Szülés Kenyában: természetesebb kórházi környezetben sok nő jobban tud bízni a testében

–

Erőszak a nők ellen – a szülészeten és a mindennapokban egyaránt 

Hajdú Rebeka pszichológus, perinatális szaktanácsadó 2023 őszén hat hetet töltött a FreMO orvosi és szülészeti intézményben. Bár eredetileg állami kórházakba szeretett volna látogatni, a korrupció ottani kiugró szintje miatt hivatalos úton ez lehetetlennek bizonyult. Végül egy kint élő magyar pár segítségével jutott el ebbe a kórházba, ahol aztán szabadon beszélgethetett a várandósokkal, és kísérhette szüléseiket.

„Az volt a célom, hogy egy olyan országba menjek, ahol a szülészet kevésbé medikalizált, és sokkal nagyobb szerepet játszanak a hagyományok és a természetesség.”

Míg Kenyában a szülészeti erőszak szintje az állami kórházakban igen magas (csakúgy, mint a nők elleni erőszaké is az egész országban), addig ebben a két helyi (férfi) testvérpár által létrehozott központban a cél az, hogy a nőknek minél gyengédebb, minél inkább anya- és babaközpontú szülésélményben lehessen részük. Az intézménybe rendszeresen járnak szakemberek például Hollandiából, Amerikából vagy Ausztráliából, hogy az ott dolgozókkal tapasztalatokat cseréljenek.

A teljes körű ellátás díja 9000 forintnak megfelelő összeg, amit a Kenyában élő, napi másfél-két dollárnyi bevétellel bíró családok nagy része nem tud előteremteni, de a jobb bánásmód reményében sokan mégis kigazdálkodják. Az ott szülő nők a várandósgondozás során csoportos szülésfelkészítésen vesznek részt, ahol egy tál kásaszerű ebédet kapnak, szülés alatt, illetve a szülés utáni pár órában pedig egészségügyi ellátásban részesülnek. Hajdú Rebeka 40-45 perces interjúkat készített a várandósgondozásra érkezőkkel, amelyek végén ők is feltehették kérdéseiket a pszichológusnak.

„Időnként számomra egészen megdöbbentő kérdéseket tettek fel. Egy negyedik gyerekét váró harminckilenc éves nő azt kérdezte például, honnan fogja tudni, ha beindult a szülése. Volt, aki azzal kapcsolatban érdeklődött, hogy várandósan mit ehet vagy mit nem, és időnként a szexualitásról is kérdeztek.

Volt egy nő, akit azért küldött hozzám a férje – miután elterjedt a híre annak, hogy a kórházban van egy »fehér orvos« –, hogy kérdezze meg, a várandósság során meddig és hogyan élhet szexuális életet. Az erre adott válasz pedig különösen meglepte őt: addig és ahogyan az számára komfortos.”

Ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket európai kultúrkörben élőként is megértsük, jó, ha tudunk pár dolgot a kenyai nők helyzetéről. Például azt, hogy a szexuális szabadság kizárólag a férfiakat illeti meg, és a közösülés nagyon gyakran nem konszenzus nyomán jön létre, házasságon belül sem. Ennek egyik következménye a gyakori nemi erőszakon túl a nemi betegségek magas száma, ami a szülészeti ellátásra is hatással van. A megszülető gyerek értéke (részben ezek miatt is) jóval nagyobb, ha fiú, ezért általában jobban is örülnek neki. Az abortusz tiltott, de illegális formában sok helyen elérhető – így sokszor meglehetősen brutális körülmények között végzik el. Erre példa annak a lánynak a története, akinek egy ilyen helyen próbálták elhajtani a magzatát, és amikor hetekkel később toxikus tüneteket észlelt magán, a legtöbb helyen nem vállalták az ellátását. Végül egy nagy állami kórházban mégis kitisztították a méhét, ahol kiderült, hogy az abortuszkísérlet után a magzat még hetekig fejlődött, mielőtt elhalt, majd hetekig a testében maradt. A lány számára ez életveszélyes állapotot jelentett. (Nemzetközi adatok támasztják alá, hogy ott, ahol az abortuszt betiltják, jelentősen növekszik az illegális abortuszok száma – a szerk.)

Hajdú Rebeka azt is megkérdezte a nőktől, szeretnének-e császármetszést, amire a válaszuk egyöntetű nem volt, megdöbbenéssel kísérve: „Miért, van, aki szeretne?” Számukra a szülés ugyanis valóban természetes folyamat, amiben nem a fájdalom áll a középpontban – sokan még csak nem is azonosítják az összehúzódásokat, így megesik, hogy egy nő úgy jön rá, hogy épp szül, hogy a kisbabája feje egyszer csak megjelenik a lába között. Ám úgy tűnik, mindez nem az egészségügyi ellátás állapotával függ össze, csupán a mi szüléssel kapcsolatos előfeltevéseink és előzetes tudásunk erősebben hatnak a megélésünkre és azok testi vetületeire is.

Az evés-ivás és a pozíció szabad megválasztása alapvető, a támogató jelenlét azonban még nem mindig valósult meg

A kórházban a szülészek többnyire férfiak voltak, de a szerepük hasonló volt, mint nálunk az orvosoké, ugyanis ők legtöbbször csak a szülések végére mentek be. Orvost pedig csak akkor láttak, ha valamilyen komplikáció lépett fel. Viszont egy vajúdó sem volt egyedül: olyan fiatal lányok kísérték őket, akik három hónap után váltak „szülésznőkké”. Hajdú Rebeka elmondja: emellett különösen kontrasztos látvány volt, hogy a nemi betegséggel küszködő nőket mégis hátul, egy elkülönített részlegen kezelték, ők nem kaptak maguk mellé folyamatosan jelen lévő „kísérőt”, és őket legtöbbször a férfi személyzet látta el.

