„Bántam, hogy sosem voltam nővel, de ezt elcsendesítettem magamban” – meglepően sok nőt érint a korai zárás

 –

Mi lehet az oka annak, hogy sokan több évtizedes házasság után érzik azt, váltaniuk kell? Unatkoznak, megbántotta őket valaki, összetört a szívük, vagy csak „már maguk sem tudják, jó dolgukban mihez kezdjenek”? Ilyen és ehhez hasonló, sokszor sztereotip mondatok hangzanak el leggyakrabban, ha egy nő egy látszólag boldog, tartós párkapcsolatból, „ok nélkül” feláll. Hát még, ha mindennek a tetejébe nem egy férfit, hanem egy nőt fogad az életébe és az ágyába!

Kamaszkorban dől el?

A kamaszkor az identitáskeresés időszaka. A legtöbb ember életében ez az a szakasz, amikor sok mindent lehet, de semmit se muszáj, amikor hibázni és őrültségeket csinálni szinte kötelező, amikor a szabályok arra valók, hogy megszegjék őket, és a határokat akkor is feszegetni kell, ha egyébként bőven hagynak az egyénnek mozgásteret. Ez idő tájt a többség úgy érzi, rá kell találnia önmagára, meg kell élnie a saját kríziseit, hogy aztán felnőttként már pontosan tudhassa, ki ő, hova tart, mit akar, kit szeret.

Előfordul azonban, hogy a kamaszévek különösebb csatározások nélkül, viszonylag egyszerűen telnek el. A szülő ilyenkor örül, hogy neki nem jutott az ajtócsapkodós őrületekből. Csakhogy ez a fajta látszólagos nyugalom gyakrabban jelent problémát, mint azt a szülők gondolnák. Könnyen jelezheti azt például, hogy a fiatal nem élte át, és nem járta meg az identitáskeresés mindegyik fázisát, nem saját meggyőződéséből formálta önmagát, hanem – jó eséllyel önkéntelenül – a korai zárás mellett döntött. Ez pedig hosszú távon gyakran vezet kései identitáskrízishez, melynek nyomán az egyénnek felnőttként kell újravizsgálnia saját értékválasztásait és újradefiniálnia önmagát.

A korai zárás fogalma James Marcia pszichológustól származik, és lényegében azt az állapotot jelöli, amikor egy fiatal az alternatívák különösebb vizsgálata nélkül, gyakorlatilag tapasztalatlanul, bizonyos értelemben ugyanakkor nagyon is kézenfekvő módon választ magának értékrendet, szexuális irányultságot, foglalkozást stb.

Például átveszi a szülei cégét, folytatja a családi hagyományokat, kétségek nélkül fogadja el a szülei mély istenhitét, vagy éppen anélkül köteleződik el egy tartós heteroszexuális kapcsolatban, hogy valaha is feltette, feltehette volna magának a kérdést, hogy melyik nemhez vonzódik. Épp ezért lehetséges az, hogy későbbi életének valamely pontján aztán szembe kell néznie a korábban meg nem dolgozott kérdésekkel, és meg kell találnia a saját válaszait. Akkor is, ha azok merőben eltérnek attól, amit korábban önmagáról tudott.

Későn virágzó leszbikusok, biszexuálisok

A „late-blooming lesbian” kifejezés azokat a nőket jelöli, akik harmincas éveikben, már különnemű házasságban vagy tartós kapcsolatban élőként ismerték fel először, hogy vonzalmat éreznek egy konkrét nő, vagy úgy általában a nők iránt. Ehhez persze nagyban hozzájárul, hogy a társadalom még ma is a heteroszexualitást jelöli ki normaként, így gyakori, hogy nemcsak biszexuális, hanem leszbikus nők is először férfi partnerekkel próbálkoznak, hogy megfeleljenek az elvárásoknak. Ha pedig egy biszexuális nő egy férfival él tartós monogám kapcsolatban, könnyen lehet, hogy tudatában van a nők iránti vágyainak, de nincs igazán lehetősége felfedezni ezeket. 

A társadalom női testtel kapcsolatos megszállottságát is jelzi, hogy a kutatások szerint a leszbikusok jóvak később ismerik fel saját szexuális irányultságukat a férfiaknál, (hiszen a vonzalmaik nem különülnek el élesen attól, mint amit a filmek, reklámok vonzónak állítanak be a férfitekintet számára). A meleg férfiak 38 százaléka arról számolt be, hogy tízéves kora környékén már biztosan tudta, hogy a vele azonos nemű emberekhez vonzódik,

a nők 14 százalékában ugyanakkor csak húszéves koruk felett merült fel először, hogy talán nem, vagy nem csak a férfiakhoz vonzódnak 

– derül ki a The Walrus cikkéből.

