Műtők a pincében, orvosok a frontvonalra: így készülnek a balti országok a háborús fenyegetésre

–

Napsütéses, májusi délelőtt volt, amikor a mentőtisztként dolgozó Martyna Veronika Noreikaitė két társával rádióhívást kapott: a 30 ezres litván kisvárosban, Jonavában robbanást észleltek, azonnal menjenek a helyszínre.

A fiatal nő átlagos munkanapra számított: néhány magas vérnyomás vagy mellkasi fájdalom miatti kiszállásra – álmában sem gondolta volna, hogy tíz percen belül egy száguldó mentőautóban készülhet élete első tömegszerencsétlenségére. A jármű végül egy iskola mellett parkolt le. Az épület körül sűrű, fekete füst gomolygott, mindenfelé szirénák hangja hallatszott. A rendőrség, a tűzoltók és a katonaság már a helyszínen voltak – a mentők közül ő és egysége voltak az elsők. 

„Az emberek fel-alá rohangáltak, sikoltoztak vagy a földön feküdtek” – idézte fel Martyna. „Aztán amikor meglátod, mi történt, látod a pánikot, hallod a sikolyokat, hirtelen nem tudod, mit is csinálj, vagy hova is menj. Mindent elfelejtesz, amit addig tanultál.”

Martyna szerencséjére ez a bevetés még nem volt éles.

A litván hatóságok ugyanis úgy döntöttek, eljött az ideje felkészíteni a rendvédelmi és egészségügyi szerveket egy esetleges háborús támadásra – valamire, amire senki sem számít egy békés, európai kisvárosban.

Így született meg a „Vasfarkas” (Geležinis Vilkas) fedőnevű, kétnapos katonai akció ötlete, amelynek célja nem volt más, mint hogy a litván katonaság, rendőrség, tűzoltóság és mentők egy közös szimuláció során mutassák meg: képesek együttműködni egy valós bevetés esetén. Litvánia ugyanis a legrosszabbra készül – arra, hogy a NATO keleti szárnyát, benne saját magát is, hamarosan támadás érheti.

Nem véletlenül félnek

Amióta Oroszország háborút indított Ukrajna ellen, a balti államok lakói számára egy esetleges támadás egyre valószínűbbnek tűnik.

„Rémisztő volt, amikor megtudtuk a hírekből, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát” – mondja Martyna. – „Ijesztő belegondolni, hogy nem tudjuk, van-e elég utánpótlásunk egy hasonló támadás esetére, vagy hogy egyáltalán fel vagyunk-e készülve arra, hogy itt történik meg ugyanez.”

Litvánia ráadásul nem is az egyetlen balti ország, amely egy lehetséges orosz támadásra készül: a NATO keleti blokkjának mostanra minden tagállama felülvizsgálta válságforgatókönyveit és a korábbi protokollokat az egészségügyi intézményekben. Az orosz–ukrán háború ugyanis darabokra szaggatta azt az illúziót, miszerint Európa biztonságos, háborúmentes zóna – és mint egykori szovjet megszállás alatt álló országok,

az Európa keleti felén elhelyezkedő államok pontosan tudják, milyen játszi könnyedséggel lehet orosz katonákat küldeni hozzájuk.

„Nem az a kérdés, hogy Oroszország támadni fog-e – mondta a Politicónak Ragnar Vaiknemets, az Észt Egészségügyi Tanács főigazgató-helyettese – hanem az, hogy mikor.” Az észt mentősöknek épp ezért a golyóálló öltözet mellé műholdas telefonokat is beszereztek, hogy akkor is fenn tudják tartani a kommunikációt, ha a hagyományos rendszerek csődöt mondanának – sőt, még arra is vannak terveik, hogy önálló internet-hálózatot létesítsenek, ha szükséges.

