„Ha félnem kellene is, én bízom benned” – hat gyerekkel maradt özvegyen a lelkész felesége

–

Damásdi Dénesné Judit lelkész családba született, ami közel sem számított kiváltságnak a hatvanas–hetvenes években. A lelkészek járandósága ugyanis minimális volt a szocialista időkben, és leginkább a gyülekezet tartotta el a papját. Ám Lakon, az elszegényedett borsodi kis faluban, ahol Judit édesapja szolgált, erre nem volt lehetőség. A hatgyerekes család súlyos anyagi gondokkal küszködött. Ám a sok nélkülözés ellenére a testvérek mind úgy emlékeznek vissza a laki évekre, mint egyfajta aranykorra. 

„Fagylaltot csak télen ettünk – meséli nevetve Judit. – Édesanyám megfőzte a vaníliamártást, egy vödörnyit, mert sokan voltunk. A vödröt beleállította a nagy hóba, időnkét megkavarta, és hamarosan készen is lett a fagyi!”

Ám a családi boldogság nem tartott sokáig, mert Judit édesapja, Győri József, 1972-ben, 48 éves korában daganatos betegségben meghalt. Judit édesanyja reménytelen helyzetbe került, hiszen a hat gyereket eltartani önmagában is emberpróbáló feladat. Ám férje halálával a lakhatásukat is elvesztették, hiszen a parókia szolgálati lakás volt, így el kellett költözniük onnan. A helyzetet nehezítette, hogy a legkisebb lány a születésekor idegsérülést szenvedett, aminek következtében a mozgása és a beszédkészsége súlyosan sérült, és folyamatos gondozásra szorult. 

„De Isten nem hagyott minket fedél nélkül. A hívő testvérek összefogásából és adakozásából sikerült egy nagyon egyszerű, komfort nélküli, kis házat venni Miskolcon. Mindössze két szobából és egy konyhából állt, de örültünk, hogy legalább az udvaron volt vízcsap” – emlékezik vissza Judit. 

A nehézségek ellenére a Győri gyerekek mindegyike egyetemet végzett (a legkisebbet kivéve). Van közöttük irodalomprofesszor, teológiatanár, matematikus, politológus és gimnáziumigazgató is.

Debreceni kollégisták

Judit és későbbi férje, Damásdi Dénes, a nyolcvanas években a Debreceni Református Kollégiumban ismerkedtek meg, ahol gimnázium és teológiai képzés is működött, így négy éven keresztül egy épületben tanultak. Akkoriban már nem volt tiltott házi bibliakört tartani, de a hatóság azért nem nézte jó szemmel ezeket a kisközösségeket, amelynek tagjai magánházaknál gyűltek össze, hogy együtt olvassák, tanulmányozzák a Bibliát és közösen imádkozzanak. Egy ilyen alkalmon találkozott Judit és Dénes, és a barátságuk szépen, lassan mély, hűséges, élethosszig tartó szerelemmé vált. 

A nyolcvanas években Romániában még Ceaușescu regnált, kőkemény kommunista elvek alapján. A Bibliákat bezúzták, vécépapírt gyártottak belőlük, és nem lehetett hozzáférni egyéb keresztény irodalomhoz sem. De nemcsak a lelki táplálék hiányzott, hanem a testi is. Alig lehetett élelmiszerhez, gyógyszerhez jutni, az orvosi ellátás katasztrofális volt.

Damásdi Dénes ezt nem nézhette tétlenül. Judittal együtt fáradhatatlanul járták kis kék Trabantjukkal vagy éppen vonattal, hátizsákkal Erdélyt: Bibliákat, élelmiszert, gyógyszereket csempészve át a határon. 

„Még cigarettát is csempésztünk! – emlékezik vissza nevetve Judit. – A pénznek nem volt értéke, hiszen semmit nem lehetett venni érte. Viszont egy doboz cigarettával, kávéval szinte mindent el lehetett intézni. Így lehetett orvoshoz bejutni, gyógyszert kapni, útlevelet intézni. Déneséknek volt egy-két veszélyesebb akciójuk is, egyik alkalommal egy erdélyi kislányt csempésztek át Debrecenbe egy szemműtétre.” 

