Grecsó Krisztián: Nem a nyakék vagyunk a lánc végén, csak egy szem a láncban

–

Széles-Horváth Anna/WMN: Az Apám üzent egy család több generáción át mesélt története, amelyet nem az emlékezés, hanem a konkrét válaszkeresés motivál. A könyv kapcsán már a megjelenés előtt sem titkoltad, hogy a saját családod és a magad vívódásait dolgoztad fel, miközben fiktív művet írtál, hiszen egy regényt tartunk a kezünkben. Emlékszem, a bölcsészkaron naponta szajkózott igazság volt, hogy az elbeszélőt az íróval sohasem lehet azonosítani. Ehhez képest meglepett, amikor az első képek után kiszólsz az olvasónak, és mint Grecsó Krisztián elmondod: Erik tulajdonképpen én vagyok.

Grecsó Krisztián: Vajon mi fikció és mi nem? – ez a kérdés önmagában mindig nagyon érdekes, és valóban fontos alapszabálya volt az irodalomnak, hogy az író és az elbeszélő sohasem értelmezhető ugyanannak. Miközben néhány éve elindult egy autofikciós vonal, azaz olyan önéletrajzi ihletettségű történetek jelentek meg, amelyek fiktív elemekkel dolgoznak. Ez persze nem találta fel a spanyolviaszt, eddig is láttunk hasonlót, viszont a dolog most kezdett tematizálódni, és talán felvállalni saját magát, nem bujkálni valami más mögött.

Utólag egyébként mérges voltam magamra, hiszen a Mellettem elférsz születésekor határozottan megtettem ugyanezt a gesztust: elmondtam az olvasóknak, én ki vagyok a történethez képest. Azonban akkoriban az irodalmi keretrendszer ezt olyan mértékű szabálytalanságnak értelmezte, hogy el kellett engednem.

Amikor évekkel később láttam, a skandináv keretrendszer mást lép, és nem tart ennek ellen, csalódottságot éreztem: korábban nem voltam elég bátor.

Sz. H. A./WMN: Ezek szerint volt ebben a megoldásban egy kis elégtétel is?

G. K.: Biztosan volt valamennyi, de nem az indulat munkált bennem. Mostanra még több dolgot megértettem a fikció és a valóság viszonyáról, illetve a saját magam történeteinek elbeszélhetőségéből.

Fel kellett ismernem, hogy valójában nem létezik egyetlen elbeszélhető általános igazság.

Ebből a nézőpontból megfogalmazva még egy napló is fikció, hiszen bármilyen elemien kutatja az igazságot, bármilyen radikálisan őszinte, akkor is valaki által létrehozott figurák működnek benne. Móricz naplói elképesztően termékenyen hatottak rám, nála ugyanis az írói kíváncsiság felülírt mindenféle szemérmet vagy szégyenérzetet. Felismertem, hogy a hasonló őszinteség nemcsak segít a saját kicsinyességeim és vágyaim leltározásában, de vele sok minden megérthetek a magam működéséből.

Nagyon nehéz volt azokkal a történetekkel nem elfogultnak lenni, amelyekben érintett vagyok: fontos elhatározás, hogy egynek kell lennem a sakktáblán, mint a többieknek. Ezért hoztam létre Eriket, és mivel markánsan őszinte akartam lenni, úgy döntöttem: ki is mondom ezt az olvasónak.

Sz. H. A./WMN: Többszöri élményem volt a könyv olvasása közben, hogy mennyire együtt tudsz mozogni az olvasó gondolataival, ami számomra egyébként alátámasztja: sikerült az eltávolodás magadtól. Sokszor, ha felmerült bennem egy kérdés, a következő oldalon éppen arra adtál választ. Így volt például a választott neveddel is: gyorsan leszögezted, ne is feltételezzük, van jelentősége, üzenete az Erik névnek.

