„A kortársaim többsége már nagymama” – Unoka nélkül az élet

–

Számtalan oka lehet annak, ha valaki gyermektelen (és ez is csak néhány közülük)

Kata húszéves kora óta arra vágyik, hogy édesanya legyen. Amikor erre gondol, egy boldog és beteljesült álom képe jelenik meg előtte – a valóságban azonban kevés rá az esély, hogy ez így történjen.

Katának ugyanis 37 évesen korai petefészek-kimerülése van, az orvosok tíz százalék esélyt adtak arra, hogy sikeres lehet a lombik, ám ő töretlenül bízik abban, hogy csoda történik.

„Az első házasságomban a férjem nem akart gyereket, különböző kifogásai voltak mindig, végül ezért is döntöttem a válás mellett. Hogy mit érzek? Van, amikor az egész világra haragszom, és vannak napok amikor tudom, hogy ez a folyamat az élet velejárója – azt viszont soha nem hittem, hogy ilyen hamar eljön ez az időszak. Úgy gondolom, egy nő soha nem tudja teljesen elengedni, hogy nem lehet anya. Beszéltünk erről már a szüleimmel, édesanyám és apukám is nagyon szomorú miatta, próbálnak segíteni, de sajnos ebben nem lehet. Igyekszik mindenki elfogadni ezt a felállást.”

A harmincas éveiben járó Hanna kiskorától kezdve kész tényként kezelte, hogy egy napon lesz gyereke. Egy nőgyógyászati trauma hatására azonban fel kellett tennie magának a kérdést, hogy vajon ez tényleg belülről jövő késztetés, vagy egy olyan társadalmi elvárás, amit már nagyon korán belsővé tett.

„Nem tudom, hogy a trauma nélkül is így lenne-e – erre keresem a választ a terápiám során –, de ha mélyen magamba nézek, nem találom azt a fajta vágyat, amiről más nők beszámolnak. Ez persze a pánikbetegségemmel is összefügg. Egész életemben azt tanultam, hogy sebezhető és labilis vagyok, hogy bármi könnyen kibillent az egyensúlyomból, és nagyon fontos nemet mondanom dolgokra.

Jelenleg, ha arra gondolok, hogy legyen egy kisbabám, elfog a félelem, hogy hogyan tudnék megküzdeni az anyasággal járó nehézségekkel, és vajon mennyit adnék neki tovább a rossz sémáimból – a legjobb szándékom ellenére is.”

Hanna szülei mindketten elfogadják és tiszteletben tartják a döntését.

„Megfontolt, felnőtt emberről van szó, azt teszem, ami neki jó, pláne, nem nehezítem még a dolgát azzal, hogy kesergek, mert nem leszek nagymama” – mondja az édesanyja.  „Ez abszolút az ő és a párja döntése kell legyen” – folytatja az édesapja. – „Senki másnak nincs joga beleszólni, sőt még erről véleményt alkotni sem. Ők látják, ismerik és mérlegelik a gyerekvállalás – vagy nem vállalás – minden aspektusát, legyen az párkapcsolati, egészségügyi, egzisztenciális stb.”

Az édesapja azonban azt is bevallja: az egy kicsit aggasztja, ha belegondol, hogy a lánya idős korára esetleg egyedül marad. „Viszont abba is érdekes belegondolni, vajon egy most megszülető gyerekre milyen világ vár? Eléggé borús képet fest a jövőről a klímaválság, a túlnépesedés, a természetrombolás…”

„A kortársaim többsége már nagyszülő”

Az ötvenes évei végén járó Beáta épp olyan duruzsoló, mesélős, megértő nagymamának képzeli el magát, mint amilyen az övé volt. Ez a vágya azonban a lányai oldaláról nem biztos, hogy beteljesül.

„Az egyik lányom kiskamasz kora óta tudja magáról, hogy leszbikus, és soha nem is vágyott az anyai szerepre. Emellett olyan autoimmun betegsége van, ami miatt nagy kockázattal is járna számára a várandósság. A másik lányom queerként határozza meg önmagát. Ő jól kapcsolódik a gyerekekhez, de egyelőre nem tudja elképzelni magát anyaként” – mondja.

