„Bori mindig itt él a szívünkben”

 –

Margita és társa, Ferenc, vagy ahogy mindenki nevezi, Olasz, a Bátor Táborban ismerkedtek meg 2010-ben. 

Mindketten önkéntes munkára jelentkeztek a családi táborba: Margita az evezősöknél segítette a bátor gyerekeket, Olasz pedig fotósként dokumentálta az eseményeket. Talán a Bátor Tábortól, talán nem, de maguk is elég bátorságot kaptak ahhoz, hogy összekössék az életüket. 

Első kisfiuk születése minden komplikációtól mentes volt, nem egészen két év múlva pedig szívrepesve várták kislányuk érkezését, amikor a 24. héten – teljesen váratlanul – elveszítették Borit.

A mérhetetlen fájdalmon túl, a családnak azzal is szembesülnie kellett, hogy társadalmunk nagyobbik része sajnos még manapság is úgy tekint a perinatális veszteségre, mintha meg sem történt volna. A családok gyászát sokan érvénytelenítik a jóindulatúnak szánt, mégis rettenetesen bántó, érzéketlen, sztereotip mondatokkal. Nem sorolom most az ismert közhelyeket, inkább azt szeretném, ha soha többé senki nem mondana ilyesmiket azoknak, akik elveszítették a magzatukat.

Talán emlékeztek még arra, amikor Filákovity Radojka saját veszteségélményét oly keresetlenül megosztotta korábban itt, a WMN oldalán, később pedig egy perinatális szaktanácsadóval is beszélgetett, és nagyon sok sorstársát megkereste, akik mindannyian elmesélték a történetüket.

Radi szívszaggató cikksorozatával nagyon sokat tett azért, hogy végre ne legyen tabu a perinatális veszteség, és azért is, hogy

ne lehessen többé legyinteni arra a leírhatatlan fájdalomra, amit egy családtag elvesztése jelent. Igen, családtag. Akkor is, ha néhány hetes magzatról beszélünk, és akkor is, ha néhány hónaposról. A halál az halál.

A szülők akkor is szülők maradnak, ha elvesztik a gyereküket

Margita hangsúlyozza, hogy nem a saját történetük miatt vállalta most a nyilvánosságot, hanem azért beszél Bori elvesztéséről, hogy képviselhesse az ügyet magát. „Abban bízom, hogy ezzel tudunk segíteni akár az érintett családoknak, akár az ő környezetüknek, hogy egy kicsit támogatóbban tudjanak mellettük lenni” – mondja Margita.

Ők a szülői státuszukat ugyan megőrizték Bori halála után is, hisz szerencsére ott volt a fiuk, ám sok olyan ismerősük van, akikre a társadalom a magzatuk elvesztése után nem tekintett többé szülőként, miközben ők mégis annak érezték magukat. „Többször megéltük, hogy a környezetünk úgy csinált, mintha nem is létezett volna a lányunk, mintha ez nem egy legitim gyász lenne. Túl sokszor megkaptuk ezt a visszajelzést a baráti körből, a közvetlen családból és a munkahelyen is” – folytatja Margita, és hozzáteszi: „Ez évekre visszavetette a továbblépésünket.”

A Bátor Tábor elévülhetetlen szerepe a gyászfolyamatban

Olasz azt meséli, hogy a Bátor Tábor és Margita megismerése előtt még csak kereste önmagát: „Abban a támogató közegben nagyon erős impulzusok értek, sokat tanultam arról, hogyan kapcsolódjak tudatosabban a saját érzéseimhez és másokéhoz. Ott értettem meg igazán, mekkora érték volt, amit adni tudtam, és ez valódi örömet okozott. Mielőtt megszületett az első gyermekünk, 2015-ben, öt éven keresztül visszajártam önkénteskedni.” 

Margita már a Bátor Tábor előtt is rendszeresen önkénteskedett, és civil munkája során maga is sok önkéntessel dolgozott együtt. Még gimnazistaként látott egy felhívást, és már akkor eldöntötte, hogy szeretne bekapcsolódni a tábor életébe:

„Az első pillanattól kezdve otthon éreztem magam abban a közegben, emberileg és szakmailag is megerősítő volt ”

– teszi hozzá Margita.

