Pedro González volt a „farkasember”, akit kuriózumként hurcoltak végig Európa királyi udvarain

–

Nem farkas, hanem ember

Pedro Gonzálezt gyakran „farkasemberként” emlegetik a róla szóló írásokban: Ulisse Aldrovandus, olasz természettudós az 1642-ben megjelent Monstrorum historia című könyvében pedig egyenesen úgy nevezi őt, hogy „az erdő embere”, vagyis vadember.

A 16. század közepén Tenerifén született kisfiú testét és arcát is sűrű szőr borította. Ez egy rendkívül ritka genetikai állapot, amit ma Ambras-szindrómának neveznek. (Az Ambras nevet onnan kapta, hogy a González család portréit az Ambras-kastélyban fedezték fel a II. Ferdinánd főherceg által alapított műgyűjteményben.)

Pedro a veleszületett hipertrichózis egyik formájától szenvedett, illetve valójában nem is attól, hanem a környezetétől, mert igen ritkán vették őt emberszámba.

Sok helyen Petrus Gonsalvusként is hivatkoznak rá, de ő maga soha nem szerette nevének latin formáját. Az övé volt az első feljegyzett hipertrichózisos eset – az állandó orvosi vizsgálódások miatt pedig gyakorlatilag soha nem rendelkezhetett a saját sorsa felől.

Egész életében pária volt

A gyerekkoráról keveset tudunk, de annyi bizonyos, hogy már a szülei sem úgy viszonyultak hozzá, mintha csak egy „normális” gyerek lenne. Olyan vélemények is olvashatók, miszerint „eladták” őt a kormányzónak. A Kanári-sziget kormányzója pedig később „ajándékba” szánta V. Károly holland király udvarába a tízéves kisfiút, de a kalózok elfoglalták a hajót, amellyel utazott Hollandia felé, őt pedig fogságba ejtették. A magas váltságdíjat végül II. Henrik francia király egyenlítette ki, így került a francia királyi udvarba Pedro.

Akkoriban igen gyakran előfordult, hogy az uralkodóházak „begyűjtötték” a születési rendellenességgel világra jött embereket, akiket kuriózumként mutogattak az udvarban. Többnyire „szörnyeknek” nevezték őket, Aldrovandus könyvében is így szerepeltek ezek a figurák.

Akadt köztük törpenövésű, púpos vagy épp „óriás” is, Pedro viszont még közülük is kitűnt.

„A király kenyerének hordozója”

Bár eleinte egyetlen szót sem beszélt franciául Pedro González, a király mégis elhatározta, hogy kiváló neveltetést ad a kisfiúnak. „Vadember” kinézete fényes elmével párosult. Hamarosan mind franciául, mind pedig latinul kiválóan társalgott, modora kifogástalan volt, ahogy a ruházata is.

Így végül „a király kenyerének hordozója” lett, II. Henrik pedig kifejezetten megkedvelte személyes szolgálóját, de továbbra is kuriózumként tekintett rá. Afféle kiművelt, felcicomázott állatnak tartotta, és igen büszkén mutogatta, hiszen egyetlen másik udvarban sem volt hozzá hasonló érdekesség.

A király halála után azonban megszűnt Pedro kivételezett státusza, mert a király özvegye, Medici Katalin kezébe került az élete.

Házasság első látásra

Medici Katalin volt az értelmi szerzője annak, hogy egy szép menyasszonyt keresett a „szörnyeteg” Pedrónak. Sokféle forrás kering arról, ki is volt valójában a házasságkötés előtt a felesége, Catherine Raffelin. Egyesek szerint az udvar alkalmazásában dolgozott, mások azt mondják, hogy Anselme Raffelin textilkereskedő lánya. 

A házasságot tehát Medici Katalin szervezte meg Habsburg Margit pármai hercegné udvarában, de cseppet sem volt romantikus az esemény, ugyanis az ifjú pár az oltár előtt találkozott először.

Catherine ott szembesült azzal, kinek is kell igent mondania. Medici Katalin pedig az egész udvarral együtt kíváncsian leste, hogy vajon öröklődik-e Pedro születési rendellenessége az utódokban.

Hét gyerekük született

A házaspár kirakatba helyezett élete azonban a feljegyzések szerint meglepően békésen telt, noha kevés okuk volt rá. Minden körülmények között ragaszkodtak egymáshoz, és hét gyerekük született. 

Az első kettő nem örökölte Pedrótól a hipertrichózist, az udvar pedig csalódottan vette tudomásul, hogy „nincs itt semmi látnivaló”, de harmadik kislányuk az apa génállományának megfelelően, szintén túlzott szőrösödésben szenvedett. A hétből összesen négy gyerekük örökölte a betegséget. (Itt is eltérnek a különböző források, van, amelyik szerint öt gyerekük örökölte a betegséget.)

Kivételesség és kiszolgáltatottság

Bár a kor körülményeihez és rangjukhoz képest kifejezetten fényűző életet élhettek Európa különböző királyi udvaraiban, de soha nem rendelkezhettek önmaguk felett, sőt egy idő után szétszakították a családot, és az Ambras-szindrómás gyerekeiket is ugyanúgy „adták-vették”, utaztatták, ahogy annak idején Pedrót.

Antonietta González (Gonsalvus), az egyik kislányuk is épp tízéves ezen a képen, amit 1595-ben festett az olasz festőnő, Lavinia Fontana, aki a kislány mássága ellenére is kidomborította a képén azt az eredendő szépséget és nemességet, ami áradt belőle. Antonietta nem sokkal később meghalt egy fertőzésben, de a testvérei hosszú életet éltek, ahogyan a szülei is.

A szépség és a szörnyeteg legendája

Bár Pedro González és Catherine Raffelin történetét gyakran hozzák összefüggésbe A szépség és a szörnyeteg meséjével, ami Gabrielle-Suzanne Barbot de Villeneuve francia írónő nevéhez köthető, és 1740-ben jelent meg La Belle et la Bête címmel, erre nincs semmiféle történelmi bizonyíték. 

Ez tipikusan az az eset, amire azt szokták mondani, hogy „sem megerősíteni, sem megcáfolni” nem tudjuk, mindenesetre érdekes a különböző nézeteket összevetni.

Annyi azonban biztos, hogy a kora újkori Európában Pedro és gyerekei ismert figurák voltak, történetük keringett az udvarok között, így a „szőrös férfi és a civilizált nő” motívuma mélyen beépült a kollektív emlékezetbe és a képzeletbe is.

Pedro életében viszont nem volt feloldozó varázslat, amit a Disney-változatban oly drámaian kidomborítottak.

Ő csak egy ember volt, aki a számára kijelölt szerepben próbált boldogulni valahogyan. 

Ami egészen biztos, hogy Pedro González nem „farkasember” volt, nem is legenda, de még csak nem is mesehős, hanem egy érző szívű, okos és művelt férfi, aki annak ellenére, hogy sokan nem tekintették embernek, az elbeszélések szerint kifejezetten derűs volt, és nagyon hosszú kort ért meg. Negyven évet töltött együtt a feleségével: egy Capodimonte nevű olasz faluban, telepedtek le idősebb korukban. Bár azt nem tudhatjuk, hogy boldogan éltek-e, míg meg nem haltak, egy biztos: soha nem hagyták el egymást.

Both Gabi