Ezzel kapcsolatban pedig azt sem titkolja, hogy nehéz érzéseket hordoz.

 „A kortársaim többsége már nagyszülő, látom rajtuk, mennyi örömöt ad nekik az unokájuk léte. Azt is tapasztaltam náluk, hogy mennyire más minőségű kapcsolatot ápolnak az unokáikkal, mint korábban a gyerekeikkel. A nagyszülőség (legalábbis úgy képzelem), egyfajta megváltozott tudatállapot.

Hisz azzal, hogy a gyerekednek gyereke születik, már láthatod azt a jövőt is, amiben te valószínűleg nem tudsz majd teljességgel részt venni, mégis részesülhetsz abból a generációs élményből, amit csak az élhet át, aki látja az utódait felnőni.”

Beáta azt mondja, elfogadta a gyerekei döntését. Azt, hogy mit gondol róla, nem titkolja, de nem is nyomasztja őket vele.

„Tudják, mennyire vágyom a nagyszülői szerepre, de ez az ő életük és az ő döntésük. Semmiféle jogom nincs beleszólni abba, hogy ők hogyan képzelik el a jövőjüket. Ha olyan nagyon akarok majd nagyszülősködni, azt más gyerekével is megtehetem. Szerintem – ahogy egy szülő is örökbe fogadhat egy nem a vér szerinti gyereket, ugyanúgy – egy unokát is simán örökbe lehet fogadni.”

Beáta úgy látja, mivel életkorban eléggé kitolódott az első gyerek megszületése, sok nagyszülő már túl idős ahhoz, hogy az unokái hétköznapjaiban tevőleges szerepet vállalhasson. Ő is ismer olyan családokat, ahol nagyon jól jönne egy hozzá hasonló, unokára ácsingózó, szabad érzelmi- és fizikai kapacitással bíró pótnagyi.

„Szerintem egy idősödő embernek kifejezetten jót tesz, ha egy éppen a világra rácsodálkozó kicsi lény közelében lehet. Ezért én nem a lányaimat nyomasztom, hanem inkább próbálom megőrizni a mobilitásomat arra az időszakra, amikor lesz a közelemben egy kisgyerek, aki ha fél a vihartól, bekucorodom majd vele a sarokba, és úgy duruzsolok a fülébe, hogy elfelejtse a kint dúló égiháborút… ahogy az én nagymamám is tette.”

„Minden rosszban van valami jó”

Ahogyan az Beáta válaszaiból is kirajzolódik, a szülőség mellett a nagyszülői lét is erős vonalakkal körberajzolt szerep a társadalmunkban. Egyfajta elvárás, amit a legtöbben belsővé is tesznek, és amire egyebek közt egyfajta jutalomként, új perspektívaként tekintünk az idősödés folyamata során. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenki vágyakozik arra, hogy egyszer nagyszülő lesz. 

A már említett Hanna édesanyja az azzal kapcsolatos kérdésemre, hogy ő ábrándozott-e korábban erről, azt mondja: csak arról álmodozott, hogy gyermeke lesz. A válasza további részéből azonban ennél több is kiderül.

„Sokan mondják, közhelyes is már, hogy »nagy boldogság, ha gyermeked van, de a nagyszülőségnél nincs nagyobb boldogság«.

Nyilván nagyon boldog lennék, ha mégis megtörténne, elképzelném, hogy kire fog hasonlítani, hogy fog kinézni a tündér(királyfi), milyen játékokat fogunk együtt játszani, milyen lesz vele barkácsolni, készülni az ünnepekre…” – fejti ki, hozzátéve: ellenkező esetben megpróbálja a helyzet pozitív oldalát nézni, „hiszen minden rosszban van valami jó”. – „Talán kisebb lesz a terhem a felelősségvállalás tekintetében, nem lesz még egy ember, aki miatt még sokat szoronganék. A hozzáállásomat az is befolyásolhatja, hogy pedagógus vagyok, sok fiatal vesz körül.”

