–

Anyu, a csodacsináló

Valamikor a kilencvenes évek elején egy baranyai kis faluban épült egy szálloda. Pont olyan igazi, mint a német sorozatokban. Volt benne sok szoba, nagy étterem, fodrászat meg kozmetika. Számomra ez utóbbinak volt különösen nagy jelentősége, mert ebben a helyiségben színeztem ki szemfestékkel azokat a kisegereket, amiket anyukám szemceruzával rajzolt. Imádtam, ahogy az applikátor szétmaszatolja a port, ahogy a szemceruza sokkal puhább vonalakat húz a papíron, mint a sima színes ceruza. 

De nemcsak színek, porok, rúzsok és ecsetek voltak ám ott, hanem szauna is. A szaunából csak annyira emlékszem, hogy mennyire utálta anyuka takarítani, és nem értettem, mi abban a jó, hogy a meleg szoba után megmártóznak az emberek a hideg vizes medencében. Akkor minek mentek be melegedni?

Ez az egész jelenség olyan mesebeli urizálásnak tűnt az én kis falusi világomban, ahol a kosz sokkal természetesebb része volt a hétköznapoknak, mint az illatos kencék.

A sombereki szálloda kicsiny kozmetikájában kezdődött a kapcsolatom a szépségiparral. És én úgy emlékszem anyukámra ezekből az időkből, mint valami csodás menyasszonyra, aki valami elképesztően ünnepi dolgot művel ebben a kis helyiségben, és mindig fehérben megy dolgozni, és illatos, szép és boldog.

Ebbe az egész mesebeli festménybe sehogy sem illetek bele azok a büdös krémek, amelyekkel a kezelőszékében elnyúlt nőket kenegette. Persze most már tudom, hogy egyáltalán nem voltak rossz illatúak, csak hát ötévesen az én orromnak valahogy jobban ízlett a palacsinta és a frissen kisült piskóta illata, mint a kozmetikumoké. Szóval – ahogy mondani szokás – az anyatejjel szívtam magamba a szépészet alapjait.

Szépnek érezni, szépnek látszani

Anyukám mindig azt mondta, hogy a szépség nem más, mint külső-belső harmónia, amiért lehet és érdemes tenni nap mint nap. Mind a kettőért. Azzal, hogy este lemosom a bőrömről a nap porát, kicsit a lelkem is megtisztul, ha reggel bekenem az arcomat, hogy óvjam és védjem, feldobok egy könnyű sminket, amivel nem újramaszkírozom magam, csak kiemelem az előnyös vonásaimat vagy épp azt a részemet, amit aznap fontosnak érzek. Egy kis optikai tuninggal nagyobbra nyithatom a tekintetemet vagy fel tudom hívni a figyelmet a számra, amelyen keresztül áramlanak a gondolataim. Ha épp vibrálok, és láthatóvá akarok válni, akkor erre rá tudok segíteni, ha pedig el akarok tűnni a világ elől, akkor könnyen kifejezhetem azzal, amit viselek.

A világ legtermészetesebb dolga volt mindig is tenni azért, hogy az a csomagolás, amiben a személyiségem rejtőzik, ápolt és rendezett legyen. 

Könnyebb volt szépnek érezni magam azzal a tudattal, hogy ez csak rajtam múlik. Hogy képes vagyok önmagam szépítésére, és ha foglalkozom a külső megjelenésemmel, akkor azon könnyebben üt át a belső.

Ez a hitvallás olyan elementáris erővel sugárzik az én anyukámból, hogy teljesen körbelengte az egész személyiségfejlődésemet, és alapjaiban határozta meg a saját szépségemről kialakított képemet.

Körmöshöz 3+2 ujjal? Miért ne?

Emlékszem például arra a meghatározó élményre, amikor először voltam körmösnél. Mert attól, hogy valakinek öt ujja lett, azon az öt ujjon még vannak körmök, amelyeknek ugyanúgy ápoltnak kell lenniük, mint a teste többi részének. Anyukám körmei mindig rövidek és festetlenek voltak, és elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne gyönyörűen karbantartott ujjakkal érjen a vendégei bőréhez. Úgy járt a kezeit ápoló szakemberhez, mint más kenyeret venni. Amikor nekem a klór már minősíthetetlenre áztatta a körmeimet a sok úszás miatt, akkor elvitt magával. Olyan természetes volt az egész helyzet, mintha leugranánk a boltba. Itt a gyerekem, aki úszó, csúnyák a körmei, tessék velük valamit kezdeni. Az első manikűrözés óta, azaz, nagyjából 15 éve nem láttam a saját körmeimet.

Még Londonban is az volt az első, hogy felkutattam a lehetőségeket.

Nem volt bennem semmi bizonytalanság, félelem azzal kapcsolatban, hogy vajon mit szólnak majd a kezemhez. Pedig akadt olyan körmös (még Magyarországon) aki egyszer elvállalt, de legközelebb már nem. Én meg kerestem egy másikat. 

Ez valami furcsa, talán morbid bekattanás nálam. Ha a körmeim rendben vannak, akkor szebbnek érzem magam. A kezeim jelentik számomra a személyiségem egyik legerősebb részét. Jár nekik a törődés. Talán azért, mert az uszodában ez volt az egyetlen látható jele az ápoltságnak. Az arcom gyakorlatilag egy hatalmas úszószemüveg volt, a hajamat betuszkoltam a szilikon alá, a testemet pedig izmok halmaza képezte, amelyeket instrukciók alapján kellett irányítanom. Csak a körmeim maradtak meg az önkifejezésre.

Gyakorlatilag már minden színben pompáztak a körmeim. Vannak a piros körmös időszakaim, a natúr színűek, volt egy erős francia manikűrös korszakom, de egy kis díszítéstől sem riadok vissza. Az esküvőnkön például rá volt festve a gyűrűsujjamra (az pont van szerencsére) az igen szó. Nehogy elfelejtsem, mit kell mondani.

Anyuka szépítész aurája pedig most már Barnit is belengi, aki reggelente boldogan keni be az arcát a nagymama által kitalált olajkeverékkel, és akinek remélem, ugyanolyan természetes része lesz az életének a külseje ápolása, mint az enyémnek.

Talán egyszer körmöshöz is elviszem. 

Pásztory Dóri

A fotón a tükör előtt Dóri anyukája, a tükörben pedig Dóri mosolyog.