„Minden apróság arannyá válik, amihez hozzáér” – 142 éve született Móra Ferenc

–

A foltozó szűcslegény és a kenyérsütőlány fia

Móra Ferenc Kiskunfélegyházán született, Móra Márton és Juhász Anna második fiaként, 1879. július 19-én, igen nagy szegénységben. Bátyja, a tizenöt évvel idősebb István már kitaposta előtte az utat, hiszen tanítóként maga is verselt, írogatott és a néprajzzal is behatóan foglalkozott. Ha anyagi javakban nem is, de lelkiekben bővelkedett a családjuk.

Erős összetartás és mély szeretet jellemezte az életüket, és a szülők amellett, hogy tájékozottak voltak a világ ügyeiben, nagy Kossuth- és Petőfi-rajongónak mondhatták magukat. Mindenben támogatták mindkét gyermeküket. Az apa később szűcsmester lett, nem véletlen tehát a Kincskereső kisködmönből ismert családfő figurája. 

A tudásvágy mindenekelőtt

Móra azt írta az egyik elbeszélésében, hogy papír híján a jégvirágos ablakon tanult meg írni még az iskola előtt, édesanyja mutogatta neki a betűket. Annyira szegények voltak, hogy a kis Ferenc már a harmadik osztályt sem kezdhette el, mert nem volt pénzük a tandíjra. Az író a Szeptemberi emlék című művében említi, hogy a tanterem elé lopódzva hallgatta, miről szól a tanóra. A latinórán egy olyan kérdést tett fel a tanár, amire a bent ülők közül senki nem tudta a választ, kivéve a kis Ferkót, aki egyszerűen nem tudta magában tartani az információt, és bekiabálta a jó megoldást.

A tanár pedig kirohant az osztályból, és a karjában vitte be a tudásra áhítozó kisfiút, akinek nem kellett többé tandíjat fizetnie, így kijárhatta az iskoláit. 

Az ifjú költő

Móra bátyja hamar felismerte öccse szövegalkotói tehetségét, és tanácsaival, kapcsolataival segítette a pályáját. Az ifjú Ferenc már gimnazistaként kitűnt az önképzőkörből, és egy félegyházi újság is közölte az írásait. Az Alföldön egyre ismertebb lett, de a fővárosban még nem hallották a nevét. Húszéves korában jelentkezett az egyetemre, addig nem volt lehetősége rá anyagilag, noha már korábban is nagyon vágyott oda. A földrajz–természetrajz szakra vették fel, de párhuzamosan filozófiát és történelmet is hallgatott. A természettudomány végtelenül izgatta, és amikor elkezdte a tanári pályáját Felsőlövőn, a darwinizmus vívmányait sem hallgatta el a növendékei elől. Csakhogy ez akkoriban még üldözendő tézisnek számított, ezért kirúgták első rendes munkahelyéről, ahol segédtanárként dolgozott.

Az újságíró és a régész

Móra ezek után Szegedre költözött, és 1904-ben a Közművelődési Palota tisztviselője, könyvtárosa lett, miközben régészeti tanulmányokat is folytatott. Emellett elszegődött újságírónak a Szegedi Naplóhoz, és egészen a főszerkesztői posztig jutott, hat éven át ő vezette a lapot, amelynek haláláig munkatársa volt. Újságíróként, publicistaként különösen nagy sikereket ért el, hiszen már az első pillanatban az ujjai közé csavarta olvasóit.

Nem csupán a bravúros, közérthető, de mégis költői stílusa segítette ebben, hanem az elesettek és kiszolgáltatottak iránti mély empátiája is.

A neves író, Tömörkény István, Móra atyai jó barátja volt a Közművelődési Palota vezetője, aki rengeteg lehetőséget és támogatást adott a fiatal Mórának. Főnöke halála után Móra vezette az intézményt, és továbbvitte a tömörkényi szellemi örökséget. 