Juditék 1987-ben házasodtak össze, és még ebben az évben megválasztották Dénest a Kiskunfélegyházi Egyesült Protestáns Egyház lelkészének. Ez a gyülekezet egyébként szinte egyedülálló az országban a tekintetben, hogy már az indulásakor is ökumenikus volt, és az is maradt mind a mai napig. Kiskunfélegyháza római katolikus város, de a XIX. század második felében egyre több protestáns telepedett ide, és létrehoztak egy közös református-evangélikus gyülekezetet, amelynek a lelkésze mindig református, ám az ünnepi szolgálatokban a kecskeméti evangélikus lelkész is részt vesz. Ez az ökumenikus szemlélet egyébként igencsak jellemezte Dénest. Kiskunfélegyházi szolgálata során szorosan együttműködött nemcsak protestáns baptista lelkésszel, hanem római katolikus papokkal is.

Superman fekete palástban

Talán furcsának tűnhet a bekezdés címe, de Damásdi Dénesnek tényleg szuperereje volt: vagy hat ember munkáját végezte el rövid élete során. Egy papnak ugyanis annyi munkája van, amennyit csinál magának. Teológiai kifejezéssel: amennyit Isten rábíz. És Dénesre sokat bízott.

A lelkészi szolgálat, a vasárnapi prédikációk, keresztelések, esketések, temetések, hitoktatás önmagában elég lett volna egy embernek, de Dénes szívügye a könyvterjesztés és -kiadás volt. A rendszerváltás után óriási igény mutatkozott a keresztény könyvekre, hitoktatási anyagokra. Hirtelen nagyon sok lehetőség nyílt meg: lehetett hittanórákat, gyerektáborokat, konferenciákat tartani – de nem volt hozzá gyerekkönyv, szakkönyv, segédanyag. 

„Egy lelkészi körben felmerült egy könyv kiadásának az ötlete, és mivel egyedül Dénesnek volt nyomdai tapasztalata, egyből rábízták a feladatot, ő meg örömmel vállalta. Nem gondolt ő még ekkor könyvkiadóra, csak aztán az egy könyvből lett még egy, azután egy másik, és végül ebből nőtt ki a Parakletos Könyvesház” – emlékezik Judit a kezdetekre.

Dénes szociális érzékenysége mutatkozott meg abban, ahogyan a város szegényeiről, időseiről, elesettjeiről gondoskodott. A városban létrehozott egy kis öregotthont, holland támogatással élelmiszer- és ruhaosztást szervezett, évekig működött egy segélybolt, ahol a rászorulók maguk választhatták ki, mire van szükségük.

Támogató csoportot szervezett az Erdélyből áttelepülteknek. Még Kiskunfélegyházáról is évekig járt Erdélybe, ebbe a szolgálatba másokat is bevont, és a jugoszláviai háború idején az onnan elmenekülteknek több segélyakciót szervezett. 

„Elég neked az én kegyelmem”

Damásdi Dénest nemcsak a magyarországi református egyházban, hanem szolgálatai révén Erdélyben, az egykori Jugoszláviában és Hollandiában is sokan ismerték és szerették. Nagyra becsülték szolgálatát, de azt hiszem, ha nem tett volna semmi fontosat, akkor is a szívünkbe zártuk volna sokan. Óriási lelke volt, mindenkit megértett, mindenkit szeretett, és mindenkinek segíteni próbált. Ám volt még egy ritka tulajdonsága: elképesztő humorral áldotta meg az Isten, és bárkit jókedvre tudott deríteni. Életigenlése, pozitív világlátása ragadós volt, és egyszerűen jó volt a közelében lenni, jó volt vele dolgozni.

A munkabírása is határtalan volt. Akárcsak a feleségéé, Judité. Kiváló párost alkottak házaspárként, szülőként és munkatársként is. Náluk a családi munkamegosztás valóban működött: a gyerekneveléstől kezdve a könyvkiadáson át mindent együtt csináltak. S mivel Dénes sokat volt úton, gyakran kellett Juditnak átvennie a szervezési feladatokat vagy éppen a munkatársak irányítását.

Biztosak voltunk benne, hogy Isten rengeteg mindent el akar végezni ebben a világban rajta keresztül. De Istennek más tervei voltak. 

„Még 1986-ban, egy erdélyi út során történt, hogy két részeg ember kóválygott be az útra Dénes autója elé, akiket elütött és megsérültek – meséli Judit. – A baleset utáni orvosi ellenőrzéskor Dénestől is vettek vért, persze nem egyszer használatos tűvel. Valószínűleg ekkor került be a szervezetébe a hepatitis C-vírus, ami 10 év alatt szép lassan, alattomosan elpusztította a máját.

