„Az ember a végén csak közhelyekre vágyik” – 124 éve született Márai Sándor

–

Nem tagadom, hogy amikor idézeteket kerestem ehhez a cikkhez, egy idő után túlságosan is telítődtem Márai gondolataival. Ugyanakkor kétségtelen, hogy egyik-másik igencsak „betalált”, és hosszan megmaradt bennem.

Márai sokszor önmagának is ellentmond, például az alázattal kapcsolatos meglátásai is elég plasztikusan tükrözik ezt, de tény, hogy mindannyian változunk, és aki mindig következetes, az már nem is ember, hanem inkább egy gép, ami csak úgy ontja magából a kerekebbnél kerekebb szentenciákat. (Ismerünk ilyen szerzőket is a jelenkorban.)

Márai sokat és sokáig élt, napra pontosan öt évvel József Attila előtt született, és ötvenkét évvel élte túl a szintén tragikus sorsú költőt. Márai minél idősebb lett, annál keserűbbé vált. A késői időkben keletkezett naplói megrendítően póztalanok és kiábrándultak. Már nem hitt az életben. Szenvtelenül szemlélte a világot és benne önmagát. Bár sokkal kevesebb időt töltött Magyarországon, mint bárhol máshol a világon, képtelen volt elszakadni a magyarságától, az anyanyelvétől és attól, hogy polgárnak született. Szellemi fölénye, mély és analitikus megfigyelései sok igazságot mutatnak a mai kor emberének is. Mértékkel olvasva valóban egyszerre üdítő és andalító.

Egy letűnt kor kiváló krónikása.

1.

„Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled, – feltűnés és hiú szerep nélkül – segíteni az embereknek. Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, mikor mindenki kiabál: »Igen, igen!« Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene.”

2. 

„Végzetesen kell élni és írni, tehát nyugodtan, nagyon figyelmesen, egyforma erővel figyelve a világra és önmagunkra, értelmünkre és szenvedélyeinkre, az emberek szándékaira és a mindenséghez való kapcsolatainkra. Ez az egyetlen emberhez méltó magatartás: többet Isten sem kíván tőlünk. S nincs nagyobb bűn és hiúbb kísérlet, mint többet vagy mást akarni, mint amit Isten kíván tőlünk.”

3.

„Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: »Korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat«. A haza nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomor ült, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is. Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja.

Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, »szereted«-e vagy sem? Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te – szóval, ünnepélyesen, írásban és a dobogókon — inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit.

A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha – férfiasan, kidüllesztett mellel – megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert.

Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered.”

4.

„Az emberi anyagról

Ötezer éve, tízezer éve nem változott az emberi anyag. Csak a jelmezek változtak, az együttélés rendszerei és feltételei. Az, ami az ember – a lélek és a jellem –, nem változott. Ur városában, Babilonban, ugyanazok az emberek éltek, mint ma Budapesten: s lelkükben ugyanúgy érzékelték a világot és pontosan így feleltek a világra. Csak éppen – műszerek nélkül – közelebb voltak a világ titkaihoz, az időhöz, a csillagokhoz, a természet jelbeszédéhez. Hallásuk finomabb volt, látásuk – távcső nélkül is – élesebb, érzékelőbb, sejtőbb, megragadóbb. Az emberi anyag nem változott, de az ember – hála néhány lángésznek és műszernek – vakabb és süketebb a civilizációban, mint volt az emberi idők elején. Tunyább és bambább. Értesültebb és ugyanakkor tudatlanabb. Azt hiszi, gombnyomásra igazgatja a világegyetemet. Ez az óriási szerkezet, a civilizáció, száműzte az embert a világ nagy, titkos, bensőséges közösségéből.”

5.

„Az okosak társaságát kerüld, mert felizgatnak és végül megsértenek. A bölcsek társaságát keresd. Az okosakkal lehet beszélni. A bölcsekkel lehet hallgatni.” 

6.

„Minden bölcs iparkodik valamilyen emberi álláspontra tenni szert a halál rémségével szemben. Ez az iparkodás emberi, megható. Éppen ezért, reménytelen. Gondolj arra, hogy a bölcsek is meghalnak. S hasztalan mondják: »a halál csak változás« – szívünket s ennen szívüket sem tudják e bölcsességgel megnyugtatni. Értelmük talán megismeri ez igazságot; szívük nyugtalan marad. Seneca fogvacogva halt meg. Ne röstelld a halálfélelmet. Ne szégyelld megvallani, hogy fáj itt hagynod ezt a förtelmes és nagyszerű bizonyosságot, az életet, az ismeretlen és baljósán érthetetlen bizonytalanságért, ami a halál, a megszűnés, a semmi. Félj csak, nyugodtan. Ne sopánkodj, de félj. Máskülönben, ha ez könnyít lelkeden, sopánkodhatsz is. Ne akarj »méltóságteljesen«, tehát hazugon meghalni. Halj meg, ahogy éltél: embermódra, tehát kissé hősiesen, s gyáván is.”

 7.

