–

Azt mondtad, hogy mi vagyunk a legszerencsésebbek.

Ültünk az alig elkészült házunkban, nyakig festékesen, fáradtan, és azon nevettünk, hogy nagy pocakkal is rohangálok fel-le a létrán, és hogy amikor öregek leszünk, majd azon versenyzünk, melyikünk emlékszik jobban, melyik tégla hol van a falban, és azt vajon te vagy én tettem oda.

Karácsonyra készültünk, és azt mondtad, igazán szerencsés vagy, hogy életünk végéig lehetsz a hősöm, miközben könnyesre nevetve emelted le rólam az asztalt… mert a nagy pocakommal együtt beszorultam alá, amikor a begurult kis biszbaszt próbáltam felvenni, és a derekam is becsípődött. Tényleg a hősöm voltál.

És tényleg szerencsések voltunk.

Kisfiunk már az új házunkba érkezett.

Az első este sokáig álltunk az ágya mellett, és amikor nem akartam eljönni onnan, mert féltem egyedül hagyni, akkor is azt mondtad, hogy hálásnak kell lennünk, amiért ilyen szerencsések vagyunk, és sosem szabad félni.

Amikor újra két csíkot láttunk a teszten, azt mondtad, köszönöd, hogy ilyen szerencsés lehetsz, és azt is mondtad, ne féljek attól, hogy gyorsan bejelentkezett a második baba is, képesek leszünk rá.

Öt hónappal később, aznap, amikor az alig egyéves kisfiunk aludt, és megtudtuk, hogy kishúga fog érkezni, sírva nevettünk.

Alig néhány óra múlva, újra hallottam a szerencsés szót.

Csak akkor már nem te mondtad.

„Szerencsés, asszonyom, hogy ön és a baba megúszták.”

Vajon milyen lennél most?

Lehet, hogy őszülnél kicsit? Biztosan jól állna neked ez a kerek évszám.

Biztosan nagy meglepetéssel készülnénk mi hárman neked… illetve nem csak mi a gyerekekkel, a barátaid is biztosan boldogan sutyorognának, és már előre tervezgetnék, milyen malac viccekkel veregetnének vállon, mondván: „az élet ötven felett kezdődik”.

A gyerekeink is ezerrel készülnének, és az én kontrollmániám és a rendezvényszervező énem is átvenné az irányítást, amitől idegbeteg hisztérikává válnék, és hogy el ne rontsd a meglepetést, azzal a félmosollyal az arcodon úgy tennél, mintha semmiről sem tudnál.

A kedvenc whiskydet venném.

A kedvenc túrós palacsintáddal ébresztenélek, és az esti meglepi bulira a kedvenc táncos cipődet készíteném elő.

Tudom, hogy nevetés és tánc lenne reggelig. Persze én ideges lennék, hogy minden rendben legyen, a gyerekeink mondogatnák, hogy „nyugi, anya, szuper minden”.

Valahogy így ünnepelnénk ezt a kerek születésnapodat…

De te már máshol vagy. Ezt az évfordulót a szivárványon túl ünnepled.

Ott van ugyan néhány barátod, és szüleid is veled vannak már, de mi, hárman, és azok a kedves jó barátok, akik a mai napig nem felejtettek el, mi még itt vagyunk.

Nem lesz meglepetés buli, nem lesz reggelire túrós palacsinta, és nem lesznek vicces vállon veregetések sem.

Most lennél ötvenéves.

Virágot kapsz majd, és mint mindig, három simítást a fejfádra.

Ötven év… ebből neked huszonnyolc adatott meg itt, ebben a földi létben velünk, mert azon a májusi napon úgy döntöttek az égiek, inkább ott van rád szükség.

Huszonkét éve már.

Közben annyi mindent történt.

A gyerekeink felnőttek és boldogok.

Mindketten gyönyörűek, okosak, egészségesek.

Képzeld, a mi kisfiunk munka mellett végezte el az egyetemet, nyelvvizsgázott. Anyanyelvi szinten beszél angolul. A kislányunk, akit csak a pocakomban ismerhettél, külföldön diplomázik. Boldogok, talpraesettek, és nagyon büszke lennél rájuk.

És tudod, kedves, ha nem hívnak el téged a szivárványon túlra, biztosan sokkal könnyebb életük lenne. Így kicsit küzdelmesebb. De nem panaszkodom, mert bár sokáig azt hittem, veled együtt a szerencse is elhagyott, mégiscsak szerencsés vagyok, hogy azon a napon beléd botlottam, ott, abban a forgatagban.

Szerencsés vagyok, hogy te kettőnknek elég hittel rendelkeztél. Hittél bennünk.

Szerencsés vagyok, hogy általad lettem feleség.

Hálás, hogy anyává melletted válhattam.

Szerencsés vagyok, hogy te is alakítottál rajtam, és így lettem az, aki ma vagyok.

Néha eszembe jut egy-egy szavad, amikor nemet mondtál valamire, és én azt hittem, rosszul hallok, mert nekem mindig mindenre igent mondtak.

Te nem.

Tudtad, hogy mivel lehet engem lecsitítani, akkor is, ha éppen robbanni készülök.

Huszonkét év.

Igaz, hogy ma már mást hívok társamnak, igaz, hogy több az az idő, amit nélküled, mint amit veled töltöttem, de attól még fáj. Tompán, és néha már mosolygósan, de fáj.

Huszonkét év telt el azóta, hogy elengedted a kezemet, de nincs nap, hogy gyerekeinken keresztül ne érezném én a tiedet.

Börcsök Bea

Kiemelt képünk illusztráció