G. K.: Nagyon fontos volt számomra, hogy ne formáljam kívülről a karaktert semmiféle mesterséges módon, pedig egy szövegben már az is jelent valamit, ha más nevet adsz. A kezdeti verzióban egyébként Ajtony voltam, mivel egyszerűen megnéztem, milyen névnap van még Krisztián-napon. Az első olvasók azonban teljesen elutasították ezt a nevet, így végül is azt tartottam hasonlóan semlegesnek, ha megkeresem, milyen névnapot ünnepelnek a születésnapomon. Így lettem Erik.

Sz. H. A./WMN: A nevek kapcsán egyébként is érdekes, hogy több szereplőt emlegetsz a saját nevén, mint Bródy Jánost vagy Beck Zolit. Miközben akadnak ismert emberek, akiket csak körülírsz, de felismerhetők. Mások pedig kitalált neveket viselnek. Mi volt a koncepciód ennek kapcsán?

G. K.: Először is adott volt egy épülő univerzum, amelyben néhány figura már létezett, hiszen a Mellettem elférsz miatt őket már elneveztem valahogy. Az új szereplőket az első verzióban elkezdtem átkeresztelni, de hamisnak éreztem, leváltak a papírról. Ezt a történetet ugyanis úgy mesélem el, hogy minden transzgenerációs hullám, amely elindul a múltban, megkapja a jelenkori vetületét is: így,

ha a jelen hamis, a múltat is azzá teszi.

Egyszerűen nem működik az egész. Ezért elkezdtem a jelen szereplőit saját nevükön nevezni, amihez az engedélyüket kértem, így kerültek bele kollégák, barátok a maguk nevén.

Sz. H. A./WMN: Csernus dokit nem tartottad fontosnak megnevezni. Pedig így is egyértelmű a személye, főleg, hogy a kötetben szereplő interjú máig visszanézhető a YouTube-on.

G. K.: Az a beszélgetés nagyon jól jött nekem generátorként a történetben a megélt igazságtalansága és radikalizmusa miatt. Miközben szerettem volna olyan tárgyilagosan elmondani, hogy ne legyen benne részrehajlás vagy indulat a részemről. Valójában, mivel szó szerint egy link vezet kifele a regényből, hiszen ahogy mondtad, a műsort vissza lehet nézni az interneten, talán lényegtelen is, hogy megneveztem-e az adott személyt. Az olvasó ugyanis pár kattintással el tudja dönteni, elfogult elbeszélő voltam, vagy sem.

A regényben számos más olyan utalás is van, amely igazából egy párbeszédet indít el: például Kántor Péter költő, akiről a gyógytornásznál zajló találkozásaink kapcsán mesélek, verseket írt ugyanezekből a helyzetekből. Én a másik oldalról mutatom meg ugyanazt a történést: innentől kezdve ez egy dialógusnak is felfogható köztünk, ahol mindkét személy kiléte ismert kell hogy legyen, ha valaki teljességében szeretné értelmezni a párbeszédet.

Sz. H. A./WMN: A könyv, ahogy a címe is utal rá, arra keresi a választ, vajon mit üzen, üzenhetne apád arról, miért csúszott félre az élete, miért menekült az alkoholba, és miért nem talált belőle kiutat élete végéig. Szívszorító látni Erik gyerekkori és kamasz megéléseit ennek kapcsán, érteni a haragját. Majd aztán végigkísérni, ahogy rájön, a megértéshez nem elég azt a fejezetet elolvasni a család történetéből, amelynek ő maga is szereplője. De még azt sem, ami az apja születésével kezdődött.

G. K.: Próbáltam a lehető legtöbb szeretettel, megértéssel, kíváncsisággal elmondani ezeket a történeteket. A megértés vágya, a figyelem, a derű, úgy érzem, emiatt minden szálon átsugárzik, még a legkeményebb mondatokon is.

Az alkoholizmus irányait átlátni nem egyszerű közelről sem: meg is fogalmaztam a könyvben egy teljesen amatőr, de számomra érvényes definíciót. Orvosilag talán az sincs rendben, amikor valaki azért iszik, hogy képes legyen megnyílni, feloldódni. Egészen más azonban, amikor valaki azért csinálja, mert ki akar lúgozódni a saját tudatából, nem akar jelen lenni az életében. Számomra ez a valódi alkoholizmus, ami a család, a környezet életét is elviselhetetlenné tudja tenni.

