„Hazudsz, olyan ember nincs, aki nem drogozott soha!” – De miért baj, ha valaki tényleg nem?

–

Azzal, hogy soha életemben nem próbáltam ki semmilyen tudatmódosítót, bizonyos szempontból mindig kívülálló voltam. Csakhogy nem azért, mert én annak éreztem volna magam. Hanem, mert akként kezeltek.

Ez talán nem tűnik nagy különbségnek, de valójában az.

Az emberek jelentős része előre eldönti, hogy én mit gondolok arról, ha valaki nem úgy él, ahogyan én. Ez pedig néha iszonyatosan fárasztó helyzeteket eredményez.

„Mit képzelsz te magadról, hogy nem drogozol?”

Kismillió olyan esetet tudok felidézni, amikor egy-egy szórakozóhelyen valaki hadonászva, emelt hangon próbált meggyőzni olyasmikről, hogy

• arrogáns vagyok, amiért nem próbáltam ki semmilyen drogot
•  többnek hiszem magam náluk, és azért nem próbáltam semmit
• csóró vagyok, ezért nem drogozom, de most majd ő ad nekem
• valójában nem élek meg semmit az életből, hiszen drogokkal minden sokkal jobb
• igazi fapina vagyok, amiért nem tolok semmilyen tudatmódosítót
• ki KELL próbálnom valamit, hiszen addig nem is tudom eldönteni, akarom-e
• hazudok, olyan ember nincs, aki nem drogozott soha

A személyeskedésre a legtöbbször totális vadidegenek ragadtatják magukat, akik nyilván megittak már néhány sört, és

valamiért úgy képzelik, hogy ha valaki ennyire furcsa, mint én, akkor neki, a többségi táradalom tagjának (ne legyünk álszentek: a többség igenis kipróbál az élete során valamit), egyszerűen jogalapja van számon kérni rajtam, miért nem vagyok „normális”.

Nem vonnék le túlságosan messzemenő következtetéseket ebből, de nem más ez, mint amikor a szemüvegest csúfoljuk az osztályban vagy épp a bőrszínre teszünk humorosnak szánt, de mélységesen bántó megjegyzéseket. És talán nem meglepő – megmondom, ahogy van –, szar érzés.

El tudod képzelni, hogy egy random haveri beszélgetés közepén például arra terelődik szó, hogy milyen unalmas lehet veled a szex, mert nem kokainozol?

Hogy valaki – ezt megerősítendő – felajánlja, hogy „bevisz a tutiba”, és majd vele (meg a kokainnal) megtapasztalhatod, milyen az IGAZI élvezet? (Ergo: neked eddig fogalmad sem volt arról.)

Na, én egy kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor kerültem ilyen vagy hasonló, tukmálós helyzetbe.

Ilyenkor totálisan eszköztelen vagy, hiszen

• ha felhúzod magad, és kiosztod az illetőt, már mondja is, hogy „na ugye, hogy fapina vagy!”
• ha nem szólsz, akkor: „nagyon csendben vagy, na ugye, hogy kamuzol!”
• ha tudományos adatokkal érvelnél: „na ugye, hogy többnek gondolod magad nálam”
• ha pedig nyomatékosítod, hogy kösz, nem kell semmi, akkor diadalmasan mutat körbe: „tessék, hát ugye, hogy milyen nagyképű vagy!”

Közben pedig nem ítélkezni járok a koncertekre, nem azért megyek fesztiválozni, hogy beszólogassak: élvezni akarom az élményt, és közben nem piát rendelek, hanem baracklevet, és nincs szükségem más egyébre sem.

Nem azért, mert jobb vagyok bárkinél, csupán nincs szükségem rá. Ezt pedig, azt hiszem, egyelőre még mindig én érzem és tudom a legjobban.

„De jó, legalább lesz, aki vigyáz rám”

Nem tudom, mi számít normálisnak, azt sem, hogy én az vagyok-e. Azt egészen biztosan tudom, hogy sohasem gondoltam magamra úgy, mintha valamiféle erkölcsi magaslatról szemlélném a haverjaimat, amikor bulizni megyünk.

De például olyan konfliktusba már keveredtem, hogy az, aki aznap este nem ismerte a mértéket, később rajtam verte le, amiért nem azzal voltam elfoglalva, hogy elvigyem helyette a balhét.

Hát, azt nem fogom. Bocs.

