Békés Itala: Ahhoz vagyok szokva, hogy minden rendellenes – születésnapi beszélgetés a ma 97 éves művésszel

–

A színész nem szokta meg, hogy szabályokat tartson be

Kora délután érkezem hozzá, és miután egy korábbi interjúban azt mondta, napközben pihenni szokott kicsit, ezért azzal kezdem, hogy vajon túl van-e már a sziesztán.

„Még nem is ebédeltem” – kezdi mosolyogva.

„A színész ahhoz van szokva, hogy minden rendellenes, nincsenek szabályok, kivéve persze a színpad törvényeit, amit mindenképpen be kell tartania. Hetvenöt évig voltam színpadon, kilencvenöt éves koromig játszottam. Én hagytam ott a színpadot, és nem ő hagyott el engem. Pedig nagyon szerettem dolgozni, az utolsó időkben két rendezővel is remek volt a közös munka. Zsótér Sándorral a Meggyeskertet csináltuk, melyben egy férfiszerepet játszottam, én voltam Firsz.

Kovalik Balázzsal pedig Térey János utolsó, Lót című darabját az Örkényben. Vele dolgoztam utoljára, amit nagyon szerettem, de nem tudtam tovább vállalni, mert a gerinccsatorna-szűkületemet nem lehet operálni, emiatt rettenetes fájdalmaim voltak, amikor a színpadon kellett állnom.

Az Örkény Színházban volt az utolsó önálló előadásom is Mácsai Pállal a Hogyan lettem senki? című könyvemből összeállítva” – sorolja nem kis nosztalgiával a hangjában az utolsó színpadi élményeit.

Persze nem kizárólag a színpadi szerepei miatt lehetne büszke magára, hanem azért a rendkívül sokrétű tevékenységért is, amelyet ezeken kívül folytatott, például: 1992-ben indította el a Gondolatiskolát, ami bőven túlmutatott önmagán, és a reformpedagógia interdiszciplináris módszereivel nem színészeket képzett, hanem gondolkodni képes fiatalokat.

„Nem színészképző iskola volt, hanem emberképző. Az volt a célom, hogy kihozzam mindenkiből azt, ami benne van, mert ha benne ragad, az megbetegíti. Minden gyereket beengedtem, ha volt pénze, ha nem. Autista spektrumzavarral élőtől kezdve az ADHD-sig, sokfélék voltak, volt köztük hátrányos helyzetű, drogfüggő, mindenféle gyerek.

Minden ember egy teljes világ önmagában.

Két korcsoportban jártak hozzám a gyerekek, és összehoztam őket a felnőttekkel. Olyan is akadt, aki háromévesen kezdte, és tizenkét évvel később hagyta abba, amikor anyagi okok miatt megszűnt az iskolám. A legjobb tanárokat hívtam, Berczik Sára tartotta például a mozgást. Nem kaptam támogatást. Akkoriban a musicaliskolák voltak inkább népszerűek, oda is hívtak, miután megszűnt a Gondolatiskolám, de nem egyezett a célommal, inkább abbahagytam. Nekem nem a produkció számított, hanem a tanulás. Nehéz volt, de én is nagyon sokat tanultam közben. Az előző születésnapomra húsz egykori tanítványom írt, többségük külföldön él már. Küldtek videón verseket, prózákat, nagyon szépen beszéltek. Belehallgassunk?” – kérdezte.

Nagyon kíváncsi voltam, és én is meggyőződtem arról, amikor a gép előtt megmutatott néhány ilyen felvételt, hogy tényleg kivételesen szépen beszéltek egykori tanítványai.

„Most kevesen tudnak szépen beszélni, ami nagyon bosszant, de nemcsak beszélni tanultak meg, hanem gondolkodni és értelmezni is” – mondja Békés Itala.

Az elvarázsolt takarítónő

Enyedi Ildikó hatalmas sikerű, Arany Medve-díjas Testről és lélekről című filmjébe direkt azért írt egy jó szerepet az elvarázsolt takarítónőről, hogy Békés Itala is látható legyen benne. A briliáns jelenetekben Békés Itala megmutatta, hogy a legnagyobbak között van a helye. Enyedi Ildikó még egy levelet is közzétett Békés Itala kilencvenedik születésnapján. A levélben tervezett közös filmből sajnos nem lett semmi…

„Akinek ilyen sok arca van, és ennyire erős, karakterisztikus képessége, sokkal kevésbé népszerű, mint aki mindig ugyanazt játssza” – summázza ezt a korszakot a színész, miután végigpörgettük gazdag pályájának megannyi fényképes dokumentumát.

Amikor arról kérdezem, honnan ez a nyitottság, sokszínűség, hiszen a pantomimtől a tánctanításon át az íráson keresztül az egyszemélyes színházig mindenben nagyszerűt alkotott, azt feleli:

„Örököltem a papámtól, édesapám (Békés István művelődéstörténész, író – a szerk.) igazi polihisztor volt. Sok mindennel foglalkoztam. A maximalizmus családi adottság. A bátyám, Békés András, az Operaház főrendezőjeként dolgozott, ő is nagyon sokoldalú volt, sokkal többet tudott, mint én. Nem is sejtik a mostaniak, mennyi mindent… Mi nem vagyunk népszerű emberek.”