Szerencsére azt látom, ez a téma egyre inkább benne van a levegőben, és beszélünk róla, a hatásairól. Nagyon fontos felülírni a 80-as évek ezzel kapcsolatos családpszichológiáját: amikor a tévében ülő pszichológus teljes nyugalommal mondta ki, hogy az alkoholista szülők gyerekei nagy valószínűséggel maguk is alkoholisták lesznek. Mit sem törődve azzal, milyen érzés ezt egy érintett gyereknek szinte jóslatként hallani.

Sz. H. A./WMN: A transzgenerációs szemlélet, az őseinktől hozott traumák, viselkedésminták felfedezése a saját működésünkben az utóbbi években igazán népszerű lett – nemcsak a pszichológiában, de a közbeszédben is. Azon gondolkodtam, vajon szerencsés együttállásnak tekinted-e, hogy a téma, amivel te egyébként is ösztönösen foglalkozol a kezdetek óta, most éppen virágkorát éli? Hiszen jelenleg talán még inkább kíváncsiak rá az emberek, mint valaha.

G. K.: Nagyon határozottan foglalkoztat ez a kérdés, mivel bevallom, kicsit túlhordtam a regényt. Mostanra valóban nemcsak köztudott, de divatos is lett ez a szemlélet, illetve a lassan vallási pozícióban domináló pszichológia nagyon erősen tematizálta is azt az emberek számára. Utóbbi természetesen jó fajta változás, viszont a magam írói szempontjából örültem volna, ha a tervezett ütemben tud kijönni a regényem. Akkor valahogy mögé érkezett volna meg az idő.

Örülök, ha úgy látod, a kezdetektől ezzel a szemlélettel dolgoztam, mert volt bennem egy félsz, hogy akad, aki számára lesz egy olyan olvasat, hogy „na a Grecsó is ment a divattal”. Miközben magam is úgy élem meg: mindig ez a fajta gondolkodás adta az írói munkám alapját.

Sz. H. A./WMN: Sokan tudtunk korábban is kapcsolódni a világhoz, amelyből indulva megmutatod az emberi sorsokat, főként, akiknek vannak paraszti őseink, és láttunk ezekből példát a nagy- és dédszüleinknél gyerekkorunkban. Az Apám üzent viszont – úgy érzem – olyan szélesre tágítja az időt és a teret, hogy még több embert megszólíthat, hiszen kortól, helytől függetlenül találni benne azonosulási lehetőséget.

G. K.: A tér és idő valóban kitágul, de ami ennél is fontosabb, hogy igazán közel megyünk a szereplőkhöz. Ha a parasztemberi sorsot csak a paraszti hagyomány felől meséljük el, akkor nem az emberi vágy és működés lesz az érdekes. Nem szeretem hallgatni például, amikor összehasonlítják Móricz vagy Mikszáth parasztember-ábrázolását, mert ez egy utólagos mesterséges olvasat. Nem a bőgatya a lényeg, hanem a szerelem, a féltékenység, a vágy, az indulatok: az emberi vonatkozás. Igyekeztem minél aprólékosabb portrékat rajzolni, minél közelebb menni, hogy ezek működjenek.

A vágy a kitörésre, egy másik világ felé, vagy megfogalmazni valamit az előző generációhoz képest, mindenhol ott van. Az, hogy a szereplők most éppen parasztok vagy sem, teljesen lényegtelen.

Sz. H. A./WMN: A borítót – amiről több helyen elmondtad, hogy a feleséged, Árvai Judit ötlete és fotója alapján készítette Baranyai (b) András – egy viaszosvászon terítő mintája ihlette és önmagában olyan, mint egy nagy közös élmény lenyomata a múlt századból.