Persze ezt nem tudta senki, ő végezte a szolgálatát, dolgozott, sorban születtek a gyerekek. Éppen a hatodik gyerekkel voltam várandós, amikor Dénes hirtelen rosszul lett, kórházba került, és hamarosan kiderült, hogy gyakorlatilag nem működik a mája. Először el sem akartuk hinni. De az állapota rohamosan romlott, fogyott 40 kilót, annyira legyengült, hogy már egy pohár vizet is alig bírt felemelni. Akkor kezdtük felfogni, hogy tényleg nagy a baj.

Az orvosok először csak pár hetet jósoltak neki, amiből végül fél év lett. Ezért nagyon hálásak voltunk, mert így még Dénes megláthatta a legkisebb gyerekét, és volt ideje felkészülni a végső nagy útra és a búcsúzásra. Komoly hitpróba volt számára ez a betegség, hol elkeseredett, hol reménykedett. Hitt Isten gyógyító hatalmában, ő maga is többször imádkozott betegekért, de azt sohasem gondolta, hogy Istennek kötelessége őt meggyógyítani. Tudta, hogy Isten akarata lehet teljesen más, mint amit mi elképzelünk.

»Elég neked az én kegyelmem« – ez az ige volt az egyik, ami tartotta benne a lelket és reménységet adott neki. Erről szólt az utolsó prédikációja is, amiben elmondta, hogy hiszi, Isten kegyelme elég arra, hogy meggyógyítsa őt, de akkor is elég ez a kegyelem, ha nem gyógyul meg, és véget ér a földi élete.” 

Juditnak nagyon nehéz volt ez az időszak, fizikailag és lelkileg is. Hirtelen minden rászakadt: a hat gyerek – köztük az újszülött –, a hirtelen félbemaradt szolgálatokat is folytatni kellett, és amikor csak lehetett, ment a kórházba Déneshez. 

„A legszörnyűbb az állandó bizonytalanság volt – mondja fájdalommal a hangjában. – Minden telefoncsörgésnél görcsbe rándult a gyomrom, mert sohasem tudhattam, milyen hírt fogok hallani.” 

Dénes közben készült a halálra. Na nem fizikailag, hiszen az utolsó pillanatig élni akart, tervezett, ha jobban volt, dolgozott, még a kórházban is. Hanem lelkileg. Egy idős lelkész barátjával való lelki beszélgetésben, imádságban egész életéről számot adott, magával, családtagjaival, Istennel is megbékélt. Mindent elrendezett, amit tudott. A többi meg úgy maradt félbe, ahogy hagyta. 34 évesen lépett át az örökkévalóságba.

Hat gyerekkel özvegyen

Számomra döbbenetes volt látni, hogy a sors miként ismétli önmagát. Dénes halálával Judit ugyanabba az élethelyzetbe került, mint egykor az édesanyja: harminckét éves fiatal asszonyként hat gyerekkel maradt özvegyen.

A parókiából, tudta, ki kell költözniük. Megtakarításuk nem volt, még a Hollandiából ajándékba kapott családi kisbusz is a gyülekezet nevére volt íratva, mert Dénes valóban semmit sem akart magának megszerezni. Judit helyzete kilátástalannak látszott, hiszen a hat gyerek mellett nem tudott volna elhelyezkedni akkor sem, ha a legkisebb nem lett volna újszülött. Mégis, talán éppen a gyerekek és a nyakába szakadt rengeteg tennivaló és megoldásra váró probléma segítette át ezen a nehéz élethelyzeten. 

Meg az, hogy sokakat megrendített a történetük, adakozás kezdődött. Nemcsak az ismerőseik, hanem ismeretlen emberek, gyülekezetek is segítettek. Így végül két év után tudtak egy lakást vásárolni, ahová elköltözhettek a parókiáról.

Amikor Dénes már menni készült, azt az egyet kérte Judittól, hogy a „Könyvest” vigye tovább. Így lett Judit 1997-ben a Parakletos Könyvesház vezetője, bár sohasem akart főnök lenni.