„Ha megtudsz valami valóságosat az életről, nyugodt leszel és egykedvű. Ez az egykedvűség nem panaszkodik. Nem vádol, nem kér számon, nem követel bosszút, sem elégtételt, sem magyarázatot. Minden reménytelen, ami emberi. Csak az isteni a teljes, csak a lélek nem reménytelen. Mit akarhat az ember mást, mint egykedvűséget, ha emberi vágyakkal fordul az isteni felé? A beavatott ember csendes. Tudja, hogy nem lehet segíteni. A legtöbb, amit tehet, ha nem árt másoknak és magának. Aki a halál felé él, aki az emberek között él, tehát az igazságtalanságban él, mit is reméljen? Ha szívét egyfajta nyugalomra és alázatra tudja nevelni, ez már csaknem vigasztalás és derű.”

8.

„A félreértésről

A földön kétmilliárd és néhányszáz millió ember él, így mondják. Tudjad tehát: kétmilliárd és néhányszáz millió esélye van annak, hogy szavadat, cselekedetedet félreértik. Ahány ember él a földön, annyi a félreértés esélye és lehetősége. Ez a nagyszerű és a félelmes az emberi életben, ez a végzetes minden emberi megnyilatkozásban és vállalkozásban. Azt mondod: »fehér« vagy »fekete«. De a világon fehérek és feketék is élnek, igaz? S egy fehér szemében más a fekete, mint egy fekete szemében. S végtelenül másként tükiözik minden emberi lélekben a világ. Minden kiejtett, leírt szónak más és más a zengése kétmilliárd és néhányszáz millió ember lelkében. Ezt is tudnod kell, s nem szabad soha meglepődnöd a visszhang felett, mellyel az ember a másik embei szavára felel.

Az emberi élet végtelen félreértések örök sorozatának körforgása.

E félreértések ősszege az a színes, bonyolult, félelmes és nagyszerű csoda, melynek gyűjtőneve az ember.”

 9.

„Önmagamról

Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”

10.

„Nincs más fegyver a világgal szemben, csak az alázat; nem a hajbókoló és mellverdeső alázat, hanem a másik, mely nyugodtan és mozdulat nélkül néz farkasszemet a világgal.”

11.

„Úgy kellene élni, mint a kőkorban: naptár nélkül, élet és halál között, csak az időben.”

12.

„Milyen félelmesen kiderül minden az első együttlét után! A test, a szenvedély végzetes dolgaiban éppen olyan kevéssé lehet csalni, mint a lélek végzetes dolgaiban.”

13.

„A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.”

14.

„Minden ember és minden nemzet életében felvirrad a nap, mikor meg kell érteni, hogy semmire és senkire nem számíthatunk e világon: egyedül vagyunk. […] Ez a pillanat, mikor minden ember – néha fogcsikorgatva, akarata ellenére – hős lesz.”

15.

„Ne akarj hős lenni. Maradj pártatlan és figyelmes. Az már nagyon elég.”

16.

„Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni.” 

17.

„Ne várj tőlem alázatot; nem vagyok alázatos ember. Korlátlan vagyok és figyelmes, hűtlen és kíváncsi, érzékeny és kegyetlen.”

 18.

„Van egyfajta alázat, mely fegyver is, van egyfajta meghajlás, melyre csak meghajlással lehet válaszolni. Nem mondom, hogy dobd el a kardot. De ne hadonássz vele. […] Erős akarsz lenni? Maradj nyugodt, figyelmes és alázatos.”

 19.

„Az élet nagy, igazán végzetes drámái oly csendesen kezdődnek, hogy már nyakig benne ülünk a drámai helyzetben, s még mindig nem értjük. A rák, a szégyen, a bukás, a nagy csalódás nem úgy kezdődik, mint az irodalomban: egy napon észreveszünk egy pattanást, vagy telefonál valaki, s olyan különösen beszél a készülékbe, nem is értjük igazán a szavait, vagy a nő, akit szeretünk, egyszer elfordítja fejét, szórakozottan. Így kezdődik. Nem. Ilyenkor már meg is történt. A végzet csendes. Csak a baleset ordít, sivít és csilingel.”

20.

„Hazám. Két magánhangzód azonos a halál magánhangzóival. Mert halálos erő vagy, hazám, erő, mely nem bocsát el. Minden te vagy, minden benned van. Megadom magam.”

21.

„Csak a hős tudja világgá hallgatni azt, ami benne tiltakozás és igazság.”

22.

„Miért, hogy idegenben, valahányszor gyermeket magyarul beszélni hallok, leküzdhetetlen szomorúság ejt meg, s gyorsan odébb kell sietnem, valamelyik elhagyott mellékútra, hogy letöröljem s elrejtsem az idegenek elől kicsorduló könnyeimet?”

23.

„Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen.”

24.

„Már nem vágyom semmi másra, csak egy kertre, ahol szeptemberi délelőtt fedetlen fővel lehet üldögélni egy diófa alatt. Az ember a végén csak közhelyekre vágyik. A kert közhely; menjünk haza, üljünk le a diófa alatt.”

Nektek melyik a kedvencetek ezek közül? Írjátok meg kommentben!

Fun fact

Márai legtöbbet használt szavai ebben a 24 idézetben: ember (39), élet (16), haza (14), világ (14), igaz, igazság, igazán (14), szeretet (10), végzet (8), halál (8), hős (7), alázat (7).

A Füves könyvből való az 1–11., a 20–22.; A négy évszakból a 12–19. és a 23.; az Egy polgár vallomásaiból pedig a 24. számú idézet.

Korábban Szentesi Éva két cikket is írt Márairól, olvassátok el mindkettőt! 

Kiemelt kép: Wikipedia / enciklopedia.fazekas.hu

Both Gabi