-

Önkénteskedni király! Én mindenkinek receptre írnám fel. Sajnos még mindig sokak fejében úgy él ez a testet-lelket felfrissítő tevékenység, mint egyfajta ingyenmunka. Pedig erről szó sincs. Az önkénteskedés nem ingyenmunka, hanem az időnk, a tudásunk, a tapasztalatunk, a lelkesedésünk adományozása egy jó ügy számára. Szervezetből, alapítványból, állami feladatokat civilként ellátó kezdeményezésből pedig rengeteg van, mindenki talál szívügyének megfelelőt.

Természetesen már itt Londonban is elkezdtem felmérni a lehetőségeket, hogy a rám szakadt rengeteg időben (napi három óra bölcsis délelőtt), merre induljak. Mondanom sem kell, hogy másodpercek alatt találtam egy csomó olyan alapítványt, ahova már másnap mennék segíteni. Hihetetlenül mély és széles kultúrája van itt a közösségi életnek, az adományozásnak és az önkéntes munkának. Tényleg az a kivétel, és már-már ciki kategória, ha valaki nincs elköteleződve egy ügynek vagy egy szervezetnek.

Hozzám értelemszerűen az esélyegyenlőség és a fogyatékosság ügye áll közel, úgyhogy ebben a témában keresgéltem. Míg Magyarországon csak néhány szervezet végez érdemi munkát ezen a területen, addig itt nem az volt a kérdés, hogy találok-e nekem megfelelőt, hanem, hogy mely kerületekre szűkítsem le a keresést.

Ami különösen tetszett, hogy a szervezetek honlapján az önkéntesek adományozóként vannak feltüntetve: XY 100 munkaórát adományozott az alapítványnak. Z pedig 200-at.

Nyilván Magyarországon teljesen más a civil szervezetek helyzete, és hatalmas a pénzhiány, de emellett a tudás is hatalmas érték. Ha egy ügyvéd, könyvelő, fordító vagy épp takarítónő felajánlja a segítségét, az ugyanolyan fontos és értékes, mint az anyagi támogatás. Ezt sok esetben az alapítványok maguk sem kezelik a helyén, nem hangsúlyozzák és értékelik megfelelően ezt a fajta segítséget. Pedig ebben ők tudnának példát mutatni, elkezdeni a szemléletváltást. Emellett súlyos probléma a számon kérhetőség kérdése, amellyel kapcsolatban még mindig az a tévképzet, hogy nem vonható ugyanolyan mértékben felelősségre egy önkéntes, mint egy fizetett munkaerő. Nyilván a pénzszerzés lehetősége nagyon fontos motiváció a munkavégzés során. De érdemes picit leülni, és végiggondolni, hogy a pénzen túl még mi mindennel tudjuk fenntartani a lelkesedésünket, vagy rávenni magunkat olyan dologra, amelyeket amúgy nem szívesen csinálnák meg.

Ha megtaláljuk azt az ügyet és célt, amelyben őszintén hiszünk, amellyel jobbá, élhetőbbé tudjuk tenni a világot, akkor szívesen áldozunk néhány órát vagy napot a szabadidőnkből erre a tevékenységre.

Amíg Budapesten éltem, két alapítvány munkájában vettem részt aktívan. A Gondolkodj Egészségesen! óvodai programban és a SUHANJ! Alapítványban. Amikor épp eluralkodott rajtam a letargia, és elkezdtem szorongani attól a rengeteg rossztól, ami körülvesz minket a világban, akkor ott volt kapaszkodónak az a közösség, amely azokból a csodálatos emberekből áll, akik őszintén hisznek abban, hogy a világot mi, emberek tehetjük élhetőbbé, szebbé, jobbá, értékesebbé. Én, te, ő, mi. Akár már ma vagy holnap. Ezért viszont lépni kell: csatlakozni, változtatni, elköteleződni, segíteni. Ahogy minden közösségben, úgy természetesen a civil szervezeteknél is vannak nehézségek, véleménykülönbségek, harcok, nézeteltérések, csalódások. De ezeket feledtetik azok az örömteli, katartikus pillanatok, amelyek akkor öntik el a szívünket, amikor eredménye van a munkánknak. Szerencsére ebből van a több.