Első gyerekük születéséig még visszajártak önkénteskedni együtt, és Olasz külön is. Kipróbálták a Tesó Tábort és különböző Cimboraszerepeket: „Nagyon szerettem a fotózást, mert szinte a tábor minden pillanatánál ott lehettem. A házi cimbiség pedig másfajta, mélyebb kapcsolódást hozott: közelebb kerültem a gyerekekhez, és egészen más minőségben tudtam jelen lenni mellettük” – fűzi hozzá Olasz, miközben Margita is buzgón bólogat, hisz ő is ugyanezt élte meg a házi cimborasággal kapcsolatban.

Akkor még nem tudhatták, hogy egyszer majd ők is érintett szülők lesznek…

„Amikor elveszítettük a lányunkat, egy kedves barátunk megkeresett minket az Alapítványtól, hogy tudjunk róla: a perinatális veszteséget átélt családok is mehetnek a Lélekmadár Táborba, és szeretettel várnak minket, ha úgy érezzük, hogy eljött az ideje” – idézi fel Olasz.

Bár a gyász fel-feltörő hullámzása sokszor viharossá tette a napjaikat, és a jövőképük is megrendült, Margita mégis úgy gondolta, hogy ez hatalmas lehetőség a meglévő és a leendő gyerekeik számára, hisz korábban már látta a táborozó gyerekek fejlődését és változását. Így amikor a legkisebb fiuk is akkora lett, hogy már tudatos emlékké válhasson az életében a Lélekmadár Tábor, végigcsinálták a három részre bontott egyéves folyamatot.

Az almafák válasza

Kisebbik fiuk most nyolcéves, számára sokkal kevésbé volt megfogható az elveszített nővére, hiszen a nagyobbik fiú még láthatta Margita hasát növekedni. A kicsi hatéves volt, amikor elkezdték a Lélekmadár Tábort, ahol számtalan formában vált kézzelfoghatóvá az emlékezés és az elengedés. Emellett mindhárom gyerekük születésekor ültettek egy-egy almafát a saját kertjükben.

„A legkisebb gyerekünk épp Bori almafáján keresztül éli meg a köztük lévő kapcsolódást” – mondja Olasz, hisz ő sokáig azt sem értette, hogyan lehetséges, hogy Bori, a nővére kicsi, míg ő maga már nagy. Ám az almafák erre a jogos kérdésre is választ adtak neki. 

A folyamat végére a legkisebb fiuk is megértette azt, hogy van egy nővére, Bori, akivel ugyan soha nem találkozott, mégis mélyen összekapcsolódik a sorsuk.

Szavakat találni a veszteségre

Kilenc évvel ezelőtt, amikor Bori a 24. héten élettelenül érkezett a világra, még sokkal kevesebb ezzel kapcsolatos hozzáférhető tudás volt, és Margitáék sem számítottak arra, hogy ez megtörténhet velük. Bár Margita kórházba került, amikor váratlanul vérezni kezdett, az orvosok mégis azt mondták, hogy a baba rendben van.

Végül a kórházi tartózkodás során halt meg Bori lepényleválás következtében, melynek oka később sem derült ki.

„Húsvét vasárnap azt álmodtam a kórházban, hogy meghalt a lányom. Aznap már nem éreztem magzatmozgást. Kértem egy nővért, hogy nézzük meg a szívhangot, de nem találta, ezért azt javasolta, hogy kopogjak be a szülőszobába, és kérjek segítséget a szívhang megkeresésében. A szülésznők sem találták. Ezután ultrahanggal vizsgált egy orvos, aztán kettő… egymással egyeztettek, de hozzám nem szóltak. Mintha nem az én gyerekemről lenne szó, mintha nem egy életről lenne szó, mintha ott sem lennék. Csillagokat láttam és nem akartam hinni a fülemnek. Aztán megszólítottam őket: »akkor ez azt jelenti, hogy már nem tudnak segíteni a lányomnak?!« Nem tudtak. Technikai részleteket soroltak, hogy mi vár rám” – mondja Margita. 

Felébreszteni az empátiát a környezetben

Margita sokáig gondolkodott azon, hogy mi is történt valójában a vizsgálat közben: „Arra jutottam, hogy ők sincsenek felkészítve a hasonló helyzetekre, ezért képtelenek másképp reagálni rá. Annyira megrázó lehet végignézni egy ilyen veszteséget, hogy inkább megpróbálták minél távolabb tartani maguktól. Akkor még nem tudtam, hogy »egy vagyok a négyből«, vagyis hogy minden negyedik nő elveszíti a babáját. Persze tudom, hogy ez a statisztika az egészen korai veszteségektől az egyéves korukig elveszített gyerekekre is vonatkozik. Azt hittem, hogy az első trimeszter után már nem történhet ilyen… azzal számoltam, hogy a lepény romló állapota miatt esetleg koraszülött babám lesz, de arra nem gondoltam, hogy elveszíthetem a kórházban.”

