Nyáry Luca: A hírességek nem a barátaink, és jól van ez így

–

Biztosan sokan lesznek, akik ismerik ezt az érzést. Éppen nézed a tévét vagy görgetsz a TikTokon, újra meg újra belefutva egy ismerős arcba, és minden felvillanó képkockával úgy érzed, egyre közelebb van hozzád. Pláne, ha emellé interjúkat is látsz vele, vagy pár videót róla meg a kutyájáról, ahogy a kanapén fetrengenek. Arra gondolsz, hogy ha találkoznátok, egész biztosan barátok lennétek. De nem fogtok találkozni. A kapcsolatotok – természeténél fogva – arra van kárhoztatva, hogy egyoldalú legyen, az intimitás és bizalmasság, amit érzel, egyedül benned létezik. Ezekkel az ismeretlen ismerősökkel ápolunk paraszociális kapcsolatokat, és valamilyen szinten mindannyiunk életében szerepet játszanak.  

Távol és mégis közel

Az elnevezést még 1956-ban jegyezte be két szociológus, Donald Horton és R. Richard Wohl, akik észrevették, hogy a celebekkel és közszereplőkkel kialakuló kapcsolataink sokban hasonlítanak azokra a szálakra, amelyek a mindennapi, közelünkben élő emberekhez kötnek minket. Amikor gyakran találkozunk valakivel – legyen az a képernyőn vagy a vegyesboltban – a saját életünk szereplőinek, sőt akár a társainknak nyilvánítjuk őket, és elkezd minket érdekelni, mi zajlik a fejükben, min mennek éppen keresztül. 

Úgy gondolunk rájuk, ahogy a barátainkra, és hasonló mennyiségű energiát fektetünk abba, hogy elemezzük a döntéseiket vagy támogassuk őket, holott a szeretteinkkel ellentétben jó eséllyel sosem leszünk valós szereplők az életükben.

Bár ezek a fajta paraszociális interakciók már jóval a modern média megjelenése előtt is léteztek (az uralkodókhoz, politikusokhoz, vallási vezetőkhöz vagy akár az istenekhez fűződő viszonyainkat is nevezhetnénk ennek), a háztartásokban mindennapossá váló rádió, majd televízió, újabban pedig a közösségi média hatására egyre többen találják magukat ilyen kapcsolatokban. 

A hatvanas évek ájuldozó Elvis és Beatles fanjai, Brad és Angelina halhatatlan szerelmének követői, vagy a One Direction feloszlása után depresszióba süllyedt kamaszlányok ugyanennek az effektusnak az „áldozatai”, és a jelenség alapjaiban a mai napig ugyanúgy fest. Ám ebbe az évszázadok óta változatlan rendszerbe jócskán bekavart a közösségi média, amelynek révén a hírességek világa összefolyt a mienkkel, és ez azt eredményezi, hogy a mai rajongóknak már nem pont ugyanazok az elvárásai, mint az elődeiknek voltak. 

Ettől azonban még nem kell egészségtelennek vagy feleslegesnek bélyegeznünk a paraszociális kapcsolatokat, sőt, éppen ellenkezőleg, van hasznos funkciójuk az életünkben, és nem feltétlenül lesznek negatív hatással ránk. 

Tápláló forrás

Sally Theran, a Wellesley Egyetem professzora az Insider magazinnak nyilatkozva eloszlatja a negatív képet, ami az ilyen intenzitással rajongó emberekről él a fejünkben. Szerinte a paraszociális kapcsolatok segítenek nekünk abban, hogy közelebb érezzük magunkat a társainkhoz, megnyugvást találjunk a mindennapi stressz elől, és megbirkózzunk a minket érő kihívásokkal azáltal, hogy közszereplők élményein át vizsgáljuk őket. Ez különösen igaz akkor, ha ez a személy valamiképpen inspirációs forrás az életünkben, mondjuk, felnézünk a munkamoráljára, vagy arra, ahogyan kiáll fontos társadalmi kérdések mellett, és ezzel arra motivál minket, hogy mi is így tegyünk. 

Nehéz helyzetekben megkérdezhetjük magunktól, mit tenne a példaképünk, és erőt meríthetünk az ő sikereiből: egy büszkén telt alkatú híresség arra ösztönözhet minket, hogy elfogadjuk a testünket, egy nyíltan LMBTQ-identitású pedig segíthet nekünk abban, hogy megbékéljünk a másságunkkal. 