Hanna édesapja ezzel szemben belátja: ha mégis lenne unokája, az nagyon másféle viszonyulást eredményezne a távolság miatt, mint amit az ő szüleivel tapasztaltak meg családként. „A szüleim egy utcányira laktak tőlünk. Láttam őket nagyszülőként, ahogy rajongva babusgatják, kényeztetik az unokájukat. Megéltem, mekkora segítséget jelentett, amikor »le lehetett passzolni« nekik a gyerkőcöt, vagy később elkísérték oviba, iskolába. Viszont az is egyértelmű, hogy adott esetben ez nálunk már így nem működne – tekintve, hogy nem 200 méterre, hanem többszáz kilométerre élünk egymástól. Tehát napi szintű kapcsolat helyett évi pár alkalomra korlátozódna a személyes találkozás, ami teljesen másféle viszonyulást hozna unoka és nagyszülő között.”

Épp ezért azt mondja: nem amiatt él meg hiányérzetet, hogy nem válik belőle nagypapa, hanem mert a család szorosabb kapcsolattartása a földrajzi távolság miatt nem teremthető meg.

„Azt tartom ideálisnak, ha a családtagok viszonylag közel élnek egymáshoz, ahogyan mi és a szüleim anno. Ez a közelség, a gyakori találkozások, a közös vasárnapi ebédek adnak egyfajta összetartozás-élményt, biztonságérzetet. Egy ilyen helyzetben szerintem jobban hiányozna az unoka is. Egyelőre azonban nem élem meg űrként. Hogy ez változik-e majd, azt nem tudom” – mondja Hanna édesapja.

Emellett azt is elárulta: attól függetlenül, hogy nem az unoka hiányát tölti ki vele, mégis törekszik rá, hogy az évek múlásával is aktív maradjon szellemileg, fizikailag, valamint a családi és a baráti kapcsolatok ápolása terén. Arról pedig, hogy milyen nagy jelentősége van az egész családi rendszerre vonatkozóan, ha valaki rendelkezik idősebb korában a nagyszülőségen túl más perspektívával is, a pszichológus szakértő mesél majd kicsit később.

Megszakad a vérvonal

Szimon Petra pszichológus, gyászterapeuta a praxisa során sokszor találkozik olyan kliensekkel, akik számára a gyerekvállalás egészségügyi vagy lelki okok miatt nehezített terep vagy teljesen kizárt. A velük való munkán keresztül azt tapasztalta, hogy a legtöbb esetben az apák (vagyis a sosem lesz nagypapák) azok, akik könnyebben elfogadják a gyerekük helyzetét vagy döntését a gyerekvállalással kapcsolatban. „Persze sok helyen felmerül még kérdésként, hogy »biztos mindent megpróbáltatok-e« vagy »biztosan jól átgondoltátok-e a döntéseteket«, de az az erről való kommunikáció során az egyéni gyász előtérbe helyezése náluk kevésbé hangsúlyosan jelenik meg – még azoknál sem feltétlenül, akik a generációjukhoz képest nyíltabbak az érzelmeik kifejezése terén.”

A szakember szerint, ami igazán nehéz érzésekkel tölti el őket, az a gyerekük gyásza vagy szomorúsága a helyzettel/döntéssel kapcsolatban. Mert legyen szó akár egészségügyi problémáról, ami fizikailag akadályozza meg a gyerekvállalást, akár egy korábbi veszteségről, ami lelkileg annyira megterhelő volt, hogy az adott pár nem szeretne rizikót vállalni egy újabb várandóssággal, vagy esetleg más okokról, amik ahhoz a tudatos döntéshez vezetnek, hogy valaki nem vállal gyereket, az érintettek számára a helyzet mindenképp gyászfolyamattal jár.

„Közben az is fontos kérdés, hogy egy olyan családban áll-e elő ez a helyzet, ahol a szülők másik gyereke lévén van már unoka – vagy adott a lehetőség arra, hogy legyen. Mert ha nem, az azt jelenti, hogy a családfa, a vérvonal megszakad, az ezzel járó lelki terhet pedig fontos feldolgozni. Az, hogy mit adunk tovább az utókornak, nagyon erősen triggereli a gyászt. Pláne a férfiak oldalán, hogy nem marad, aki továbbvigye a nevet.”