„Sok-sok nonszensz dolog történt még utána is” – folytatja Olasz. „Például amikor mondtuk, hogy mi csak úgy megyünk el a kórházból, ha kapunk egy papírt arról, hogy nem mondunk le Bori testéről, szeretnénk eltemetni. Kötözködtek velünk.”

Margita pedig hozzáteszi:

„Amikor mondtam az egyik nővérnek, hogy szeretnénk eltemetni a lányunkat, hitetlenkedve kérdezte: »Eltemetni egy halva született kisbabát?« A legnagyobb jószándékkal mondta, én pedig ránéztem, és közöltem vele: »A lányomról beszél.«”

Égető szükség lenne egy kórházi protokollra

„Sokáig gondolkoztam rajta, hogy írhatnék egy levelet az osztályon dolgozóknak arról, hogy protokollt kellene bevezetniük ilyen esetekre… hogy ne megnehezítsék, hanem amennyire lehet, segítsék a szülőket a gyászban. Hogy mi segített volna életem legkiszolgáltatottabb helyzetében, és hogy ne kelljen harcolnom a szülői jogaimért, hanem támogatva érezzem magamat. Hamarosan azonban egyre több szakmai tartalom került fel az internetre, így rájöttem, hogy ez a tudás elérhető és alkalmazható… lenne” – komorodik el Margita.

Sorstársi kísérő

Margita később maga is kísért olyan sorstársakat, akik szintén perinatális veszteséget szenvedtek el, így átélte, hogy még számára is nehéz feladat, hogy a lehető legjobban támogasson, ne kérdezzen, vagy ne mondjon túl sokat, egyszerre legyen nagyon együttérző és praktikus is, mert az emlékek begyűjtése, a méltó búcsúzás egy csomó azonnali döntést és proaktivitást igényel a szülők részéről.

„Minket rengeteg olyan sérülés ért a lányunk halála utáni időszakban, ami elkerülhető lett volna. A szakszemélyzet, néhány barátunk és rokonunk is olyan dolgokat mondott, amik évekre visszavetettek minket a megküzdésünkben. Elbizonytalanítottak és konzerválták a lefagyott állapotomat. Olyanok is voltak, akik úgy tettek, mintha semmi nem történt volna. Többen azt várták el tőlünk, hogy mi is viselkedjünk úgy. Ez volt az elvárásuk, és úgy gondolták, hogy számunkra is ez lenne a legjobb. A következő években emiatt sok mindenkivel nem voltam képes érintkezni, mert nem akartam kitenni magam ennek, ami elég durva elszigetelődést eredményezett” – emlékszik vissza Margita.

Szerencsére pozitív élményeik is voltak: „Érdekes, de nem tudom megmondani, min múlt, hogy kik tudtak és kik nem tudtak jól kapcsolódni hozzánk. A környezetünkben többen várandósak voltak, közülük is nagyon vegyesek voltak a reakciók. Volt, aki nem engedte közel magához a történetünket, és volt, aki rengeteget segített.

Utólag már sok mindenkivel megbocsátóbb vagyok. Ehhez a veszteséghez képest sok korábbi sérelem eltörpült.” 

Mit jelent az anyák napja Margitáék családjában?

Nem kérdés, hogy örökké megmarad az űr, de Margita nagyon sok energiát fektet abba, hogy kislánya, Bori is „legitim” családtag lehessen.

„Bár a közösségi oldalakon semmilyen magánéleti dolgot nem osztok meg, de Borival kapcsolatban nagyon tudatosan, szemléletformáló posztokat tettem közzé azzal a céllal, hogy őt ne engedjem elfelejteni. Mert köztünk volt. Több csatát is vívtam ezzel kapcsolatban a családban, a baráti körben, ahogy a munkahelyemen is. Most már nem érzem, hogy csatáznom kellene erről bárkivel is, és egyre legitimebb, hogy Bori is a családunk része. Ebben nagyon sokat segített a Bátor Tábor, mert ez volt az egyetlen olyan hely, ahol rengeteg megerősítést kaptam.