Egy kis érdekesség: egy kísérletben azt vizsgálták, hogy a hetero- és homoszexuális férfiak, illetve nők milyen fizikai és érzelmi reakciókat adnak a különféle vizuális tartalmakra attól függően, hogy férfiak vagy nők maszturbálnak-e bennük, esetleg mindkét nem képviselői kapnak szerepet, vagy szimpla szexmentes videókról van-e szó. A férfiak esetében a válasz egyértelműen kirajzolódott, ugyanis a heteroszexuális férfiak a nőkre, a meleg férfiak a férfiakra mutatták az izgalom jeleit. A nőknél azonban jóval bonyolultabb volt a képlet: a heteroszexuális nők a férfiakra és a nőkre közel azonos mértékben reagáltak, a leszbikus nők azonban elsősorban a nőket mutató anyagoktól jöttek lázba. Ez persze nem jelenti szükségszerűen, hogy a női szexualitás ténylegesen fluidabb, mint a férfi, de a különbség mindenképp figyelemreméltó.

Ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy egy a The Week cikkében említett, tizenöt éves periódust felölelő utánkövetés alapján a megkérdezett, kisebb-nagyobb mértékű azonos nemű vonzalmakról is beszámoló nők közel 70 százaléka azonosította magát legalább egy alkalommal a vizsgálat kezdetéhez képest eltérő szexuális irányultságúként, akkor arra következtethetünk, hogy

a nők szexuális irányultságának meghatározása egyéni szinten lényegesen dinamikusabb, kevésbé fix, mint amilyennek elsőre tűnik.

Nem tudtam, hogy leszbikus vagyok

Szilvia ötvenkét éves. Egyedülálló. Segítőszakmában dolgozik, kamasz fiút nevel, spirituális beállítottságú, és folyamatos önismereti-öndefiníciós folyamatban van. Évtizedeken át biztos volt abban, hogy számára a férje az egyetlen igazi, mígnem egy csoportos jógaórán ráébredt, hogy szerelmes valaki másba. Egy nőbe. Nem tudta, mi történik vele. Ahogy azt sem, mi jöhet ezután.

„Negyvenéves koromig csak pasikkal voltam. Huszonévesen előfordult párszor, hogy bulizás közben meg akartam csókolni egy barátnőmet, de ezt inkább csak kíváncsiságnak fogtam fel, semmi többnek” – mondja Szilvi. „Aztán később, életem egy szakaszában azt éreztem, hogy nőt akarok. Fogalmam sem volt, mire vágyom pontosan: szex, szerelem, együttélés? Gőzöm se volt róla. Aztán megismertem a férjemet, akibe őszintén szerelmes lettem. Neki pedig voltak női attitűdjei. Gondoskodó volt, lágy, érzékeny. Bántam ugyan, hogy sosem próbáltam ki nővel, de idővel elcsendesedtek a korábbi vágyak.”

Szilvi és a férje szépen éltek. Lett közös lakás, kocsi, a férjének karrier, Szilvinek kisbaba. Minden jó volt. Olyan, amilyenre vágyott: tankönyvi, hétköznapian tökéletes. Csakhogy Szilvi életéből eltűntek a színek. Tudta, hogy papíron minden a legnagyobb rendben vele… És mégsem volt boldog. Mivel szeretett volna újra önmagára találni, elkezdett jógára járni, és a sport megváltoztatta az életét. Megismert ugyanis valakit, aki iránt elsöprő vágyat érzett. A világ egyszerre lett számára kirobbanóan színes és ismeretlenül is ismerős.

„Bár abból a vágyból végül nem lett semmi, nyilvánvalóvá vált, hogy mesélnem kell a férjemnek arról, amit érzek. Meglepően jól fogadta, nem borult ki, nem kért számon, sőt bátorított, hogy éljem meg azt, aki vagyok” – meséli Szilvi. „Az elején elvicceltük. Együtt néztük végig a lányokat az ismeretségi körünkben, hogy rájöjjünk, vajon melyikükkel lehetne szexelni.

Nem azért gondolkodtunk erről együtt, mert a férjem be akart szállni, hanem azért, mert fontos volt számára is, hogy biztonságban érezzem magam.”

Szilvi tudta, hogy szereti és tiszteli a férjét, a férje pedig nem akart elválni. Így végül speciális párkapcsolati szerződést kötöttek, és Szilvi párja engedte, hogy a felesége más nőkkel is ismerkedjen. Ez a lépés azonban nem várt eredményeket hozott, Szilvi számára ugyanis olyan ajtók nyíltak ki, amelyeken még nem volt kész belépni. Magával ragadta az új világ. Egyik élményt a másik után gyűjtötte be, és közben felfedezte, ki ő valójában.

„Elindult számomra egy új élet, és azt éreztem, hogy végre megtaláltam magam. Hogy mindig is tudtam, hogy »más« vagyok, de most végre élek. Elkezdtem szerelmet és fájdalmat érezni, megláttam a jót és a rosszat, néha szenvedtem és volt, hogy azt éreztem, bármire képes vagyok” – mondja.

„A férjem végig mellettem állt, és nem is volt valódi problémánk addig, míg egyszer mélyen bele nem szerettem valakibe. Nem tudtam kezelni ezeket az érzéseket, folyton vívódtam, mert a házasságom jó volt, és nem akartam felrúgni. Szerettem a fiamat is, és fontos volt számomra. Szerelmes voltam a barátnőmbe. A válás nem tűnt jó megoldásnak, így arra jutottam, hogy a legjobb lenne, ha meghalnék.” 