G. K.: Azt kapom visszajelzésnek, hogy a borító megindítja az embereket. Valóban a feleségem ötlete volt, hogy a nagymamámnál használt viaszkosvászon – felénk így mondják – terítő mintáját kellene felhasználni. Nem véletlen ennek a hatása: nemcsak mi, sokan mások könyököltek ezen évtizedeken át, várták az ebédet, vesztek össze, békültek ki felette. Úgy működik, mint egy madeleine sütemény (Marcel Proust francia író regényfolyamában a madeleine az emlékezés süteménye volt, amelybe belekóstolva előjöttek a gyerekkor emlékei – a szerző), minden eszünkbe jut róla. 

Sz. H. A./WMN: Édesapád életének egyik nagy, ha nem a legnagyobb konfliktusa, hogy vágyta a szereplést, amihez ráadásul meg is volt a kellő tehetsége, mégsem tudta megvalósítani az álmait. Elgondolkodtatott, hogy több önéletrajzi ihletésű könyvvel találkoztam már, ahol az ambíciókkal teli szülő, aki nem teljesítette a vágyait, végül – bár halála után – a gyereke által egy könyv hőse lesz. Mégiscsak megmarad az utókornak, ahogy azt fiatalon remélte.

G. K.: A legfontosabb ezzel kapcsolatban, hogy nélkülük nekünk sem ment volna, akik megírtuk a könyvet, vagy felléptünk a színpadra utánuk. Nem az az igazság, hogy te meg tudtad csinálni, ő meg nem, és akkor te nagyon jó vagy, ő meg nincs sehol.

Nemcsak a traumák adódnak tovább, és ez remélem a könyvből is kiderül: a mi esetünkben van egy nagymama, aki egész életében írt titokban, aztán meg egy szereplésre vágyó apa. Valójában ők, abból a kulturális közegből, keretrendszerből, univerzumból, amit a világ akkor jelentett, jeleket hoztak kívülről. Kitaposták a dzsungel legnehezebb részét, amin én végigmentem, és a maradékot – ami jóval látványosabb – megcsináltam.

A könyvbemutatón, ahol az igazi Holman Endre – apám könyvben is megírt riválisa – felolvasta azt a részt, amikor belesül a versébe, de apám mégis felismeri a tehetségét, pontosan ezt éltem meg. Nem volt apám munkája hiábavaló: most beteljesedik valami nemcsak írásban, de tettekben is. 

Sz. H. A./WMN: A könyvben fontos szerepet kap, ki mikor és miért lett katona a családban, és egy lényeges transzgenerációs szálat varrhat el – reméljük a valóságban is – az ezzel kapcsolatos mintázatra való ráébredésed. Illetve a tény, amit a kislányod megfogalmaz: hogy te végül megúsztad a katonaságot. Hasonlóan erős szálnak látom, milyen sok gyermek- és magzatvesztés sújtja a családot generációkon át (a kor viszonyaihoz képest is sok): majd mintha a te hosszú várakozásod a gyermeked megszületésére valahogy testet adna annyi év elhallgatott fájdalmának. Ez az út és végül az öröm beteljesülése pedig talán ennek a történetszálnak is hozhat egy kifutást. Persze ettől még semminek nem érünk a végére.

G. K.: Érdekes kérdés, ezt még nem vetette fel más, és ha mondhatok ilyet, ez egy markánsan és jó értelemben vett női nézőpontú olvasat.

Ha végignézzük a női sorsokat a családomban, ők örökké várnak: a férfiak vagy a fronton vannak, vagy ha nem, akkor is olyan, mintha nem lennének jelen.

Az elbeszélő nézőpont abban talán egy különös igazságra lelt, hogy a feminista olvasatok nagyon távol álltak eddig a parasztkarakterektől. Egyszerűen azzal, hogy a lányokat és a nőket ennyire elnyomták és egy szigorú, erőszakos rend szerint kellett élniük, valahogy az utólagos narratívák sem számoltak a vágyaikkal. Én meg elkezdtem kutatni és azt láttam, hogy ezek nagyon is léteztek!