„Nem lehet, hogy lemaradsz az élet legnagyobb ajándékáról”

A pszichológus szerint más megélések domborodhatnak ki ezzel szemben női oldalon – ebben a saját élmény, és annak a vágya, hogy az anyaságot, szülőséget a gyereke is megtapasztalja, nagy szerepet játszik. „Volt egy anya, aki azért keresett fel, mert nagyon szerette volna, ha a lánya elkezd terápiába járni, elképzelhetetlennek tartotta ugyanis, hogy önként lemond a gyerekvállalásról – »olyan nem lehet, olyan nincs«. És volt olyan kliensem, aki el is jött terápiába az édesanyja szeretetteli nyomására, mert az nem akarta elfogadni, hogy a lánya egy perinatális veszteség, illetve a családban látott tragikus esetet követően zárkózott el a gyerekvállalástól. Megpróbálta megdolgozni ezeket az élményeket, de a közös munka során is arra jutott, hogy ő nem akarja a gyerekvállalással járó stresszt.”

A szakember szerint abban, ha valaki kétségbeesetten szeretne unokát, nem csupán a saját vágyak játszanak szerepet, hanem azok a bizonyos belsővé tett társadalmi elvárások, a nagyon erős hiedelmek, amelyekkel a női szerepkör körül van írva.

„Nem csupán maga miatt vágyik unokára, hanem azért is, mert azt tanulta, hogy ez az élet rendje: egy nőnek az jelenti az egyetlen és igazi kiteljesedést, ha anyává, majd nagymamává válik. Épp ezért az ő fejében az él, ha ezt a gyereke megtagadja magától, idővel meg fogja bánni. Az egészségesen önző evolúciós gyász keveredik ilyenkor az az iránt érzett gyásszal, hogy a gyerekemet nem fogom látni – a saját értelmezésemben – kiteljesedni.”

Szimon Petra úgy fogalmaz, hogy ez egy áttételes kiteljesedés lehetősége is, amit az által él meg az ember, hogy a magzata, a gyereke, akit arra „teremtett”, hogy vigye tovább az életet, megajándékozza egy újabb lehetőséggel, amikor újra babázhat, és az esetleg korábban, a gyerekével elkövetett hibákat is korrigálhatja. 

„Vannak meg nem élt vágyálmai, amiket szülőként nem tudott teljesíteni, vagy nem úgy volt jelen, ahogy igazán szeretett volna vagy miként a gyermekének szüksége volt rá, és lelkiismeret-furdalása is lehet – bár ezek leginkább nem tudatos szinten dolgoznak és hatnak. Emiatt van egyfajta tragédiája is ennek a helyzetnek, azt élheti meg ugyanis, hogy neki már nincs több dobása” – mondja a szakember.

Emellett nemritkán a szégyenérzet és az izoláltság érzése is megjelenhet – „mindenkinek van már a baráti körben unokája, csak nekem nem” – amit többek közt a már említett társadalmi elvárások is táplálnak, erősítenek. A valós érzéseiket, az elvesztett álmokat pedig sokszor a kortársaktól elhallgatva, magukban siratják. 

Kapocs az élethez

Persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy kisbaba születése a családban erős kapocs az élethez. „A megújulást, a frissesség érzését adja, rengeteg örömöt tud csempészni abba az egyébként kőkemény, nehéz életszakaszba, amit az időskor jelent, amiben már a vitalitás hanyatlását, a fizikai korlátokat is egyre többször megtapasztalja az ember.”

Az időskor emellett nagyon súlyos identitásvesztéssel, szerepvesztéssel is járhat, amelyben előrehaladva már egyre több kortársi veszteséget is megtapasztal az ember. Épp ezért Szimon Petra szerint azzal, hogy a nagyszülőség vágya – vagy épp a többunokás nagyszülőség vágya –, az arról való elképzelések szertefoszlanak, többszörös gyászt élnek meg az érintettek.