A szuicid gondolatok végül szerencsére nem vezettek tettekhez, de Szilvi férjének elfogyott a türelme, és azt mondta, ideje elengedni a kapcsolatukat.

„A fiam hatéves volt akkor, amikor a válás mellett döntöttünk. Őszintén beszéltem arról, hogy egy nőt szeretek, ő pedig elfogadta ezt az új felállást” – mondja az édesanya.

„Jól idomult a helyzethez, hiszen a gyerekek alapvetően nem homofóbok, és ahhoz igazodnak, ami van. A válás is rendben zajlott, mert mindent meg tudtunk beszélni, barátságban köszöntünk el egymástól.”

A válás után az egész család Budapestre költözött, a közös gyereket pedig közös elvek mentén, heti váltásban nevelték tovább. A kisfiú azonban nem érezte jól magát az új felállásban, mert sehol sem volt otthon igazán. Így Szilvi végül úgy döntött, hogy az életében jelenlévő anyagi bizonytalanság és érzelmi káosz miatt megkéri a volt férjét, nevelje tovább ő a fiút. Ez aztán mindenki életébe békét hozott. Mindenkiébe, kivéve Szilvit.

„Tudtam, hogy a volt férjem, a barátnője és az általuk biztosított nyugalom pontosan az, amire a gyereknek szüksége van” – számol be az akkori helyzetről Szilvi. „A fiam sikeres sportoló lett, mára érett, fiatal férfi. A volt férjem azonban a közös életünk egy pontján úgy döntött, kizár ebből a mozaikból. Így aztán a fiam életének már nem vagyok úgy része, ahogy szeretnék.

A döntést, hogy coming outolok, nem bánom. Úgy volt jó. De az, hogy már nem vagyunk ott egymásnak, fáj.”

Semmi sincs ingyen

Szilvi számára sokba került saját újonnan megtalált identitásának megőrzése, mert idővel nemcsak a férje szeretetét vesztette el végleg, hanem az édesapjáét is.

„Apám sokáig nem tudott elfogadni, így nem tartotta velem a kapcsolatot. Az életünkben beállt távolságot idővel aztán megpróbáltam ledolgozni, így újra beszélgetni kezdtünk. Nem lettünk barátok, de közelebb kerültünk egymáshoz, és engem ez nagyon boldoggá tett” – meséli Szilvi. „Hosszú évek után aztán visszavettem a lánykori nevemet, és el akartam újságolni a hírt édesapámnak is, mert büszke voltam arra, hogy így van. Hetekig nem tudtam beszélni vele… És amikor végül elértem, hogy elmondjam neki, valakitől megtudta, hogy leszbikus vagyok. Többé nem beszélt velem. 

Elvesztett barátokat és ismerősöket, az anyukája és a húga ugyanakkor mindig mellette állt. Ez pedig segített neki abban, hogy meg tudja őrizni önmagát. 

Identitásválság másodszor is

Emlékszel még a korábban említett kutatásra, amiben a nők 70 százaléka a 15 éves nyomonkövetés során legalább egyszer megváltoztatta álláspontját a saját identitását illetően? Az összes megkérdezett közel 30 százaléka átlagosan kétévente finomhangolta az önmagáról alkotott képet – akárcsak Szilvi, aki tizenegy év után újranyitotta magát a férfiak felé.

„Nem vágytam férfira egyáltalán. Aztán lett egy barátnőm, aki nagyon maszkulin volt. Szerettem őt, de egy ponton nem tudtam nem nevetni azon, hogy elhagytam a férjemet azért, hogy egy női testbe zárt férfivel szeretkezzek úgy, ahogy a férjemmel korábban sosem” – mondja Szilvi.

„Később aztán megismerkedtem egy házaspárral, akikre elsősorban a nő miatt voltam kíváncsi. Ugyanakkor a férfi is vonzó volt számomra, és elkezdtem újra észrevenni a férfiakat is.”

Az együttlétek nyomán Szilvinek újra szembe kellett néznie önmagával, és el kellett döntenie, hogy ki ő valójában.

„Megdöbbenve ébredtem rá, hogy megnézem a szép testű férfiakat. Aztán már nem csak megnéztem, kívántam is őket” – osztja meg tapasztalatait Szilvi. „Egy kedves barátommal végül elmentünk bulizni, de amikor kezdeményezett, egyértelműen nemet mondtam. Egy darabig.” 

Szilvi később megismerkedett valakivel, aki történetesen férfi. Valakivel, akivel jó együtt lenni, akivel jó a szex, aki segített neki meglátni, hogy számára a kapcsolódáshoz elsősorban a lelkeknek kell összeérnie. Szilvi ötvenkét éves. Segítőszakmában dolgozik, egy fiút nevel. Biszexuális. Azt mondja, nehéz önismereti út volt eljutnia idáig. Sokszor járta meg a poklot. De nem adná az életét semmiért.

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Evgeny Gromov

Z. Kocsis Blanka