Tehát, amennyiben képesek vagyunk meghúzni bizonyos határokat, és tudatosan csak azokra a személyiségjegyekre koncentrálni, amelyek építő hatással vannak ránk, ezek az egyoldalú viszonyok lehetnek pozitív hozadékai is az életünknek, ám ez csak akkor lehetséges, ha nem helyezünk rájuk túl nagy hangsúlyt, és nem mennek a valós kapcsolataink rovására. 

Ugyanis vannak olyan szükségletek, amelyeket csak a hús-vér emberek tudnak kielégíteni, és ha azt várjuk a bálványainktól, hogy megadják őket nekünk, könnyen pofára eshetünk. Ezt pedig nem könnyíti meg az a hamis közelség, amelyet a közösségi média nyújt a rajongóknak, akik a történelem során most először érezhetik úgy, hogy közvetlenül kapcsolódnak a kedvenceik életéhez, mert azok részletei jóval személyesebben jelennek meg a korábbi évek bulvárkultúrájánál.  

Nem minden nap példakép

Az újfajta celeb vagyis az influenszer megszületése jókorát csavart az eddigi felálláson, hiszen ezek az emberek abból élnek, hogy hamis közelséget árulnak a közösségi felületeiken keresztül.

Gyakran név szerint említik a támogatóikat, úgy köszönnek nekik, mintha egy régi barátot üdvözölnének, és az életük privát pillanatait is megosztják velük, amitől a közönségükben az az illúzió keletkezik, hogy valódi kapcsolatuk van az általuk követett személlyel. Ez az intimitás nem mindig megtévesztésből jön létre, hiszen számtalan online sztár őszintén szereti a rajongóit, és ő maga is érzelmi kielégülést nyer a velük folytatott interakcióiból, ám amióta ez lett a sztenderd, és a sikerhez szinte kötelező fenntartani a folyamatos elérhetőséget, egyre gyakoribb, hogy negatív hatása van mindkét fél életére.

A mentálisan instabil, vagy egyszerűen magányosabb követők hatalmas nyomást helyeznek az általuk bálványozott hírességre, azt várják tőle, hogy adjon valamit a figyelmükért cserébe: válaszoljon nekik, posztoljon állandóan, és ne változzon meg, ne térjen el attól az imázstól, amibe beleszerettek.

Amikor a celeb ezeket nem tudja teljesíteni, vagy tesz valamit, ami nem fér bele a rajongók róla alkotott képébe, azt képesek személyes árulásnak venni, és mint egy villanykapcsoló, olyan könnyen kattan át a szeretetük gyűlöletté. 

Elég egyetlen baklövés, és a legnagyobb fanból ádáz ellenség lesz, aki minden platformon „kereszteshadjáratot” indít azért, hogy kitörölje az addig imádott embert a köztudatból, és akár annak rokonait, szeretteit is képes bántani. Ez a viselkedés pedig nemcsak a híresség számára megterhelő, (hiszen egyetlen embertől sem várhatjuk el, hogy élete végéig ugyanolyan maradjon, ne ejtsen hibákat fejlődés közben, és örökké elérhető legyen), de a rajongóra is romboló hatással van: minél több időt töltenek Reddit és Twitter-kommentszekciókban egy idegent támadva, annál távolabb kerülnek a saját életüktől, és értékes kapcsolatokat veszítenek a valóságban azért, hogy ezeket a virtuális viszonyokat táplálják. Arról nem is beszélve, hogy mi történik, amikor egy-egy ilyen ember indulatai kitörnek az internet párnázott falai közül, és átfolynak a tapintható világba, akár bűncselekmény formájában.

Nehéz lenne olyan jelentős külföldi hírességet találni, akinek még nem kellett menekülnie az őt megkörnyékező rajongók elől, de nem ritka a zaklatás, sőt a fizikai erőszak sem. 

Kendall Jenner, Paris Hilton és Taylor Swift mind éveken át küzdöttek az őket kitartóan zaklatókkal, akik még a házukba is képesek voltak betörni, hogy közelebb érezzék magukat e nőkhöz. Christina Grimmie és Selena Quintanilla énekesnőket a saját rajongójuk ölte meg, ahogy a műfaj iskolapéldáját, John Lennont is. De ahelyett, hogy felsorolnék minden ismert embert, aki valaha sérült azáltal, hogy nem foglalkozunk eleget a paraszociális kapcsolatokkal, igazából a saját élményeimet is megoszthatnám, mivel annak ellenére, hogy a közelében sem vagyok a „híres” kategóriának, bőven voltak nekem is olyan pillanatok az életemben, amelyek arra késztettek, hogy újragondoljam, mennyire éri meg a mai világban nyilvános karriert választani. 