Szeretném, ha Barni életének is természetes része lenne a közösségi szerepvállalás, látná, érezné, hogy tehet valamit a környezetéért. Időben elkezdtem a kiképzését, mert hét hónapos terhesen is ott voltam a budapesti maratonon a SUHANJ! futókat lelkesíteni hatalmas, kék Törpillaként, majd nyolc hónapos korában is lementünk a rakpartra pacsizni a futókkal.

Tavaly még csak a tévéből néztük, idén viszont már kilátogattunk a londoni maratonra, ahol igazán töltődni lehet a sok önzetlen segítő látványából. Mi egy frissítőponthoz jelentkeztünk önkénteskedni. Rettenetes kellemetlen hideg, szeles idő volt, olyan, amikor nem szívesen teszi ki az ember a lábát otthonról. Sokkal kényelmesebb lett volna a lakásban maradni, és valami családi programmal elütni a vasárnapot. Viszont megígértük, hogy megyünk, úgyhogy menni kellett. Az sem volt kérdés, hogy ugyan kicsit átfagyva, de rengeteg klassz élménnyel térünk vissza.

Indulnak a piros pólós önkéntesek

Másfél órányi utazás után érkeztünk meg a 20 mérföldes vízosztó asztalhoz. Messziről lehetett látni a sok-sok piros pólós embert, akik ennek az egységnek a munkáját segítették. Ebben a csoportban volt egy csokor nagyon lelkes magyar is, akiknek köszönhetően mi is tudomást szereztünk a lehetőségről. A tűzoltóság színeiben álltunk az asztalok mögött, és vártuk a futókat. Először a speciális kerekesszékkel érkező mozgássérült versenyzők érkeztek, majd látássérültek segítőikkel, aztán a végtaghiányos sportolók. Nem sokkal utánuk az elit női majd férfimezőny, végül a rajt után két-három órával indult meg a tömeg, akik délután háromig folyamatosan folytak át a nézőkkel és önkéntesekből álló 42 kilométeres sorfalon.

Mivel Barnabás Marci nyakában érezte magát legjobban, így ő a mezőnyben megbúvó, két méter feletti kosárlabdasztárok frissítését vállalta magára. Nem sok sikerrel, de annál nagyobb lelkesedéssel. Egészen meglepő volt, hogy a leggyorsabb sztárfutóknál még nem volt tele az utca, amikor viszont megérkezett a harminckilencezres tömeg az igazi hősökkel, akkor vált igazán parádéssá a hangulat a pálya szélén is.

Rengetegen öltöztek jelmezbe, voltak, akik az életükért küzdöttek minden lépésnél, voltak, akik az egyéni csúcsra hajtva teljes koncentrációval haladtak előre. A legtöbben viszont az adománygyűjtő futók voltak. Gyakorlatilag minden második ember valamilyen ügyért futott. Megnéztem egy összeállítást a maratont teljesítő celebekről: egytől egyig mindegyiken valamilyen alapítvány pólója volt. Elképzelhetetlen, hogy egy közéleti személyiség úgy vegyen részt egy ilyen eseményen, hogy az ismertségét és népszerűségét ne egy jó ügyért használja.

Ezek azok a pillanatok, amelyekből nagyon sokáig táplálkozom, ezek után azonnal le akarok futni egy maratont, és azonnal indulnék valahova segíteni.

Annyira örülök, hogy megoszthattam ezt az élményt a kisfiammal, hogy egy SUHANJ!-ban megismert futótársunknak köszönhetően a londoni maraton érmét is megtapogathatta, nyakába akaszthatta, de ami mindennél fontosabb, hogy kétévesen látta, mennyi munka, verejték van ennek az éremnek a megszerzésében, és milyen fontosak azok az emberek is, akik ott állnak a pálya szélén.

Nem lehet elég korán kezdeni! És soha nincs túl későn csatlakozni!

A képek a szerző tulajdonában vannak