Tanulni akartak, írni akartak, nem a saját sorsukat akarták – bár megvan bennük annak a fegyelme, hogy ők mégis el tudják viselni, és a férfiakkal ellentétben nem rokkannak bele a vágyaik elvesztésébe. Attól azonban az általuk megélt traumák még nem tűnnek el.

Bizonyos értelemben azzal függ össze a gondolatod, amit egyébként nagyon erősen akartam éreztetni a könyvvel: hogy nem egy fityegő nyakék vagyunk a lánc végén, hanem egy szem a láncban. Ennek az alázata az, amivel számolni kell: nemcsak az életben, de azt gondolom, az autofikciós irodalomban is. Utóbbi pedig sokszor még úgy működik, hogy az elbeszélő egy feljebb való pozícióból néz és minden hozzá fut ki, pedig nagy eséllyel ő sem jelentheti a befejezést. 

Sz. H. A./WMN: Ha már női sorsok: Juszti mama alakja lassan ikonná lesz. Bár olvastam, hogy akad, aki már jelezte neked, túl sokat írsz róla, én inkább a szeretettel és várakozással találkozom a neve kapcsán olvasói oldalról. A könyvben megvallod, néha félsz, hogy az iránta érzett szereteted miatt túlzóan mutatod be. Én azt érzem, inkább egy igazán önazonos nő bontakozik ki a figurájában, aki egy teljesen más világban, sokkal szigorúbb keretek között is képes volt az önismeretre. Megfigyeltem, hogy két nőalakot emlegetsz a saját nevén, az életed két önazonos bástyáját: Juszti mamát és Juditot, a feleségedet.

G. K.: Valószínűleg ez ösztönösen működött, nem figyeltem rá külön, de nyilván nem véletlen. Juszti mama egyébként valóban méltósággal viselte a sorsát, miközben annyira vonzódott az írásbeliséghez, hogy egész életében adózott neki titokban. Mégsem gondolom kisebb tragédiának ezt a női történetet, mint azokét a férfiakét, akik ebbe a bujkálásba belehaltak. Megéltem azt a különös helyzetet, amikor elkezdtem közölni az önéletírása részleteit a Szegvári Naplóban,

és miközben végtelenül büszke volt, egyfajta keserűséget is hozott neki a felismerés: így is lehetett volna.

Sz. H. A./WMN: Említetted, mennyire inspirált Móricz őszintesége – de azért más olvasni, mint írni a hasonló sorokat. Az Egy életem című estedben is mesélsz róla, milyen felháborodás követte a Pletykaanyu című könyvedet a faluban, amit bár később felváltott a szeretet és elismerés, de azért mégis újra meg újra számolni kell a testvéred, anyukád, rokonaid érzéseivel, reakcióival. Mi segít túllendülni ezen, bátorságot gyűjteni egy ilyen nagy ívű és részletes történet megírásához?

G. K.: Hálás vagyok mindenkinek, aki együtt gondolkodott velem, az öcsémnek különösen, mert sok részletet, amit ő segített felidézni, biztosan nehéz viszontlátnia a papíron. Kinek könnyebb, kinek nehezebb, a nagynénéim például nem jól viselik, miközben már felismertem: nem szabad senkit kárhoztatnom ezért. Mindenki a saját igazságát védi. Visszaérkezünk oda, ahonnan indultunk: nincs egyetlen elbeszélhető igazság.

Nekem ez a gondolat segített, na meg az, hogy beláttam:

az emlékek nem a múlt őrzésére szolgálnak. A bennünk hordott örökségek feloldozása a feladatuk, éppen ezért alakulnak képlékenyen.

Úgy formáljuk őket, hogy meg tudjuk indokolni, fel tudjuk menteni magunkat. Ezért van dolgunk a régi történetekkel: nem egyszerű őszintének lenni magunkkal, de a bennünk dúló vágyakat és indulatokat másként nem leszünk képesek megérteni.

Széles-Horváth Anna