Amikor azt mondta egy anyuka, aki a tízéves gyerekét temette el, hogy ő hálás azért, mert hallhatta a mi történetünket, ami arról szólt, hogy soha nem nézhettem a gyerekem szemébe, és soha nem tudtam vele összemosolyogni. Annak a gyerekemnek a szemébe, akit hatalmas szeretettel vártam. Attól még, hogy ő útközben elveszett, ez egy valós kapcsolat” – mondja Margita.

Nagyon megerősítette őt az, hogy valaki, akinek a társadalmi megállapodás szerint „jogosabb” a gyásza, mint a övék, egyetért velük abban, hogy a veszteség ugyanaz. Ez pedig gyógyító hatással volt rájuk. Ahogy az is, hogy sok-sok gyászszertartást csináltak végig a táborban. 

Ezek az apróságok hatalmas erővel bírnak a feldolgozás és a továbbélés szempontjából.

Amikor megkérdeztem Olaszt arról, mennyire volt képes Margitát támogatni ebben a folyamatban, meglepetésemre azt válaszolta: „Nagyon rosszul. A Lélekmadárig én próbáltam minél inkább eltávolodni érzelmileg ettől a helyzettől, ez a párkapcsolatunknak is nagyon erős mélypontja volt jó pár évig. Az én megküzdési stratégiám az volt, ott van az élő gyerekem, és minden energiámat odaraktam, a veszteséget pedig magamban sem éreztem eléggé legitimnek. A Lélekmadárban engedtem át magamon a veszteség élményét igazán, mert addig elzártam magamban. Nem voltam jó támogató. Nem úgy támogattam Margitát, ahogy erre szüksége lett volna.”

Margitát is megkérdeztem természetesen, hogyan élte meg ezt a helyzetet:

„Szerintem ahogyan Feri ezt a gyászt távol tartotta önmagától, úgy engem is távol tartott magától, aki ebben a gyászban volt, és aki ezt a témát őrölte újra és újra.

A következő várandósságnál is volt egy ilyen távoltartás, mert nem tudtuk, hogy vajon megismétlődik-e az előző tragédia. Nekem végig mindenféle szomatikus problémám volt. De semmire nem lett klinikai magyarázat. Nagyon féltem, de szerencsére minden jól alakult. Megerősített a szülés, ugyanakkor fel is tépte bennem a veszteségélményt. Nagyon sokáig bennem volt a »mi lett volna ha…« Ezt még a Lélekmadár Táborig hordoztam magammal.”

A kisebbik fiuk sokszor kérdezte őket arról, hogy mi lett volna, ha életben marad a nővére. „Végül megállapodtunk abban, hogy mi egy háromgyerekes család vagyunk. Ez egy ötfős család, csak az ötödik tag már nincs velünk. Volt a fiamban egy nagyon nagy félelem. Rengeteget beszélgettünk a halálról, nagyon félt tőle. Nem volt felhőtlen időszak. Ekkoriban alakítottuk ki a viszonyulásunkat Borihoz; azt is akkor találtuk ki, hogy milyen hagyományokat építünk ki vele kapcsolatban, és hogyan ápoljuk az emlékét” – avat be Margita.

Óriási dolog, hogy Olasz és Margita a Lélekmadár Tábor után szépen megdolgozták a saját kapcsolati töréseiket is.

„Bori mindig itt van a szívemben anyák napján is, a lányos anyák világnapján pedig különösen fáj, hogy Bori soha nem lehetett velem” – érzékenyül el egy pillanatra Margita.

Mindenkinek nagyon jó szívvel ajánlja, aki hasonló veszteséget élt át, mint ők, hogy menjen el a Bátor Táborba, mert mindannyian profitálni fognak belőle: „Én azt gondoltam, hogy már nagyon tudatosan végigdolgoztam magamban ezt az egész történetet, de engem is meglepett, hogy bőven volt még dolgom ezzel. A Bátor Táborban saját magamhoz találtam haza. Előtte hiába funkcionáltam jól bármilyen élethelyzetben, hiányzott az életemből az önfeledtség és a spontaneitás, és nem engedtem be a szívembe egy csomó mindent. Magamhoz kerültem közelebb. Azóta pedig már vissza is mentem önkénteskedni a családi táborba” – búcsúzik Margita.

Olvassátok el a Bátor Tábor családi napjáról írt tavalyi beszámolómat is.

Both Gabi