Kissé meglepett, hogy nem érezte a népszerűséget, hiszen szinte minden díjat megkapott, ami csak létezik Magyarországon. Amikor erre rákérdeztem, így válaszolt:

„Hát, azért nem mindent, a Nemzet Színésze például már nem leszek. A legjobb színészek is akkor lehetnek csak népszerűek, ha bekerülnek egy szappanoperába. Én sosem játszottam ilyenben. Nem éreztem soha a népszerűséget, de nem is érdekelt. Azok, amikre én büszke vagyok, nem annyira a színházi feladatok, hanem a színházon kívüliek. Először csináltam például Magyarországon pantomimszámot, vagy az egyszemélyes színházat az Egyetemi Színpadon 1970-ben, és a Gondolatiskola is ilyen. Kreatív gyerekjátékokat találtam ki, tánctanító lemezt is készítettem, ami Olaszországba is elkerült. Azt akarták, hogy Rita Pavone koreográfusa legyek. De végül nem vállaltam el” – mondja.

Értékes magánarchívumának kincsei

A szobában szép rendben sorakozik rengeteg felbecsülhetetlenül értékes dokumentum, albumok, digitálisan rögzített kortörténeti jelentőségű emlékek, amikor azt kérdezem, milyen tervei vannak ezekkel, ezt feleli:

„Most fogom kidobálni a régi anyagokat, nem tudok mit kezdeni velük, egyelőre nem látok olyan intézményt, amelyik érdeklődne iránta. Én az Úttörőszínháznál kezdtem, a Timur és csapatában játszott szerepemet tartom a legjobbnak a pályám során. Nem hiszem, hogy létezik Magyarországon olyan archívum, ami nekem van az Úttörőszínházról. Aki ott volt, azok közül senki nem él már. Én albumba gyűjtöttem mindent, itt vannak, de senkit nem érdekelnek” – mondja kicsit keserűen.

És hogy mi foglalkoztatja mostanában leginkább?

„Érdekelne a mesterséges intelligencia, de az ember sajnos a korral rosszabbul lát, rosszabbul hall. Mindenki tudja, pláne 97 évesen, hogy már nem jöhet semmi jó, csak rosszabb lesz. A rosszból elég volt. Még örülhetek, hogy megvan az agyam. De hiába, ha nem tudom már azt csinálni, amit szeretnék. Persze nem búsulok, ez a természet rendje. Az ember nem a haláltól fél, hanem attól, hogy milyen körülmények közé kerül utána.

Nézem a tévét vagy az internetet, az egész korosztályom, barátaim, családom, mindenki a föld alatt van” 

– mondja lakonikusan.

A legkisebb, leggyengébb, legtörékenyebb volt a családban, és mégis ő lett a legnagyobb túlélő, említem neki.

„Ilyen az élet. Talán éppen azért, mert az ember gyenge volt. Nem tudom. A sok nehézség erősített meg. És a családi minták. A papám volt olyan, hogy ha kirakták az Oktogon közepére, ahol nem volt semmi, akkor ott épült valami. Mindig teremtett valamit. Engem nem a színjátszás, az interpretálás mozgatott, hanem az alkotás. Létrehozni valamit.”

„Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető
legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok:
ennyit kívánok önmagamtól” – idézi Weöres Sándort fejből és pontosan.

„Ha van egy gondolatom, abból esetleg lesz egy könyv, abból műsor, abból pedig tud tanítani valaki. A létrehozás érdekel, és az, hogy megalkossak valamit. Ez nem olyan népszerű, mint amikor valaki mindig ugyanazt csinálja a televízióban. Az számomra sokkal nagyobb öröm, hogy egy gyerekből kihozzam a maximumot – mondja, és mosolyog közben. – Két szellemi termékem van, amit tovább akarok adni. A Chat Noir, és a Makk Marci” – árulja el, tehát még mindig vannak tervei a színházzal kapcsolatban, és ezt örömmel hallom.

A százhoz közeledve

A nem is olyan távoli századik születésnapjáról is megkérdezem::

„Hát nem mindegy? Ezt a születésnapot se szeretném megünnepelni. Minek? Egyik nap olyan, mint a másik” – mondja minden indulat nélkül.

Békés Itala legendásan mozgékony volt egész életében, minden áldott nap sportolt valamit. Most is ott látom a szobakerékpárt és a bordásfalat a közelében, mintha csak kitalálná a gondolatomat, rögtön mondja is: „Nagyon nehéz összeszedni magamat. Ott van a szobakerékpár. Régebben nem volt nehéz fölpattanni rá. Most, ha felmászom nagy nehezen, utána alig tudok leszállni róla.”

Lenyűgözött a tájékozottsága is. 

„Általában fiatalabbak a barátaim, mert az öregek vagy fáradtak, vagy már nem élnek. A politika is csak annyira érdekel, hogy nem izgatom föl magam, de kíváncsi vagyok. Van két unokahúgom, az ikerbátyámnak és a nővéremnek a lányai és a bátyám felesége. Rendszeresen látogatnak, még mindig itt van minden ünnep, húsvétkor is vagy tízen jönnek. Én tartom össze a családot.” 

Kedves Itala! Olyan volt nekem ez a másfél órás találkozás, mintha megfürödtem volna az élet vizében. A népszerűség igencsak mulandó. Viszont az igazi alkotók, a valódi emberek örökre velünk maradnak!

Boldog születésnapot, fájdalommentes napokat és jókedvet kívánok sokunk nevében!

Hét évvel ezelőtt D. Tóth Kriszta elvitte magával Békés Italát, érdemes megnézni az adást ITT!

A képek Békés Itala tulajdonában vannak

Both Gabi