„A baj az, hogy rossz szomszédaink vannak: Oroszország és Fehéroroszország” – fogalmazott szarkasztikusan Daniel Naumovas, a litván egészségügyi miniszterhelyettes egy februári eseményen. Nem véletlenül: Litvániában húzódik a NATO achilles-inának is nevezett Suwalki folyosó, vagyis az a keskeny és rendkívül sebezhető földsáv, amely a legvalószínűbb célpontja egy esetleges orosz támadásnak, hiszen ez biztosítja a legrövidebb utat az orosz exklávé, Kalinyingrád felé. A litvánok számára tehát a háborúra való felkészülés nem opcionális, hanem sürgős és halaszthatatlan. „Minden uniós ország egy hajóban evez, de egyesek számára a víz hidegebb, mint másoknak” – tette hozzá a miniszter.  

Ezzel a lengyelek is egyetértenek. „Kevés olyan uniós ország van, amely ennyire a frontvonalon helyezkedik el, ezért számukra ez a téma több mint húsba vágó” – mondta Katarzyna Kacperczyk, a lengyel egészségügyi minisztérium államtitkár-helyettese a litvánok felkészüléséről. És a lengyelek sem maradnak el sokkal tőlük: Lengyelország ugyanis 2025 január elseje óta az unió soros elnöke, és nem véletlenül választották elnökségi szlogenjüknek a „Security, Europe”, azaz „Biztonság, Európa” jelmondatot – amely nemcsak a nemzetbiztonságot, hanem az egészségbiztonságot is magában foglalja.

A kórházak stratégiai fontosságúak

A litvánok nem is vesztegetik az időt: már javában fejlesztik a fehérorosz–litván határtól alig ötven kilométerre fekvő vilniusi egyetemi kórház föld alatti létesítményeit, óvóhelyeit és helikopter-leszállóhelyeit – nem beszélve az önellátó rendszerekről, amelyek akkor is lehetővé teszik a kórház működését, ha levágják az elektromos hálózatról vagy a csatornarendszerről.

„Az ukrán példából biztosan tudjuk, hogy Oroszország a polgári infrastruktúrát és az energiahálózatot célozza. Nem kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy a kórházak ne működjenek, mert nincs áramuk” – magyarázza az észt Vaiknemets. Mint mondja, sok kelet-európai kórház, amely még a szovjet érából maradt fenn, különösen sebezhető, mivel az épületek többsége túl magas, túl széles, és egyetlen tömbben helyezkedik el – ezért az üzemeltetők azon gondolkodnak, hogyan tudnák megoldani, hogy a műtőket az alagsorba vagy a pincébe helyezzék át.

„Nem tudom elképzelni, hogy valamelyik emeleten műtsünk… és közben azon gondolkodjunk, mikor találnak el minket is.”

Az észtek ezért olyan egyszerűen felállítható, mobil orvosi egységeket is fejlesztenek, amelyeket vészhelyzetben tudnak bevetni – és amelyek nagy hasznára lehetnek az erősen korlátozott, európai ellátási kapacitásoknak is. 

Az átlagos európai kapacitás százezer lakosra 11,5 intenzív ágy, „háborús helyzetben azonban a normál kapacitás három-ötszörösére van szükség” – mondta Bjørn Guldvog, a norvég Egészségügyi Igazgatóság különleges tanácsadója. Guldvog szerint az egészségügyi struktúrára a megszokottnál sokszorosan nagyobb, hónapokon át tartó igénybevétel szintén komoly kihívást jelentene. „A legtöbb létesítmény a normál műtéti volumen 120–150 százalékát tudja fenntartani 24–48 órán keresztül” – tette hozzá, vagyis hónapokban egyáltalán nem lehet gondolkodni. A vér- és oxigénellátás szintén kritikus pont lenne. 

A Covid pozitív öröksége

Ám még a legjobban felszerelt és legvédettebb kórházak sem tudnak működni gyógyszerek, felszerelések és berendezések nélkül – éppen ezért a balti országok már most készleteket halmoznak fel mindenből. Észtország például 25 millió eurót különített el tömeges baleseti ellátásra, többek között ortopédiai eszközökre, sebkötöző- és traumakészletekre, hogy addig is ki tudjanak tartani, amíg a szövetségesek új szállítmányt nem küldenek.

„Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd köszönetet mondok a Covidnak, de most ez történt” – mondta Agnese Vaļuliene, a lett egészségügyi minisztérium államtitkára. Lettországban ugyanis a 2020-as Covid–járvány kitörése óta az egészségügyi intézményeknek kötelező legalább három hónapnyi gyógyszerutánpótlást tartaniuk maguknál. Az államtitkár szerint azonban nemcsak a kórházak, hanem az ország nemzeti készleteinek feltöltésén és eltárolásán is folyamatosan dolgoznak.

A készletezésnek azonban korlátai vannak: a balti államok ugyanis túlságosan közel helyezkednek el egy esetleges frontvonalhoz, „vagyis ott nem biztonságos túl nagy készleteket tartani” – teszi hozzá Jos Joosten, az Európai Külügyi Szolgálat, az EU diplomáciai testületének orvosi tanácsadója. Szerinte éppen ezért más, távolabb lévő uniós országoknak kell majd felmérniük, „mik azok a dolgok, amelyek hiányoznak, vagy amelyeket nagyon nehéz beszerezni – különösen a kis nemzetek számára”.

„És persze fel kell adnunk némi szuverenitást is, és rá kell bíznunk az Európai Unióra, hogy döntsön ezekben a kérdésekben – például a szükséges dolgok elosztásában.”

Jos szerint a Vöröskeresztnek, az uniós tagországoknak és a rescEU-nak, az EU vészhelyzeti szolgálatának készenlétben kell állnia, hogy ha szükséges, friss utánpótlást tudjanak vinni a frontvonalatkra és a civileknek – miközben az is világos, hogy a háború hatásai nem fognak megállni az egyes országok határainál. A fejlett fegyverek – köztük a nagy hatótávolságú rakéták és katonai drónok használata miatt – a frontvonal ma már nem egy rögzített vonal, a támadások pedig akár több száz kilométerre lévő célpontokat is elérhetnek. Vagyis nemcsak a frontvonalban, hanem attól jóval távolabb is veszélyben lehet a civil infrastruktúra. 

Olyan sebekre és betegáradatra kell felkészülni, amivel eddig még nem találkoztak

De hiába a profi felszerelés és a betárazott készletek: ha nincs elég egészségügyi személyzet, a kórházat sem lehet működtetni – márpedig a balti országokban háborús veszélyhelyzet nélkül is nagy kihívást jelent az egészségügyben tapasztalható munkaerőhiány. Az intézmények dolgozói már így is túlterheltek: az 1,3 milliós Észtországban például az egy főre jutó egészségügyi személyzet alig a fele annak, ami Németországban jut egy betegre – ami azt is jelenti, hogy a frontvonalból érkező páciensek nem számíthatnak ugyanarra az ellátásra, mint békeidőben.

Észtországban ezért a kórházakat, a mentőszemélyzetet és az egészségügyi dolgozókat egyaránt arra készítik fel, hogyan kell „válságüzemmódba” kapcsolni, és mit tegyenek, amikor hirtelen nagy betegáradattal kell megbirkózniuk,

valamint olyan háborús sérüléseket kell kezelniük – beleértve a robbanás okozta sérüléseket, lőtt sebeket, égési sérülteket, amputációkat, gerinc- vagy fejsérüléseket –, amelyek a mindennapi munkájuk során csak rendkívül ritkán fordulnak elő.

„A vilniusi egyetemi kórházban a kórházi személyzet számára kötelező a litván fegyveres erőkkel közös evakuálási gyakorlatok végzése, és nagyszámú sérült fogadására is gyakorlatokkal készülnek” – mondta el Tomas Jovaiša kórházigazgató. Az országban sürgősségi orvoscsoportot toboroztak, és vannak, akik Ukrajnába utazva a gyakorlatban tanulták meg, hogyan kell kezelni például a kórházakat érő rakétacsapásokat, a tömeges veszteségeket vagy épp az áramkimaradásokat. 

