–

Már ötévesen sem ment

Talán indokolatlannak tűnhet ezt a cikket az óvodáskori élményeimmel kezdeni, ám a döntésem oka egészen idáig nyúlik vissza. Az ugyanis, hogy másként működöm, mint az engem körbevevő gyerekek, már ötéves koromban egyértelmű volt – csak épp a helyzet kezeléséhez szükséges szókincs és információ nem állt még a családom rendelkezésére.

Mikor először vittek intézménybe a szüleim, hosszú hónapokba telt a beszoktatásom: teljes szívemből gyűlöltem, hogy valahol ott hagynak reggeltől délutánig, hogy korlátozzák a szabadságom, és rendelkeznek a hollétem felett. Amit a többi gyerek játéknak és közösségnek élt meg, az számomra egy ketrec volt, távol a biztonságtól – és bár ennek okait hosszan fejtegethetné (és fejtegette is) jó pár pszichológus, rövidesen kiderült, hogy a probléma túlmutat a szimpla szeparációs szorongáson.

Az, hogy az intézményes rendszerekben nem működöm jól, sem az általános, sem a középiskolás évek alatt nem változott – még ha a felszínen minden rendben is volt. Könnyen kapcsolódtam az osztálytársaimmal, voltak kedvenc pedagógusaim, és a tanulmányi eredményemre sem lehetett panasz, az iskolába kullogva mégis újra és újra feltettem magamnak a kérdést, miközben a gyomorgörccsel küzdöttem:

mi bajom van nekem? Miért fog el szédülés, ha egy helyben kell ülnöm órákon át? Miért nem tudom fenntartani a figyelmem a negyedik óra után? Miért van menekülhetnékem, amikor becsengetnek? Miért nem tudom összeszorított foggal sem kibírni azt, ami a többieknek örömöt okoz?

A kérdésekre nemhogy választ nem kaptam, de valójában közönséget sem találtam, aminek feltehettem volna őket – a 2000-es évek elején, távol a fővárostól még igencsak egzotikusan hangzottak az olyan szavak, mint a neurodivergencia vagy a személyre szabott nevelés, a pszichológia terminusából pedig a többség a Száll a kakukk fészkére asszociált. Az érzés, hogy más vagyok, hogy rosszul működöm, és maszkolnom kell a nehézségeimet, mélyen internalizálódott a felnövésem során – a felszínen fenntartva a normalitás látszatát, a mélységben viszont egyre súlyosbítva a pánikzavarom. Hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb, azt nem tudom – és ahogy sejthető, a krónikus szorongásom mélyebben gyökerezett az iskolai kereteknél –,

abban azonban mára egészen biztos vagyok, hogy egy alternatív edukációs útvonallal kihúzhattuk volna a probléma egyik méregfogát.

Talán meggyógyultam

A helyzet akkor kezdett el kikristályosodni, amikor egyetemre kerültem, és a saját kényem-kedvem szerint vehettem fel az óráimat. Nem állítom, hogy ezzel megszűntek a szorongásaim, ám a lehetőség, hogy a saját igényeim mentén állítsam össze a napjaimat, akkor keljek és feküdjek, amikor szeretnék, és a kötelezők helyett olyan dolgokról tanuljak, amikhez van affinitásom, új ajtókat nyitottak meg előttem. Produktívabb lettem, mint valaha, jobban teljesítettem, mint valaha. És mivel akkor még ezt kizárólag a saját belső állapotom változásaihoz kötöttem, egyben el is hitettem magammal: meggyógyultam az átokból, mostantól én is normális és egészséges felnőtt leszek, aki bátran elhelyezkedhet úgy a munkaerőpiacon, mint a kortársai.

A diplomázás után jelentkeztem az álommelómra, és mikor megkaptam az állást, madarat lehetett volna fogatni velem. És bár elfogott az aggodalom, amikor a kezembe nyomtak egy beléptetőkártyát, és elmondták, hogy retorzió jár már 5 perc késésért is – elfogadtam, hogy ez a nagybetűs felnőttlét, amire itt az idő megérni. És én meg is próbáltam.

Az első pár hónap viszonylag zökkenőmentesen telt, noha már akkor érzékeltem, hogy van néhány anomália a rendszerben.