Szürreális elvárások

A mentális egészség területén végzett aktivista munkám miatt naponta keresnek meg olyan emberek, akik valamilyen lelki krízishelyzeten mennek keresztül, és jobb híján hozzám fordulnak tanácsért, ami egyfelől nagyon megtisztelő, másfelől viszont igen rémisztő is. Mert arra ébredni, hogy valaki hagyott neked egy búcsúlevelet, és azt mondja, te vagy az utolsó mentsvára, mert nem tudja, hogyan beszéljen erről a szeretteivel – ez inkább ijesztő helyzet. Volt, aki a felvágott karjáról küldött nekem képet, más a pszichiátriáról írt rám, hogy enyhítse a magányát, egy igen emlékezetes esetben pedig azzal keresett meg egy nő, hogy én vagyok az egyik oka annak, amiért elhagyja a férjét. Bár ezeknek igen nagy részére válaszolok is, és igyekszem átirányítani őket a megfelelő szakemberekhez, néha nincs rá kapacitásom, vagy szimplán nem vagyok képernyő előtt. Ilyenkor pedig

sokszor az a beszélgetés vége, hogy virtuálisan leüvöltenek, amiért nem voltam elérhető, pedig a tartalmaimból arra következtettek, hogy bármikor kész vagyok segíteni azoknak, akik megkeresnek. 

Annak sincsen mindig jó vége, ha válaszolok, mivel hasonló úton szereztem magamnak nem egy, nem kettő, de három különböző zaklatót, aki több platformon, számos profilról próbál elérni a mai napig, és szerencsére csak az egyikük volt elég elszánt ahhoz, hogy egy cégjegyzékből kikeresse a címemet, és a lakásomról készített fotókkal terrorizáljon.  

Ám még ezek ellenére is imádok beszélgetni azokkal, akik rám írnak, és biztosan azon közszereplők közé tartozom, akik sokat nyernek a paraszociális kapcsolataikból. Ha nem építeném tudatosan a karrierem kezdete óta a közösségi jelenlétem, és nem lenne az imidzsem része az, hogy nyitott, közvetlen és elérhető vagyok (ami egyébként is jellemző rám), biztosan nem foglalkozhatnék azzal, amit most csinálok, és hiszek abban, hogy ez hosszú távon közelebb visz önmagamhoz. De nagyon sokat is tanultam ezeknek a viszonyoknak a működéséről, és azt gondolom, hogy érdemes hallgatni rám, amikor azt mondom:

nem éri meg ennyit foglalkozni celebekkel, és pláne nem kifizetődő, ha azt várjuk tőlük, hogy helyettesítsék a barátainkat, a családunkat vagy a szakember segítségét. 

Ne legyen para

A hírességek nem a barátaid, és jól van ez így. Még akkor is, ha valóban értékelik a közönségüket, és tényleg szeretettel gondolnak rá, egyszerűen nem kérhetjük tőlük, hogy egy távoli példakép szerepén túl bármilyen formában jelen legyenek a mindennapi életünkben, mert képtelenek kielégíteni az ennél bonyolultabb elvárásokat. Arról nem is beszélve, hogy hiába tartjuk őket inspirálónak, amit látunk belőlük, az sosem a teljes igazság, és nem fedi le az egész lényüket. 

Én például sokat beszélek a mentális egészségről, és valószínűleg jártasabb vagyok ebben a témában, mint az átlagember, de semmiképpen sem vagyok elég stabil vagy képzett ahhoz, hogy valaki más lelki problémájára gyógyírt találjak. Ahogy attól még, hogy Kylie Jennernek is van aknéja, nem lesz bőrgyógyász. A közszereplők, az influenszerek éppen olyan komplex és esendő alakok, mint a rajongóik, sőt, megkockáztatom, hogy sokan még rosszabb példák is, mint az anyukád vagy a szomszédod. Az biztos, hogy egyetlen celeb sem elég tökéletes ahhoz, hogy érdemes legyen hozzá kötnöd a jövőképed vagy az önértékelésedet. Ahogy abban is hiszek, hogy a társadalmunk alakulásának elértünk egy olyan pontjára, amikor mindannyian nyernénk belőle, ha kicsit levennénk a szemünket egymásról, és inkább befelé figyelnénk. Ha pedig emiatt keresnem kell magamnak egy „normális” munkát, állok elébe. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Kevin Mazur/WireImage

Nyáry Luca