Murányi Renáta: Így lett a mi esküvőnkből az én esküvőm

–

Szellem-ajkon hangzik a dal,
Indul hosszu nászkiséret.
„Édes mátkám, vígy magaddal!"
– „Esküvőre! úgy igérted."

(Arany János: Bor vitéz)

A púdertől a magentáig bármi lehet. Ez volt az üzenet vége, és a csoportcsetet ellepték a szívecskék. A lánybúcsú az lánybúcsú, ne bagatellizáljuk el, egy élete van a menyasszonynak, és ebben az egy életben benne lesz a lánybúcsú. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem, ki vagyok én, hogy kerékkötője legyek az egyenszínben vonulásnak, ki vagyok én, hogy kékbe mehessek vagy zöldbe vagy ne adj' isten feketébe, ki vagyok én, hogy ne a púdertől a magentáig válasszak rózsaszínt?

Negyvenöt éves elvált nőként? Elég széles a paletta, nincs presszió, béke van. 

A saját lánybúcsúmon zöldben voltam, turkáltam egy, fotelkárpitnak is harsány virágos ruhát, és a legjobb barátnőmtől kaptam egy ciklámen boát. Nagyon vicces este volt, leginkább azért, mert végigittuk. Akkor még lehetett, akkor még nem gondoltam, hogy az alkohol később a nehéz hétköznapokat fogja feloldani, és magas hisztamintartalma miatt halálos ellenségem lesz.

A lányok szerintem jól érezték magukat, a szülővárosomban fordultunk bele az éjszakába, eljött egy fiúbarátom mint vendég – nem vetkőzni! – és volt kabátlopás is. Az egyik barátnőm otthagyta egy helyen a fehér kabátját, és mire visszamentünk érte, egy másik vendég már próbálgatta: jó lesz ez neki. Ezt a kabátot vérezte össze a barátnőm az esküvőmön, mert valakivel a heves tánc közben elestek.

Fura az esküvőre az esküvőmként hivatkozni, és nem úgy, hogy a férjemmel közös, mi esküvőnk. De így a válás után nehezen használom a többes számot, nem tudom, mi volt az enyém, mi volt közös.

Nagyon jó esküvő volt, életem bulija, megérhettem, hogy az összes szerettem plusz száz ember jelen legyen rajta, később az esküvői albumból tanulták meg a gyerekek a rokonokat. Mosolygok, ha rá gondolok, még akkor is, ha a házasságomról már nem beszélhetünk. 

Lehet, hogy a válás csak egy hivatalos aktus, és házasodni is az. De nekem nem. És ebben szerintem nincs szerepe a neveltetésnek, a ránk erőltetett világképnek vagy a kedvezményeknek. Amikor a volt férjem megkérte a kezem (istenem, mennyi időzóna egy félmondaton belül), addig soha nem érzett elfogadást tapasztaltam. Te az enyém, én a tied, hazaértem, leülhetek egy asztalhoz, kicsit letehetem az asztal lábához a cuccaimat, és senki sem fog szólni: ez a más széke, más asztala. Otthon vagyok. Mindig hálás leszek, nem is tudom, kinek, ezért az időszakért. Az volt az a pár év – a jegyesség és a házasság első évei –, amikor a szorongásom minimálisra csökkent, a „nem illek a világba” gondolat háttérbe szorult. Megéltem a pont beleillést. Elfogadott egy ember, kijelentette, hogy élete végéig velem szeretne élni, és még gyereket is akar tőlem.

„A tietek is ilyen volt?” Kérdezte a fiam az esküvőn, amit a magentás lánybúcsú előzött meg.

Sok kérdés van, amiket nem szeretek hallani. „Tényleg megcsaltad apát?” „ A vágásokat te ejtetted magadon?” „Ha meghal az új párod, jöhetek minden nap hozzád?” „Bántott téged apa?”

Kemény kérdések

„A tietek is ilyen volt?” még keményebb.

Nagyokat nyeltem, néztem az őszi napfényben mosolygó násznépet, a világ legszebb menyasszonyát, a legfessebb és legboldogabb vőlegényt, a felhőket, azt a kettőt, amelyek tapintatosan jó messzire úszkáltak, és azt válaszoltam: igen. Pont ilyen szép volt. Ragyogott minden és mindenki, én voltam a legszebb menyasszony a világon, és apukád volt a legfessebb és legboldogabb vőlegény. A mi esküvőnk volt, kettőnké, mert mindketten bíztunk és elfogadtunk. Boldogok és büszkék voltunk.

Megöleltem a fiamat, a lányom rózsaszirmokat dobált – rizst nem lehetett, azt mondták, környezetszennyező. Leghátul vonultunk hármasban a gyerekekkel a teljes családok után a fogadásra. Mesés környezet, ragyogó idő, ez az a nap, amit mindannyian őszintén kívántunk a barátnőmnek. És ami nekem is megadatott tizenöt éve. Hálás voltam érte, akkor is, ha a könnyeimet nyeltem, és nem értettem, mi történhetett velem, mi történhetett velünk, hiszen az a mi esküvőnk volt – és a mi válásunk lett. Persze sokszor átgondoltam, átbeszéltem másokkal, mi történt, mi vezetett eddig, hogy lettem elvált szülő, aki ráadásul csak kéthetente van együtt a gyerekeivel. De azon a csodálatos helyen, a szikrázóan boldog ünnepi délutánon megint nem értettem. Egy sarokban ültem, a gyerekek izgatottan szedegették a tányérjukra az össze nem illő fogásokat, nekem nem nagyon kellett mozdulni, már semmit se ehetek a mindenféle szindrómám miatt. Onnan nézegettem a régi barátokat, a gyerekeiket, akik hogy megnőttek, a szeretetet, ami összetartja a termet.

Nem sajnálom magam, de nem is gondolom, hogy mindennek így kellett lennie. Csak így lett. Kell nélkül. 

„És neked nem lesz esküvőd?”

Kérdezte még a gyors búcsú közben valaki, akinek hálás vagyok, hogy meg merte kérdezni. Én nem merem magamtól. Ha egyszer már húztam egy lapot, és azzal nem tudtam nyerni, szerintem nem húzhatok még egyet. Talán tényleg a nő dönt, és ha eléggé akarom, lehetne esküvőm megint, de szerencsére már átélhettem azt, hogy együtt akartunk valamit, és nem az én esküvőm, hanem a mi esküvőnk volt. A világ legjobb esküvője.

Hazafelé a kocsiban a feljövő képek, az őszi fények, a törtfehér ruha, a pap beszéde – ami hiteltelenebb volt, mint valaha –, a rózsaszirmokat dobáló lányok és a fiam, aki örült, hogy a szüleinek is ilyen szép esküvője volt, segítettek rendet rakni. Megértettem megint valamit magamból, eljutottam talán a gyásznak ahhoz a fázisához, amikor már nem félek az elvesztettre gondolni, hanem sírva mosolygok. Szabad az emlékeknek örülni! Már nem gúnyolódok magamon, hogy hittem benne, én a tied, te az enyém.

Murányi Renáta