„Az életkori sajátosságból adódó veszteségélményre ugyanis még ez, illetve a gyerekük gyásza is rárakódik. Ha nem megdolgozottak az előzetes veszteségek, akkor előfordulhat, hogy az érzelmek annyira elárasztják a szülőt, hogy az akadályozza abban, hogy a gyerekét a döntésében vagy az élethelyzetében jól támogassa.”

Ilyenkor jönnek az ahhoz hasonló mondatok, hogy: „Megértelek, de remélem, azért majd meggondolod magad”. Vagy a már említett: „Biztos, hogy mindent megpróbáltatok?” Esetleg: „Jaj, pedig már annyira vártam, hogy én is büszkélkedjek az unokámmal – biztos, hogy így akarjátok?” Ezek a félig kedvesen elejtett mondatok, amikben leginkább csak a másik gyásza domborodik ki a megértés és elfogadás helyett, fájó sebeket ejthetnek a szakember szerint. „Bűntudatot keltenek, illetve tovább növelhetik a döntés terhét – és akár a családon belüli elidegenedéshez is vezethetnek.”  

Hogyan lehet kitölteni az űrt?

A nagyszülőség képe a szakember szerint olyan erősen élhet az emberben, mint amikor egy nő kiskorától az esküvőjéről ábrándozik. „Az elképzelt jövőkép sokaknál abban csúcsosodik ki, hogy hetvenévesen ott vannak az unokáik körében – ez a nagyban romantikus, de mégis életszerű és az evolúciós fejlődésünkhöz tartozó kép tud ilyenkor megszakadni. A helyzetet nehezíti, hogy a sosem lesz nagyszülők a folyamatban nem az aktív felek: a boldogságuk a másik ember döntésétől, élethelyzetétől függ. Ezt pedig nagyon nehéz megélni.”

Amellett azt sem szabad figyelmen kívül hagyni Szimon Petra szerint, hogy azon az oldalon, ahol a döntés megszületik, esetleg az élethelyzet hozza a gyermektelenséget, komoly lelkiismeret-furdalással is megküzdenek az érintettek amiatt, hogy nem tudták teljesíteni a szüleik vágyát, azt a természetes elvárást, ami az élet része.

És hogy hogyan lehet ebben a helyzetben jól megmaradni egyénként és családként? A szakember szerint annak ellenére, hogy mindig az a célravezető, ha az érzelmek nincsenek tabusítva egy családban, ebben az esetben mégis arra van szükség, hogy megfelelő szinten tartsák őket. 

„Fontos, hogy aki sosem lesz nagyszülő – amellett persze, hogy bizonyos szintig jó ha beszél a gyerekével erről, de – az ő saját gyászát a saját közegében, a barátaival, a társával próbálja meg megélni, szabadjára engedni. A saját veszteségélményét tehát megpróbálja azon a szinten tartani, hogy azzal ne okozzon plusz fájdalmat a gyerekének.

Lényeges, hogy valóban beszéljen erről, és ne fojtsa teljesen magába a nehéz érzelmeket – a lehetőség, hogy pszichológus, mentálhigiénés szakember segítségét kérje a barátok és család megtartó ereje mellett, a »sosem lesz nagyszülők« számára is elérhető, és sokat segíthet az életkorral járó kihívások feldolgozásában is.” 

És ahogy arra Szimon Petra felhívja a figyelmet: a helyzet a gyerekeik számára egy alternatív életminta felmutatásra is lehetőséget nyújt azoknak, akik sosem lesznek nagyszülők. Azzal ugyanis, hogy a gyászukat megdolgozzák és találnak maguknak olyan hobbikat, tevékenységeket, amelyek unoka nélkül kitöltik és teljessé teszik a napjaikat – tehát, ha aktív, saját életet építenek, amiben nem az határozza meg az identitásukat, hogy folyamatosan elérhetőek legyenek a család számára –, nagyon szép és teljes perspektívát mutatnak arra, hogyan lehet ennyi idősen megtalálni az élet értelmét ebben az élethelyzetben is. Ez pedig hatalmas támogatás lehet a gyerekeik jövőjére vonatkozóan.

Filákovity Radojka