–

Nem a gyerekek természetes igényeivel van baj

Anyának lenni nem azért nehéz, mert a kisbabák felkelnek éjszaka enni, egyesek sokat sírnak, mások nonstop testkontaktot igényelnek. Akik az elmúlt évtizedekben lettek anyák, általában tudták előre, hogy ettől teljesen meg fog változni az életük, és ennek tudatában vállalták a gyereküket.

Anyának lenni azért nehéz, mert a jelenlegi, magyarországi állami és társadalmi berendezkedésben számtalan irányból érkező ellenszélben kell helytállni egy amúgy kemény helyzetben, törékeny állapotban (hormonális, mentális, stressz és fáradtság szempontjából is), főleg az első időszakban. És akkor 364 napnyi ellentartás után egy napra piedesztálra emelnek, mindenki hálás neked, leborul a lábaid előtt és nagyon-nagyon köszöni az áldozataidat. Hát köszi!

A gyerekek hálája jólesik, de nem feltétlenül szervezett keretek között

Amikor egy kisgyerek először mondja ki, hogy szereti az anyukáját, amikor egy tini közli, hogy „azért egész jófej vagy”, a puszik, ölelések, a váratlan szeretetrohamok, a babaillat, aztán a kisgyerekillat, aztán az otthonos bűz – ezek mind felemelő és csodás pillanatai az anyaságnak. Persze, egy szép gyermeki műalkotás, egy virágcsokor vagy egy anyáknapi vers is jól tud esni, de szerintem nagyon sokan nem a gyerekeinktől várjuk, hogy megköszönjék, hogy világra hoztuk és szeretjük őket. Hiszen mi akartuk őket. Éppen ezért az anyák napja szerintem inkább a közösségi háláról szól – csakhogy arra meg édeskevés egy nap.

A társadalom hálája ugyanis – gondolom – azt hivatott kompenzálni, amiben segíthetne, de nem teszi

Magyarországon sajnos a közhangulat is eléggé anti-anyasimogató, eleve sokan továbbra sem értik, hogy az anyák mit picsognak, miért várnak hálát, miért kérnek támogatást és miért nem elégednek meg azzal, hogy van, amiben jobb nekik, mint az elődeiknek. Igyekszem röviden összefoglalni, hogy miért nehéz ma anyának lenni ebből a szempontból: mindenhonnan az ömlik, hogy hogyan kellene csinálni; többen értenek hozzá, mint a focihoz, ha anyák (bármilyen korúak), akkor azért, ha volt anyjuk, akkor azért, ha egyik sem, akkor azért. Közben

a gyerekek fizikai ellátása valóban könnyebb lett sok mindennek köszönhetően, de az, hogy kb. 10-15 éve fókuszba került a gyerekek lelki jólléte, teljesen átírta az anyai szerepkört. És közben állandóan van valaki online vagy offline (szakértő, kommentelő, influenszer, szomszéd bácsi meg a kisfaszom is), aki megmondja, hogy túlféltjük, túlszeretjük, alulönállósítjuk, életreszóló sérülést okozunk neki valamivel.

Miközben anyaként is 100 területen kell helytállnunk, akár akarunk, akár nem. És akkor ehhez jön az, hogy a magyar intézményrendszer arra sarkallja a munkáltatókat, hogy kevésbé építsenek a nőkre, mert ők elmennek 3 évre szülés után (ami egy KKV esetében akár egyetlen egy érintett munkavállalóval is komoly kihívás), hanem építsenek a férfiakra, akiknek a munkahelyi viselkedését akkor sem befolyásolja az apává válás, ha ők maguk amúgy boldogan vennének részt jobban a szülőségben és dolgoznának kevesebbet, csak félnek nemet mondani, mert az egész család megélhetése az ő vállukat nyomja.

Szóval a legtöbb anya anyagi, megbecsültségi és karrieráldozatot is hoz azért, hogy gyereke legyen – és ez már nem az, amit mindenki tudatosan végiggondol (főleg, hogy sok a bújtatott része, a nem megkapott előléptetések/fizetésemelések és a munkahelyről való kilépésed után történő beszédes pillantások nehezen tetten érhetők). Az, hogy egy átlagos magyar családban még egy a szülőségben aktív részt vállaló apával is egyértelmű, hogy az anya csinálja a láthatatlan munka nagyobb részét (számszerűen: a magyar nők napi 4 órát, a férfiak napi 1,5-2 órát töltenek háztartási munkával), amiben a gyerekek ellátása, szállítása, a háztartás ügyeinek intézése, takarítás, főzés, mosás, plusz a családi élettel járó mentális feladatok elvégzése van benne.

Ez olyan kompromisszumokkal jár, hogy egy anya sok éven át nem vállalhat olyan munkát, ami mellett nem tud elmenni a gyerekekért az oviba/iskolába (hiszen az apák általában tovább dolgoznak, és mivel többet keresnek, mint a 2-3 évet otthon töltő anya, nyilván nem keresnek másik munkát, hiszen meg is kell élni valamiből). Mire pedig vállalhatna, könnyen lehet, hogy már elment mellette az iparág, ahol korábban dolgozott, nem várják vissza az évekkel azelőtti munkahelyére.

Sőt, a szülészetek, bölcsődék, óvodák, iskolák működése is néha olyannak tűnik, mintha direkt úgy lett volna kitalálva, hogy az anyák életét nehezítsék. Traumatizáló szülészeti ellátás szinte mindenütt (ahol nem, oda csak protekcióval lehet bejutni, vagy annyiba kerül, hogy a legtöbb család számára elérhetetlen). Intézményi ügyelet, ami 5-ig tart – hogy csak akkor dolgozhass 5-ig, ha az ovi mellett teszed. Olyan ügyelet, amiben nem jó érzés otthagyni a gyerekedet. 2,5 hónapos nyári szünet.

Számtalan olyan kisebb-nagyobb dolog, amikor azt érzed, hogy nem a rendszer van érted szülőként, hanem maximum te lehetsz a rendszerért.

Pedig igazából mindenkinek jó ám, ha születnek gyerekek

És közben – amit nagyon sokan nem mérlegelünk a gyerekvállalásról kapcsán, hogy – amikor mi nyugdíjasok leszünk, a mi gyerekeink lesznek azok, akik biztosítják majd az ország, a szolgáltatások, a minden működését.

Nem akarok nagyon demagóg lenni (csak egy kicsit), de ha az én gyerekem orvos lesz, akkor el fogja látni a picsogó anyákat vadul szidó embereket is, és ha jól csináltam a dolgom anyaként, még kedves is lesz velük.

Szerintem ezek miatt kellene hálásnak lennie a társadalomnak az anyáknak, akik persze a saját vágyuk miatt adnak fel sok mindent, de minél jobban csinálják az anyaságot, annál jobb világ vár ránk. Csak hát egy nap édeskevés erre, amikor számtalan más napon a kritikát hallgatjuk, meg a szemforgatást nézzük, néha pusztán azért, mert a gyerekeink léteznek és ezáltal a világ kevésbé csendes.

Eszerint a 2011-es tanulmány szerint munkahelyi helyzetben 3 pozitív visszajelzés semlegesít egy negatívat. És akkor ezek után azt mondja bárki, hogy érjük be egy nappal, amikor hálásak nekünk az emberek? Hát, köszi.

Tóth Flóra

A kiemelt kép forrása: Getty Images/JuFagundes, Unsplash/Markus Spiske