–

Ezt a néhány gondolatot azoknak az embereknek küldeném, akik olyan dolgokat mondtak a császármetszésem után, amikről valószínűleg nem is tudták, mennyire bántók. Mondatokat, amelyek majdhogynem az ember lelkét metszik szanaszét. És bizony azt nehéz hegesíteni. Talán eszükbe sem jutott, mennyi felesleges vívódást, szorongást és félelmet ültetnek el vele. Mert egy nehéz lelkiállapotban lévő, kimerült, újdonsült anyának álmatlan éjszakákat lehet okozni a kéretlen okoskodással.

A legmeglepőbb, hogy főleg nőktől és anyáktól hallottam ezeket. Nem azért jegyeztem meg őket, mert imádom magam folyton ezekkel kínozni. Hanem, mert belém égtek. Például ezek: 

Anyuka a kétnapos babájával a karján

„Nem tudom, miért hisztiznek ezek a császárosok, legalább tudnak ülni rendesen. Itt nyivákolt egész nap ez is, hogy mennyire nehéz felállnia. Én le se tudok ülni, és 12 órát vajúdtam”

Én meg azt gondoltam magamban: életemben nem éreztem akkora fájdalomat az egész testemben, mint a műtét utáni 12 órás mozdulatlanságban. És nem kaphattam meg a gyermekemet szülés után, csak pár percre. Veled meg itt lehetett az első pillanattól, éjjel-nappal, amikor csak akarod. Én most kapom csak meg egy nap után, és amiatt aggódom, vajon elfogadja-e a mellem, lesz-e tejem, miután szétszabdaltak és agyongyógyszereztek. És ez vajon mennyire jó neki. És hálás vagyok, hogy egészségesen megúsztuk.

Rokoni „gratuláció”

„Úristen! Császáral született? Lehet, hogy nem is fog kötődni hozzád. Azt hallottam, az ilyen gyerekek sokkal többet lesznek betegek! Állítólag klausztrofóbiásak is, félnek az alagútban. Biztos nem tudtad volna megszülni? Látod, mondtam, hogy ne abba a kórházba menj.”

Ez volt az a telefonbeszélgetés a kórházban, amit válasz nélkül fejeztem be. El sem köszöntem, és hónapokig nem beszéltem az illetővel.

Egy anyuka a jógaóráról, akivel reméltem, hogy barátok leszünk

„Szerintem a nők nagyon erősek, és tényleg megküzdenek az anyaságért a szüléskor, mert azt a  fájdalmat csak egy igazi anya bírja ki. Ja, a tiéd császár volt? Akkor tudod majd meg, milyen anyává válni, ha természetes úton is szülsz.”

Nem lettünk barátok. De köszönöm, azt hiszem, így is átérzem, milyen anyának lenni. Most már jól vagyok, bár több mint egy évembe telt a regenerálódás a császár után, amit tízórányi vajúdás előzött meg. Mellesleg megmentette az életünket az a bizonyos sürgősségi műtét. Miután ezt ecseteltem, azt mondta, hogy nem úgy értette.

De akkor hogy?

A baba-mama klubban valaki

„Ááá, te is a könnyebbik utat választottad? Nem értem ezeket a mai nőket…”

Hidd el, én sem így terveztem

Főleg a problémamentes, tökéletes várandóssággal a hátam mögött, a sok készülődéssel és ráhangolódással. Valóban szerettem volna hüvelyi úton szülni. Olyannyira, hogy utána sem néztem, mivel jár egy császármetszés. Szóba sem került a kilenc hónap alatt. Gondolati szinten sem foglalkoztam vele.

Annyi elképesztő reakciót kaptam, hogy szinte elkezdtem magam szégyellni, amiért császárral szültem. Csak óvatosan meséltem róla, ha valaki kérdezte, hogy történt, milyen volt a szülés, jól vagyok-e.

Vannak témák, amelyek az átlagosnál nagyobb empátiát követelnek. Születés, halál, betegség, szerelem… Ahogyan minden ember egyedi, a történeteik is azok. De meghallgatás és érdeklődés helyett a legtöbb esetben okoskodásba torkollnak ezek a beszélgetések.

Úgy tűnik, hogy nincs kultúránk bizonyos dolgokhoz. Például az egymás felé forduláshoz, egy történet meghallgatáshoz, valódi párbeszédekhez.

Mára már megszerettem a születésünk történetét. Azt, amelyben én megszülettem, mint édesanya, a kislányom pedig megérkezett közénk. De öt évembe került, hogy túltegyem magam a traumán, ami ezzel a mondattal kezdődött:

„Gyorsan ki kell venni.”

Minden nagyon gyorsan történt. Másodpercek alatt állt fel az új helyzet. Úgy írtam alá papírokat, hogy nem láttam a fájdalomtól, a könnyektől. Aggódtam. Csak őt láttam magam előtt. A kislányomat, ahogyan álmaimban is megjelent. Behunytam a szemem, és tisztán láttam a  segélykérő tekintetét. Ma is felismerem ezt a tekintetet, ha valamije fáj vagy valamiben segítséget kér.

A műtét előtti előkészületek közben próbáltam tudatni vele minden gondolatommal, véremmel, sejtjeimmel, rezgésemmel, hogy ne féljen. Elmondtam neki, hogy szeretem, és az orvos segíteni fog rajtunk. Amikor kiemelték, annyira meglepődött, hogy fel sem sírt. Felém fordították, és abban a pillanatban sírni kezdett. Pont olyan volt, ahogyan elképzeltem. Az óriási hajával, és a hihetetlenül érett tekintetével. Elképesztően szép volt.

Most már nagyon hálás vagyok érte

Igazán. Más korban ebbe a szülésbe talán belehaltam volna. Vagy ő. Vagy mindketten. De semmi baj nem történt. Most múlt öt éves, és bátran kijelenthetem, hogy nagyon szeretjük egymást. Sokkal kevesebbet volt beteg, mint a kortársai. És imádja a bújócskát, sőt, a csőcsúzdát is. Meg táncolni. Hamar megtanult járni, beszélni. Jó evő, és szépen növöget. Félni fél egy csomó mindentől. A szörnyektől az ágya alatt, a kisegértől a padláson.

Szeretve van. Azt hiszem, ez a lényeg. 

Ma már tudok szeretettel fordulni a heg felé, amelyen keresztül kiemelték. Kedvesen megsimogatn, és örülni annak, hogy akkor is van alternatívája a születésnek, ha megakad a természetes folyamat. Hálás vagyok. És ma, ha bárki bármit mond nekem a császármetszésről, azt szépen, nyugodtan és érzékletesen felvilágosítom, milyen is az. Már nem félek a témától, nem tölt el szorongással, de sok időmbe telt, az biztos...

Júlia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/chuanpis