Merthogy az van – és most nyilván nem a függőségről beszélek –, hogy ezek döntések. Választások. Én azt választottam, hogy nem élek semmilyen szerrel, mások másként döntöttek. Nem gondolom, hogy volna jogom kijelenteni, melyik döntés a helyes. Nem hiszem, hogy birtokában lennék az ehhez szükséges tudásnak. Mindössze annyit tudok, hogy a múltbéli tapasztalataim, a jelenlegi ismereteim és az önmagammal való „egyeztetés” nyomán arra jutottam, hogy kösz, nem.

Ennyi, se több, se kevesebb.

Egészen addig a pontig, amíg rám (értsd: lelkiállapotomra, életminőségemre, biztonságérzetemre) nincs hatással, addig nincs közöm ahhoz, ki mit csinál.

Attól, hogy józan maradok, még senkinek nem lettem az anyukája, hogy helyette tudjam a mértéket, és bulizás helyett azon aggódjak, mi van vele. (Ha mégis megpróbáltam, annak rendszerint nem volt jó vége.) Attól, hogy „én vagyok az, aki másnap mindenre emlékszik”, még nem állhatok őrangyalként ott senki fölött. Az természetes, hogy segítek, ha szükséges, de én csak józan vagyok, nem erkölcscsősz vagy önkéntes toxikológus.

„Úristen, de erős vagy!”

A másik tévhit, amivel rendre megtalálnak, úgy hangzik: „úristen, te biztosan nagyon erős vagy, ha ennyi ideig kibírtad!”

Persze, érezhetném hízelgőnek is, ám a helyzet az – és ezzel lehet, hogy most lerombolok egy mítoszt – hogy

nekem sohasem kellett legyőznöm magam. Nincs hiányérzetem, nem kell visszafognom magam, nem esem kísértésbe, és nem kell erőlködnöm. Nem kell szörnyülködni rajtam: nekem ez a természetes állapotom. És tök jó nekem így.

Jut szembe: azért írom ezt le ennyiszer, mert a téma megkívánja, nem azért, hogy magamnak bizonygassam. Az életem nem egy videójáték, ahol újabb meg újabb akadályokat kell áthágnom, amelyek tudatmódosítók fogyasztására ösztönöznek. A nyár nekem is nyár, a bulit, a táncot, a röhögéseket, a szexet – az életet magát – éppúgy élvezem, mint bárki más. Olykor túl sok vagyok, túl harsány, csinálok egy csomó meggondolatlan dolgot, én rohanok elsőként a színpad elé, és gyakran azt sem tudom, hol vagyok, miután kikeveredtem a tánctérről. De ebben nincs semmi hősies.

„Nahát, ahhoz képest, hogy nem szívsz, egész jófej vagy!”

Ezen azért elkuncogok magamban, meg hangosan ironizálok: „milyen kedves vagy, köszi, olyan jó, hogy nincsenek előítéleteid”. És persze mondhatja bárki, hogy ez aránylag ártalmatlan dolog, szinte bók. De olyan szinten sztereotip, hogy analógiáját tekintve nincs messze az ismert fordulattól, amely szerint „ismerek azért egy-két normális romát is”.

„Áruld el, mi a titkod?”

Sokan kérdezték már ezt tőlem, és néha kifejezetten hülyén éreztem magam, hogy nem tudok valami füveskönyvbe illő (haha, érted, füveskönyv!) bölcseletet arra vonatkozóan, mi a teendő, ha le akarsz állni vagy el se akarod kezdeni a drogokat.

Aztán sokévnyi gondolkodás után arra jutottam: a titok az, hogy nincs titok, miközben a legtöbben mégis valamiféle titkot keresnek. Talán épp ebből fakad a hiányérzetük, amit enyhíteni vágynak. Nem tudom.

Sokszor kapom magam azon, hogy túlcsordulnak az érzelmeim: ugrándozni volna kedvem, mert kisütött a nap, belegázolok a sárba, és jólesik, ahogy szétfut a talpam alatt, mámorít a frissen felvágott dinnye illata, és bele tudok feledkezni szinte bármibe, legyen az egy szép növény vagy egy bogár páncéljának mintája.

Bizonyos szempontból tehát végtelenül egyszerű lélek vagyok. Gondolom, ha van titok, akkor ez az: hogy amikor valami szép történik velem, sosem gondolok arra, hogy lehetne ez még szebb. Ha pedig ronda az élet, akkor igyekszem visszagondolni a szépre.

De mivel sohasem próbáltam semmilyen drogot, nem ismerem mások motivációit, lehet, hogy tök messze vagyok bármiféle megfejtéstől. Igaz, nem is vágyom megfejteni semmit. Sokkal jobb lenne, ha engem se akarnának folyton megfejteni.

Csepelyi Adri

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images