A számokkal, árajánlatokkal, nyomdákkal, korrektúrákkal, leltárívekkel nagyon jól megbirkózott, de kellett egy kis idő, hogy a vezetői feladatokkal is megbarátkozzon. Legjobban az viselte meg, amikor gazdasági okokból el kellett küldenie néhány embert. Jelenleg 5 fős a munkatársi gárda, és a Könyvesház azon kevés munkahelyek közé tartozik, ahol mindenki több mint 20 éve ott dolgozik. Igazi összetartó csapat lett belőlük. Kell is az összetartás, hiszen az egyházi könyvpiac nagyon szűk réteget ér el, igazi kihívás itt talpon maradni. A kis kiadónak évente 10-12 kiadványa jelenik meg, főleg gyerekkönyvek, hitoktatási anyagok és bibliai témájú társasjátékok. Judit azt mondja, gazdaságilag teljesen nonszensz, hogy ők még léteznek, de úgy tűnik, Istennek terve van velük, mert minden nehéz helyzetből sikerült kilábalniuk.

Megtartatás

A Damásdi gyerekek számára nagy próbatétel volt az édesapjuk elvesztése. Egészen kicsik voltak még a halálakor: a legidősebb is csak 9 éves volt. Egyedül egy gyereket is nagyon nehéz felnevelni, nemhogy hatot. És hat gyerek mellett egy könyvkiadó, -forgalmazó céget vezetni szinte lehetetlen feladat. 

„Dénes halálának órájában ezt a részt olvastam a Bibliából: »Ha félnem kellene is, én bízom benned, Istenem.« Ez később is, minden nehéz vagy éppen félni való helyzetben eszembe jutott, és erőt adott, mert tudtam, hogy Isten mellettem van. 

Az első évek szinte csak a túlélésről szóltak, a gyerekek és a munka mellett nem is maradt időm magammal, a saját gyászommal foglalkozni. Sok év telt el, mire begyógyultak a sebek. És nem. Nem kaptam minden kérdésemre választ Istentől, de szép lassan bennem is helyükre kerültek a dolgok. Ma már nem úgy tekintek vissza a történtekre, mint egy tragédiára vagy traumára, hanem valamire, ami az élet szerves része, ami – érthetetlen módon – benne volt Isten tervében, és ami formálta, gazdagította a személyiségemet. Más ember lettem így. 

Van Visky Andrásnak egy gondolata, ami nagyon jól összefoglalja ezt: »A gondviselés nem az életben maradást jelenti, hanem a megtartatást.«”

Egy igazi nagycsalád

A praktikus feladatokban és a gyerekek gondozásában sokat segített Juditnak egy fiatal lány, Erzsébet, aki szinte családtaggá vált az idők alatt. Amikor ő férjhez ment, jött Márta, aki mindaddig a családnál maradt, amíg a gyerekek egyetemre nem mentek. 

A legnagyobb feladatot, az apa nélküli gyerekek nevelését, vigasztalását, bátorítását azonban Juditnak egyedül kellett megoldania. Istenbe vetett bizalma és élő hite, hogy a halál nem az élet vége, sokat segített neki ebben. Próbált a legtermészetesebb módon beszélni a gyerekeknek az édesapjukról, felidézni az emlékeket. 

„Dénes betegsége idején naponta együtt imádkoztunk a gyerekekkel a gyógyulásért, a halála után pedig újra és újra hálát adtunk Istennek, hogy ilyen szerető édesapjuk volt. Mindig arra koncentráltunk, amiért köszönetet lehet mondani, és nem a hiányra. Az özvegy és az árva szavak nem igazán hangzottak el a családban, annyira nem, hogy az egyik fiam nemrég mesélte el, hogy ő akkor szembesült vele, hogy ő árva, amikor 18 éves korától már saját jogán kapta az árvaellátást. Az ügyintézés során gondolkodott el rajta, hogy ő gyerekkorában sohase gondolt magára árvaként.”

Judit valóban igyekezett mindent megadni a gyerekeknek: jártak zeneiskolába, sportolni, rengeteget kirándultak, és mindig közösen étkeztek, ez volt a nap fénypontja, nagy beszélgetésekkel. 

A Damásdi gyerekek felnőttek. Van közöttük pedagógus, vegyész, matematikus, logisztikus, és a fiúk közül ketten is lelkészek lettek. Juditnak immár 13 unokája van, akik mennek hozzá, ha csak tehetik, lakjanak akár a városban, vagy az ország, esetleg a világ másik végén. 

A képek Damásdi Dénesné Judit tulajdonában vannak

Miklya Luzsányi Mónika