Pedig amúgy tényleg nagyon szeretjük és vágyjuk a rendet! A gyerekek a szüleimtől hazaérve mindig ragyogó szemmel konstatálják, milyen szép a lakás. Egészen más a hangulat, ha rend és tisztaság van. Ha a konyha csillog-villog, garantáltan jönnek a spontán főzőcskék, sütés-főzések.
Amikor szar a hangulat, olyankor egy rendrakás csodát tud tenni, szinte fellélegzünk attól, hogy van valami rendszer. A bútortologatás, átrendezés pedig felér egy rapid költözéssel, mindig kizökkent a monotóniából, pont, mint gyerekkoromban. De a rend nálunk tényleg iszonyú ritka.
Ez van, lassan meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy a konstans rendre fölösleges várnom, nem fakad belőlem, belőlünk, a közös működésünkből.
A mi otthonunkon pusztán annyi érződik, hogy mi tényleg ott élünk.
Ha megfázunk, akkor megszaporodnak a kiteregetett retró zsebkendők a radiátorokon, ha a gyerekek jóban vannak, akkor bunki lesz minden fellelhető ágyneműből, ha napokig nem nyúlunk a mosatlanhoz, akkor gyaníthatóan keveset voltunk otthon, sűrű volt a program.
Beszélő káosz a miénk. Rólunk mesél.
Azt üzeni, hogy nem vagyunk tökéletesek.
Ebben pedig nincs semmi új…
Szabó Anna Eszter
A képek a szerző tulajdonában vannak