Így tett Vaiva Jankienė, a Blue/Yellow Medical ápolónője is, aki 2022 áprilisa óta több mint húsz alkalommal járt önkéntesként Ukrajnában. Általában a frontvonal közelében élő civileknek nyújt orvosi ellátást – de ott volt Bucsa városában is, röviddel a felszabadulás után. Szerinte az egészségügyi szakemberek felkészítésének legjobb módja az Ukrajnában végzett önkéntes munka lenne, mert mint mondja: az ukrajnai sérülések és betegségek skáláját „nehéz épp ésszel felfogni”, főleg, hogy az új háborús módszerek miatt olyan sebeket látnak, amiket korábban sosem.

„Nehéz elképzelni, mit okoz egy-egy dróntámadás. Eddig bármilyen orvossal vagy ápolóval találkoztam, mind ugyanazt mondta: fogalmunk sem volt róla, hogy így is kinézhet egy sérülés.”

Nem csoda: míg Litvániában egy baleseti orvos évente talán ha egy amputációt végez, addig Ukrajnában teljes kórházi osztályok vannak tele olyan betegekkel, akiknek egy, két, három vagy akár négy végtagjukat is amputálták – és emellett számos más súlyos sérülést szenvedtek el. „Nagyon kevés tapasztalatunk van az ilyen összetett, többszörösen súlyos traumák kezelésében” – mondta.

Ki marad, és ki menekül el, ha jön a háború? 

És van egy másik probléma is: háború esetén nem mindenki akar majd maradni. Egy litván felmérés szerint például az ország egészségügyi dolgozóinak több mint negyede elmenekülne. Csak kevesebb mint 40 százalékuk maradna biztosan, egyharmaduk pedig bizonytalan ebben a kérdésben.

Az észteknél is hasonló a helyzet. „Vannak igaz hazafiak, akik biztosan nem mennének el. Aztán ott vannak az elsősegély-szolgálatosok, és azok, akikről kétséget kizáróan tudjuk, hogy maradni fognak. És természetesen vannak olyanok is, akik már most tudják, hogy azonnal Spanyolországba mennének” – mondta el az észt Vaiknemets. A főigazgató szerint a legtöbb orvos és nővér maradna, az észtek 50–60 százaléka azonban nem tudja, hogyan reagálna egy ilyen helyzetben. „Ez annyira emberi: ha nem érzem magam biztonságban, ha nem bízok abban, hogy a családom biztonságban lesz, nem fogok maradni” – mondta az észt politikus. 

A lettországi Rūdolfs Vilde pulmonológusként dolgozik egy rigai kórházban, és ő is ugyanezt tapasztalja. Azt mondja, sok olyan orvoskollégával beszélt mostanában, akik egy háború kitörése esetén az azonnali távozás mellett döntenének. „Nem látják, hogyan tudnák megoldani a gyerekeik felügyeletét, miközben ők a kórházban egy háborús helyzetben próbálnak helytállni” – magyarázza az orvos, aki szerint alig egy héttel korábban neki és kollégáinak is

alá kellett írnia egy dokumentumot arról, hogy egy esetleges vészhelyzet esetén azonnal munkába kell állniuk.

Mint mondja, ő maga úgy tervezi, hogy marad – de ahhoz, hogy megfontolt döntést hozzon, több információra lenne szüksége, hogy tudja, mi az elképzelhető legrosszabb forgatókönyv. „Arra is fel kell készülnöm, hogy esetleg harctéri szolgálatot kell teljesítenem, vagy elég, ha azzal számolok, hogy a szokásos módon munkába állok a kórházban, és csak a betegek száma lesz több? Mert ez két teljesen különböző dolog, és háborús időkben valószínűleg mindkettőre szükség lesz.” 

Annyi bizonyos, hogy a rigai kórház, ahol dolgozik, már elkezdte az egészségügyi személyzet háborús helyzetekre való, kiscsoportos felkészítését, és úgy tudja, más kórházakban is hasonló a helyzet.

„A válság soha nem kiabál, ha jön” – fogalmaz a litván Vaiknemets, aki szerint a lengyeleknek és a baltiaknak épp ezért kell felkészülniük a legrosszabbra is. „De azért reméljük, hogy az nem jön el.”

Mráv Noémi