–

Fekete Éva álma

A Labor Café ötlete bő húsz évvel ezelőtt eresztett gyökeret. „Annak idején volt egy öt-hat tagú társaságunk, akikkel rendszeresen összejöttünk a panellakásunk konyhájában, fröccsözgettünk, miközben gondolatban megváltottuk a világot. Akkor jutott eszembe: milyen jó lenne, ha nem zokniban feszengenénk valakinél, hanem lenne egy olyan helyünk, ami mindenkié, de senkié. Azaz nem mindig nálunk lenne a buli, ahol a végén egyvalaki marad ott a mosatlannal, hanem mindenki dolga lenne, hogy elpakoljon. Szórakozóhelyre, nagy zajba nem vágytunk már, egyszerűen szerettünk volna beszélgetni anélkül, hogy valakit egy vendégséggel megterhelnénk” – meséli Éva, hogyan fogalmazódott meg bennük egy közösségi tér gondolata. Egy gondolat, ami valószínűleg sok mindenkinek eszébe jut, miután kitakarított a vendégei után… ám nem mindenki ötletéből lesz utána egy olyan adományokból létrejövő tér, amit bárki a kedve szerint formálhat olyanra, amire neki épp szüksége van.

Szevasztok, emberek!

Éváék másik motivációja a közösség összekovácsolására az volt, hogy észrevették: Nyíregyházáról a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején eltűnt egy egész generáció, rengetegen költöztek el Budapestre vagy külföldre. „Vákuum keletkezett, nem maradt a városban olyan fiatal, aktív közösség, amely szívesen csinált volna itt helyben valamit” – meséli Éva, aki erre a problémára válaszul a barátaival különféle, cseppet sem szokványos akciókba kezdett a közösségi élet felrázása érdekében.

Kimentek egy linóleum Twister-pályával az utcára, tévémentes nap címszóval megszólították a járókelőket, fesztivál rádióval települtek ki különféle helyekre.

„Mindig az volt a cél, hogy bevonjuk az embereket.”

A társaságuk egyik tagja egy civil szervezetnél dolgozott, az ő javaslatára alakították át aztán a kezdetben önkéntes baráti csoportosulásként indult szövetségüket a Tabulapláza Alapítvánnyá, hogy végre tudjanak a projektjeikkel különféle támogatásokra pályázni.

Fortuna-hozta közösség

Egy idő után azonban azt érezték, hogy ezek az utcai megmozdulások már nem bizonyulnak elégnek, nem tudnak velük elegendő embert mozgósítani. Ekkoriban történt, hogy az iskolákban bevezették a kötelező közösségi szolgálatot, amiben Éva idősebb gyereke is érintett lett. Így tíz év elteltével újra előjött a közös tér gondolata. „Az volt a koncepció, hogy a gyerekek azonnal egy működő helyszínen tudjanak közösségi szolgálatot végezni, miközben belülről tapasztalják meg, hogyan működik egy civil szervezet.”

Úgyhogy belevágott a közös tér megkeresésébe.

Ma már úgy látja: hazardírozás volt a részéről, amikor azt mondta: kezdjék el valahogy csinálni a dolgot, aztán a részleteket kitalálják út közben. Azonban rátalált egy tökéletesnek tűnő helyszínre: a régi kommunista pártház székházának alsó része, aminek az aljában annak idején a híres Fortuna presszó is üzemelt, addigra már évek óta üresen állt. „Az üzlethelyiség frontja gyakorlatilag harminc méter üvegfelület, mindez a város kellős közepén: tökéletes helyszín volt arra, hogy az üzenetünket át tudjuk adni a városlakóknak.” 

Éva addig járt a tulajdonosok nyakára, amíg ki nem adták neki a helyet. Ő pedig már írta is ki az ajtóra:

„Gyere be, önkéntest keresünk! Ez a hely a tiéd is.” 

A hely, amihez mindenki hozzáteszi a magáét

Májusban kapták meg a kulcsokat, és azon melegében szerveztek is egy „nulladik napot”, amikor akárki bejöhetett, hogy elmondja, milyen projektet hozna oda szívesen, mivel tudna hozzájárulni ő maga a közös sikerhez. „Rengetegen eljöttek, olyanok is, akiket nem ismerek” – a hely és az ötlet így lépett először tovább Éva ismerettségi körén. 

Nagyon inspiráló időszak vette kezdetét.