A szakácsnő mindenkihez odament arról érdeklődni, hogy kéri-e az aznapi menüt, és természetes volt, hogy a vajúdó nő ehetett, ihatott. A félhomály, a testhelyzet szabad megválasztása szintén alapvető: labda és matrac is van, és a szülőágy sem egy kengyellel ellátott orvosi felszerelés, hanem normál ágy.

„Bár kezdetben dilemma volt számomra, hogy mennyire ragaszkodjak a megfigyelő pozícióhoz, végül sokszor segítenem is kellett, amiben egyébként kifejezetten partnerként kezeltek.

Általában csak a derékmasszázsban vagy a pozíciókban segédkeztem, de olyan is volt, hogy én élesztettem újra az újszülöttet, mert mindenki más az anyával volt elfoglalva egy igen nehéz szülés után”

– meséli a szakember. Ezekben a helyzetekben különösen jól jött neki, hogy aneszteziológus édesanyja és belgyógyász édesapja mellett gyakorlatilag egy kórházban nőtt fel. Az intézményben a császármetszés egyébként nem volt elérhető, de szükség esetén átszállították az érintettet, erre hat hét alatt ő maga csak egy példát látott.

A szülés után a nők nagyjából három órát töltöttek még az intézményben, és utána úgy mentek haza, ahogyan tudtak: ki gyalog, ki motorral. A babákat sokszor több hónapos vagy két-három éves gyerekekre való ruhákba öltöztették, illetve abba, amit szerezni tudtak. A kórház szakemberei aztán meglátogatták a családot a szülés utáni hetekben, tápszer híján pedig finomra darált kukoricadarát oldottak fel az újszülöttnek.

Hajdú Rebeka azt is elmesélte, hogy bár egy erősen keresztény, vallásos nemzetről van szó, a rítusok, a hagyományok, és a „boszorkányság” szerepe még mindig nagyon erős Kenyában. Például volt egy harmadik gyerekét váró hölgy, aki a férje elmondása szerint „megjavult” (vélhetően felhagyott a bántalmazásával), miután egy „pap” levette róla a rontást. 

Női szakemberként Kenyában 

A perinatális szaktanácsadó azt mondta, hogy bár erről hivatalos információ nem áll rendelkezésére (és ahol kiugró a korrupció szintje, ott általában nem is könnyű hozzájutni bármilyen hivatalos vagy akár közérdekű adathoz – a szerk.), de az volt az érzése, hogy az egészségügyi szakterületek és végzettségi szintek közötti határok sokszor elmosódnak, és sokkal kevésbé tagoltak.

Ez magyarázza azt, hogy a Nyugatról érkező fehér nőt, akinek több egészségügyi területen szerzett diplomája is van, orvosként kezelték a helyiek – noha nem az.

A hétköznapokban viszont meglehetősen kettős élményei voltak: míg az intézmények felkeresésekor sokszor előre engedték az autóját a sorompónál, vagy segítettek neki elérni a szakembereket, az utcán már nem érezhette magát biztonságban férj nélkül. Uberrel közlekedett, de gyakran fordult elő, hogy a többsávos út belső sávjában fogyott ki éppen a benzin. Általános volt, hogy a sofőr figyelmeztette rá, hogy a telefonját olyan helyre tegye, ahol senki sem látja, a fejére pedig húzza fel a kapucnit, mert ha netán megkísérlik kirabolni, ő az autót fogja védeni. Olyan is megesett, hogy a vezető szexuális kapcsolatot próbált vele létesíteni, és bár leállt, amikor azt hazudta, hogy a férje már várja, de azért hozzátette, hogy ez nem gond, neki is van felesége. Kenyában az élet egyébként is igen kiszámíthatatlan: az időpontok, a szolgáltatások elérhetősége, a kommunikáció átláthatósága, vagy éppen a hivatalos ügyintézés bizonytalan, ezért jobb úgy útnak indulni, ha az ember kellően felkészült élelemmel és információval.

Az élet Kenyában, szüléssel vagy anélkül, semmiképpen sem könnyű a nők számára. Láthatók azonban küzdelmek és törekvések arra, hogy ez a helyzet jobb legyen. Fontos megemlíteni Josephine Majani esetét is, amit nemrég ismertem meg a Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaság (MPPPOT) szülészeti konferenciáján Liptákné Horváth Zsuzsanna perinatális szaktanácsadó előadásából. Josephine Majani tízévnyi pereskedés után, 2024 februárjában győzött, miután azon kívül, hogy nem kapta meg az érvényes szabályozás szerinti ellátást a szülésekor, a kórházban a nővérek verbálisan és testileg is több alkalommal bántalmazták, majd egyedül hagyták, és a végén a földön fekve, segítség nélkül szülte meg kisbabáját. A magánszülészetet működtető testvérpár pedig a Hajdú Rebeka által is meglátogatott szülészeten kívül már óvodát és iskolát is létrehozott, hogy az ott élő gyerekek jobb lehetőségekhez, körülményekhez és bánásmódhoz jussanak. 

Hajdú Rebeka látogatásának fontos konklúziója, hogy egy kevésbé medikalizált környezetben a szülő nők sokkal inkább bíznak a saját testük működésében, ami egyértelműen pozitív hatást gyakorol a szülés kimenetelére és élményére – még akkor is, ha az egészségügyi körülmények nem épp kielégítők. 

Fotók: Hajdú Rebeka 

Kőrizs Kata