–

Dóri csak pár napja dolgozott az új munkahelyén. A legtöbb kollégájának már bemutatták, kivéve Andrást, akiről annyit lehetett tudni, hogy külföldön van céges ügyben.

Épp egy fordításban volt elmélyedve, amikor egy jó kiállású pasas lépett be az ajtón. Rögtön kiderült, hogy ő az a bizonyos kolléga. András az udvariassági körök megfutása után szokatlan közlékenységről tett tanúbizonyságot. Elmesélte többek között, hogy a párja, akivel már hosszú ideje együtt vannak, éppen kitenni készül a szűrét, mert képtelen tolerálni a sok távollétet, amivel a munkája jár.

Dóri a helyzet furcsasága ellenére kicsit megtisztelve érezte magát, hogy a férfi éppen vele osztja meg az életének ezt a nem kifejezetten publikus részét, és akarva-akaratlanul felébredt benne a sajnálat iránta – micsoda lehetetlen nő lehet ez az élettárs, gondolta, hát mit nem képes megérteni azon, hogy az embernek dolgoznia kell. Később, véletlenül összefutva az utcán a szakítófélben lévő párral, alkalma nyílt személyesen is megismerni, és bármilyen kritikusan nézte, nem sikerült felfedeznie benne a boszorkányt. Na de, a látszat sokszor csal, bizonyára most is erről van szó.

Addigra a férfival már nem egyszerűen csak kollégák voltak – bár voltaképpen nem történt köztük semmi, de benne volt a levegőben, hogy akár történhetne is.

András reggelente felhívta, hogy ha nem is egy helyen, de egy időben – kvázi együtt – kávézhassanak. Az irodai beszélgetéseik egyre hosszabbá és intimebbé váltak. Igaz, többnyire András beszélt, Dóri azonban megértette ezt – mi mást tehetne, ha otthon nem hallgatják meg? Aztán egy este, amikor már mindenki hazament, egymásba gabalyodtak az irodában, amit további lopott együttlétek követtek, romantikusnak éppen nem mondható helyszíneken. Dóri ekkor már fülig szerelmes volt, és szerette volna, ha végre hivatalosan is együtt lehetnek. Mégsem sürgette a férfit – épp elég baj szegénynek, hogy az élettársához kell hazamennie, amíg nem talál megoldást a lakhatására. Biztos volt benne, hogy amint végképp elválnak az útjaik, ő következik.

Andrásnak végre sikerült elköltöznie, Dóri azonban hiába várta, hogy legalizálja a kapcsolatukat. Rákérdezni persze nem mert – nem akart követelőzőnek tűnni. „Rúgd ki!” – tanácsolta minden barátnője, ő pedig egy komplex, bár logikusnak éppen nem nevezhető érvrendszert hozott fel szerelme védelmében.

Tudja, érzi, hogy ő is fontos Andrásnak, akinek egyszerűen csak időre van szüksége, hogy feldolgozza a történteket és felépítse az új életét – jelentette ki újra és újra, bár egyre kevesebb meggyőződéssel.

Egy napon András egy ismeretlen nővel jött be a céghez, akit az új barátnőjeként mutatott be a többieknek. Dórit a zokogás kerülgette, de igyekezett jó képet vágni, már csak büszkeségből is. Számonkérnie nem volt mit, hiszen jobban belegondolva a férfi soha semmit nem ígért neki. A fájdalom mellett mélységes szégyent érzett, amiért ilyen helyzetbe hozta magát. Már számára is egyértelmű volt, hogy András nem az a kiköpött Grál-lovag, de hülyét csinálni csak abból lehet, aki hagyja.

Új munkahelyet keresett, hogy ne kelljen vele nap mint nap találkoznia, és a lelkén esett seb, ha lassan is, de gyógyult. A volt kollégáival azért tartotta a kapcsolatot. Így tudta meg, hogy az új szerelemnek hamar vége lett, András pedig már egy másik nővel vigasztalódik – olyannyira, hogy össze is házasodtak. Aztán jöttek az újabb hírek, hogy a házasságukkal nincs minden rendben, de András kvázi becsületből kitart a felesége mellett, akinél nemrég halálos betegséget diagnosztizáltak.

Mindezt maga a férj erősítette meg, amikor hosszú idő után újra felhívta Dórit, hogy – mint a régi szép időkben – kiöntse neki a szívét. A nő már nem sajnálta, sőt valahol mélyen egy kis elégtételt is érzett, de akárhogy igyekezett, mégsem tudott közömbös maradni. Meg különben is: mi baja lehet néhány beszélgetéstől?

András felbátorodott a talán számára is váratlan pozitív fogadtatáson, egyre konkrétabban kinyilvánítva a valódi célját.

„Mikor lehet kényeztetni téged?” – szegezte a kérdést Dórinak, aki általában úgy tett, mintha meg sem hallaná, és másra terelte a szót. A férfi nem hagyta annyiban: tőle szokatlan módon érzelmi húrokat kezdett pengetni, mígnem a konkrét vallomásig is eljutott.

Dóri alig hitt a fülének, még akkor is, ha tudta, hogy emögött nem a lángoló szerelem áll – ő voltaképpen csak a B terv a jövőre nézvést, mivel András képtelen egyedül élni. Egyfajta szolidaritás támadt benne a feleség iránt. Bárki legyen is ő, azt biztosan nem érdemli meg, hogy még életében keressék az utódját.

Onnantól kezdve ilyen-olyan elfoglaltságokra hivatkozva minden alkalommal lerázta a férfit, aztán már fel sem vette a telefont, de azért gyakran eszébe jutott. A feleség halálhíréről a közösségi portálon értesült. Néhány hét múlva meglepetten látta a kijelzőn, hogy több hónapos hallgatás után András ismét hívja.

A körülményekre való tekintettel ezúttal nem nyomta ki. Türelmesen végighallgatta, hogy a férfit mennyire igénybe vette a felesége betegsége, az elvesztését pedig valószínűleg sohasem lesz képes feldolgozni. Voltak, akik azt ajánlották, forduljon hivatásos gyászterapeutához, de neki jobb ötlete van.

„Legyél te a gyászterapeutám! – mondta a hüledező nőnek. – Mikor lehet kényeztetni téged?” – folytatta a már annyiszor feltett kérdéssel. Miután nem jött válasz, mintegy magyarázatképpen hozzátette:

„A pszichológus szerint teljesen normális, hogy vannak bizonyos vágyaim.”

Dórinak ezen a ponton elfogytak a szavai – köszönés nélkül bontotta a vonalat. Aztán a felháborodás helyét fokozatosan átvette valami furcsa érzés, ami egyszerre volt megnyugvás és felszabadultság. Ő sem értette saját magát, mígnem rájött, hogy András ezzel a pár mondattal végképp érdektelenné tette magát a szemében, olyannyira, hogy már haragudni sem tudott rá. Soha többé nem beszéltek.

Római Orsi