–

Nemrég jelent meg a International Journal of Paleopathology folyóiratban egy tanulmány, amely 25 régészeti lelőhelyről származó 189 ember csontjait vizsgálta. Az eredmények szerint a késő holocén korban Patagóniában a vadászó-gyűjtögető közösségek nagyjából egyötödét érte valamilyen sérülés vagy tartós testi korlátozottság – és érdekes módon a férfiak és a nők aránya hasonló volt. 

A legtöbb sérülés a mindennapi élet velejárója volt: zúzódások, törések, amelyek csak rövid időre szakították meg a napi tevékenységeket. Akadtak azonban súlyosabb esetek is, amelyek hónapokra, vagy akár egy egész életre alkalmatlanná tették az embereket a vadászatra, a gyűjtögetésre, a növények feldolgozására vagy a szerszámok készítésére.

Mégis, a legsúlyosabb sérüléseket szenvedők is évekig éltek a baleset után – nem ritkán annyi ideig, hogy teljesen fel is gyógyultak. Ez pedig arra utal, hogy gondoskodtak róluk. 

Victoria Romano, a tanulmány vezető szerzője megjegyzi, hogy a patagóniai közösségek gondoskodási gyakorlatai ennél jóval régebbre nyúlnak vissza. 

Az őskori emberek és a betegek, sérültek és fogyatékkal élőkről való gondoskodás kutatása – amit a területre szakosodott régész, Lorna Tilley „gondoskodás bioarcheológiájának” nevez – azt mutatja, hogy az önzetlen gondoskodás még a napról napra élő társadalmakban is gyakori volt. Ahogy ő is kiemeli: „A legfontosabb tanulság, amit a múltból levonhatunk, az ellátás következetessége. (…) A legkorábbi időkből is találunk bizonyítékokat arra, hogy az emberek segítettek, gondoskodtak és minden rendelkezésre álló ellátást megadtak azoknak, akik nem voltak képesek önellátásra.”

A hátrányos helyzetben lévőkről való gondoskodás messzire nyúlik vissza

Az egyik legkorábbi ismert példa egy Homo heidelbergensis (heidelbergi ember) gyerekhez kötődik – egy, a 700 000 és 200 000 évvel ezelőtt élt fajhoz –, akinek maradványait a spanyolországi Atapuerca-hegységben találták meg. Bár súlyos veleszületett rendellenességgel élt, a gyerek körülbelül tízéves koráig életben maradt, ami arra utal, hogy közössége gondosan ápolta és védelmezte.

De a gondoskodás nem volt ritka jelenség a neandervölgyiek körében sem. A Shanidar 1 névre keresztelt, Irakban talált, mintegy 45 000 évvel ezelőtti

neandervölgyi férfi több fogyatékossággal élt: elvesztette egyik karját, sántított, részben vak és süket volt. Mégis körülbelül ötvenéves koráig élt – szinte biztosan azért, mert nap mint nap gondoskodtak róla.

Egy újabb példa Tilley és a bioarcheológus Marc Oxenham kutatásából származik: egy fiatal férfi, aki mintegy 4000 évvel ezelőtt élt a mai Észak-Vietnám területén, a serdülőkora előtt szinte teljesen lebénult, mégis huszonöt éves koráig élt. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy közössége etette, fürdette, hordozta, és szükség szerint mozgatta is a testét, hogy elkerülje a felfekvéseket – mindezt egy kis vadászó-gyűjtögető csoportban, ahol az éhínség állandó fenyegetést jelentett. Akkoriban egy olyan ember, aki nem tudott részt venni a megélhetést biztosító munkában, súlyos terhet jelentett a csoportnak – ők azonban ennek ellenére gondoskodtak róla. 

A régészet korábban hajlamos volt figyelmen kívül hagyni az ilyen viselkedést, részben azért, mert az őskori emberekről szóló sztereotípiák hosszú időn át „barbárok” képét festették le. A bizonyítékok azonban egyre inkább cáfolják ezt: