Kurucz Adrienn: Ezernyi emogyerek, a Palaye Royale-fiúk meg én
Potyautas a koncerten sorozat 3.
Jelentem, ismét koncertre vitt a lányom. De az is lehet, hogy én voltam igazán besózva. Mindegy is, a lényeg, hogy (megint) láttam élőben a Palaye Royale zenekart, és még most is vigyorgok, ha eszembe jut az az este a Barba Negrában, amikor (megint) ott találtam magam egy buliban, ahol mindenkinek az anyukája lehettem volna. Beleértve a színpadról folyton a közönségbe csapódó cingár fiatalembert, akinek a pólóján az állt: whore (azaz ribanc), és akiért őszintén aggódtam néha, mint egy csibéjét féltő kotlós (mert folyton eszetlenkedik, leugrál a magasból meg a pogo epicentrumában őrjöng, ilyenek). Elmesélem, mi volt még. Kurucz Adrienn írása.
–
Történetem a Palaye Royale-lal két évvel ezelőtt kezdődött. Egy forró, nyári napon az akkor 15 éves lányom a Városligetben lebzselt a barátnőjével. Oké, ebből máris kiderül, hogy a „történetem” igazából a gyerekem története, de hát van ez így, egyre sűrűbben sajnos – javaslom, lendüljünk át ezen az apróságon.
Szóval, a Városligetben lófráltak a csajok, és a Vajdahunyad váránál arra lettek figyelmesek, hogy három jelmezes srác (nagyjából a Bridgerton szereplőinek stílusát képzeld magad elé határozott emós beütéssel és sminkkel) fotózkodik épp Anonymus szobrával. A lányom kíváncsi természet, meg is indult rögvest feléjük, és nem bírta ki, hogy ne kommentálja a látványt: gratulált nekik a menő outfithez.
A fiúk vigyorogtak, közelebb léptek, bemutatkoztak, kezet nyújtottak, majd az egyikük (Sebastian) megkérdezte, esetleg rajongók-e, vagy csak a „vibe”-ot kapták el.
Mint mondtam, a lányom akkor még igen fiatal volt, de azért a „zenész vagyok, ájulj el” játékot ismerte már, úgyhogy gondolom, képzelem, megrántotta a vállát, és odaszúrta: hát nem, nem vagyunk rajongók.
És még azt is megkérdezte:
Miért, amúgy kik vagytok?
Szegény srác mondta, hogy hát ők a Palaye Royale zenekar, tegnap léptek fel a Szigeten, és csekkolják csak nyugodtan az Instán őket, nem hazudik. Még egy telefont is kért, hogy megmutassa, hogyan kell leírni a nevüket.
A lányom persze nem adta oda a telefonját, ezen a ponton még azért ezt túl bizalmas kérésnek gondolta. Ennyiben maradtak, az egyik srác (Remington) javasolta, hogy fél év múlva, ha visszatérnek Budapestre, a csajok jöjjenek el a koncertjükre, majd elköszönt, és távozott a fivérei és a fotós társaságában.
Azért az különös, mondta a lányom, amikor hazaért, hogy ezeknek a srácoknak több százezer követőjük van az Instán. Kik lehetnek?
Esetleg hallgassuk meg őket, javasoltam.
Hát így kezdődött.
Azóta már kiokosodtunk persze. Tudjuk, hogy egy Las Vegas-i bandáról van szó, amelyet három fiútesó (Sebastian Danzig, Remington Leith és Emerson Barrett) alapított 16 évvel ezelőtt. A vezetéknevük amúgy Kropp, szóval nem csodálom, hogy régebbi zenekarnevüket (Kropp Circle) hamar Palaye Royale-ra cserélték – az ötletet az adta, hogy kanadai nagyszüleik egy ilyen nevű szórakozóhelyen ismerkedtek meg.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Nekem különösen izgalmas a történetükben, hogy az anyukájuk, Stephanie Cowper, úgy döntött, amikor a fiai 12, 14, illetve 16 évesek voltak, hogy hagyja őket egészen a zenére koncentrálni, és kimaradni az iskolából. Én is szeretek a megérzéseimre hallgatni a gyereknevelésben, de azért ez elég merész húzás a szememben: lássuk be, semmi garancia nem volt rá, hogy befutnak, és boldoggá is teszi őket majd a tinédzser- (+ anyai) álom hajszolása. De bejött a számítása, abból a szempontból biztosan, hogy a gyerekei ma már világhírűek, a rajongók Európában is megtöltik a koncerthelyszíneket.
A zenéjüket glam rockként szokták jellemezni, vagyis a látvány legalább annyira fontos, mint a zenei produkció, és a srácok, akik gyakorlatilag bármit dobálnak magukra, jól néznek ki, a rokokót ötvözik az emo stílussal, a platform cipőt és a női ruhadarabokat a szmokinggal. Persze a hajuk, a körmük, a sminkjük és a sűrűn fotózott, démonszerű barátnőik is a show részei.
Ez a körítés, mondjuk, engem már annyira nem varázsol el (azért követem őket az Instán), viszont kifejezetten szeretem hallgatni a zenéjüket hétvégi takarításhoz, amikor annyira sajnálom magam néha, hogy emo „vibe” nélkül is tudnék sírdogálni, de zenére azért könnyebb hangulatba kerülni.
Gondolom, a rajongók ezen a ponton csekkolnak ki, de azért én csak írom tovább rendületlenül, hogy ez bók ám egy majdnem 49 éves nőtől, még ha elsőre nem annak hangzik is.
És figyi!
Még ennél is nagyobb elismerés, hogy már két koncertjükre is vettem jegyet, még Bécsben is láttam őket tavaly. És a múlt héten Budapesten.
Kicsit azért elbizonytalanodtam, normális vagyok-e, amikor a pécsi államvizsgám napján zúztam fel Budapestre, hogy odaérjek este a randi helyszínére: a Barba Negránál várt a lányom. Átöltözni sem volt időm, a világoskék nyári ruhámban estem be a tetőtől talpig feketébe öltözött, itt-ott megszaggatott ruhájú, és különféle láncokkal és piercingekkel felékszerezett rajongók közé, konkrétan meggyalázva a dress code-ot.
De a legcikibb, azt hiszem, mégis csak akkor voltam, amikor hálásan integettem az alvó kukásautóknak a szomszédban, ugyanis kiderült, a számomra a mentális térképen vakfoltnak számító csepeli parlag a kukásautó-telep mellett található. Na mármost a lányommal úgy tizenöt évvel ezelőtt nagy rajongói voltunk e járműveknek, úgyhogy régi reflexként mindig integetek, ha meglátom őket. A Barba Negra biztonsági emberei jól vették a performance-t, meg azt is, hogy bénáztam a jegyekkel: ki merem jelenteni, a budapesti koncerthelyszíneket tekintve (természetesen azok közül, amelyeken voltam), itt a legkedvesebb a személyzet.
A show nagyon jó volt a szörnyű hangosítás ellenére, ami csak a lányomat zavarta néha, én annyi iskolai meg ilyen-olyan ünnepséget ültem már végig meghívottként, hogy már attól boldog vagyok, ha az intézmény igazgatója nem mond beszédet a színpadon. Hogy a hangzás nem tökéletes? Eh. Legalább van.
Képzeljétek, még könnyeztem is (pedig eskü, nem kezdtem el ott is takarítgatni!), mégpedig azon a dalon, amit a fiúk a pár hete rákban elhunyt anyukájuknak játszottak, bele is gondoltam, mekkora mák, hogy én meg élek, és a gyerekemmel ugrándozhatok itt, miközben hallgatom az ő fiait.
A közönség 99 százaléka amúgy simán lehetett volna a gyerekem, de azért rajtam meg a személyzeten kívül is ténfergett a helyszínen pár szülőkorú felnőtt. A lányom persze a tömegből szemlélte a show-t, de én kijjebb húzódtam, és két helyes tinilány társaságában támasztottam az egyik pultot. Kérdezték, nem zavar-e, hogy üvöltve énekelnek. Mondtam, dehogy, az én gyerekem bizonyára ugyanezt teszi a színpad közelében. Szintén szülőkkel vannak itt, válaszolták, hozzátéve: az öregek benn csápolnak, de ott nem lehet cigizni, úgyhogy ők kint maradtak. Örülök, hogy nem csak én vagyok ilyen vénség itt, sóhajtottam fel. Ugyan, mondta az egyik lány, és kritikusan végigmért, majd az orrán fújva ki a füstöt odabökte: ők már ötvenévesek! Te annyi azért nem vagy.
Nem, nem, drágám, kuncogtam, annyi azért nem vagyok, és eszembe villant, vajon hol a jó életben leszek jövőre, az ötvenedik születésnapomon, és kikkel fogok vajon bulizni megint.
Az Anya koncerten sorozat korábbi részeit is elolvashatjátok: Yungblud meg én; Harry Styles meg én
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Facebook / Palaye Royale