Régészként sokan támadták nem eléggé tudományos munkái miatt, ő maga is „parasztrégésznek” nevezte magát. A múzeumban eltöltött évek során száznál is több lelőhelyen ásott, és legalább egy tucat régészeti témájú cikke jelent meg. Már akkoriban sem volt agyonfinanszírozott ez a terület, ezért gyakran előfordult, hogy a saját pénzét áldozta fel azért, hogy egy-egy ásatás jobban haladjon. 

Az ellenálló és a szabadkőműves

A Szegedi Napló volt szinte az egyetlen olyan lap, amely nem állt be a háborús propagandába, Móra főszerkesztőként végig ellenállt annak, hogy olyan írásokkal mossák át olvasóik agyát, amelyek szembementek végtelen humanizmusával. A polgári radikalizmust képviselte, ami igencsak csípte az akkori politikai vezetők szemét. Még egy felségsértési pert is a nyakába akasztottak, de Móra olyan ügyesen védte magát a bíróság előtt, hogy végül felmentették.  

Móra Ferenc 1911–1920-ig a szegedi szabadkőműves páholy tagja volt. A háború borzalmairól így írt egyik beszédében: „A sisak alatt is lásson a szabadkőműves könnyet, pajzs alatt is érezze a szív dobogását.”

Később pedig így nyilatkozik arról, hogy miért lett szabadkőműves:

„ […] Életem belső története még egyszerűbb. Egyetlen örökségemet, a hazulról hozott öntudatlan liberalizmust és humanizmust nem tékozoltam el: mindössze öntudatossá tette az élet.”

Szintén ebből az időszakból származik egy emlékezetes írása: 
„A szabadkőművesség legnagyobb értéke az a láthatatlan jóság, az a mély élet, az a belső szépség, amellyel a lelkeket talán tudtuk és akaratuk nélkül is hatalmába keríti, közelebb hajlítja egymáshoz és önmagukhoz s fölvezeti a létnek ama magasabb fönnsíkjára, ahonnan belátni a végtelenbe. Pedig nincs nemesebb célja az életnek, mint megtalálni a felsőbb élet különleges lehetőségét a mindennapi szegény és elkerülhetetlen valóságban s az örök kapuk küszöbén ülve az öröm fényében, a szépség és szeretet lángjában, a fájdalmak árnyékában megsejteni a mindenséget.” 

E sorokból is világosan kitűnik, mennyire humanista és hogy még annál is nagyobb idealista volt Móra Ferenc. 

Az irodalomkritika és a kortársak kíméletlensége

Bár a közönség körében töretlen volt a népszerűsége, a szakma minden lehetőséget megragadott arra, hogy Móra orra alá dörgölje, mit gondol az irodalmi teljesítményéről. Ady is keményen bírálta, amikor Pósa Lajossal vette egy kalap alá, aki az irodalmi provincializmus egyik képviselője volt. „A Pósák és a Mórák” – csak így emlegette őket. Pósa Lajos valóban inkább az irodalomszervezésben ért el nagy sikereket, hiszen a gyerekirodalom egyik atyja volt, és Az én Ujságom alapítójaként sokat tett a műfaj elfogadásáért, saját művei azonban szinte már megjelenésük pillanatában érvényüket vesztették. Móra Ferenc azért ennél sokkal többet letett az asztalra, ám a kritikusok szépirodalmi műveiről is azt tartották, hogy inkább ügyesen megírt cikkecskék és ismeretterjesztő írások, semmint igazi szépirodalmi alkotások.

Ráadásul szemére vetették, hogy túlságosan is termékeny, hiszen már életében megszámlálhatatlanul sok könyve jelent meg. A legismertebbeket ma is olvassuk.

Kincskereső kisködmön, Csilicsali Csalavári Csalavér (ami sokkal inkább a magyar feudalizmus gyilkos erejű persziflázsa volt, mint gyerekirodalom), Dióbél királyfi, Rab ember fiai, Az aranyszőrű bárány, Zengő ábécé, Körtemuzsika, Az aranykoporsó… A felnőtteknek írott művei közül pedig az Ének a búzamezőkről ismertebb vagy a Hannibál tanár úr, ami kényes politikai témája miatt csak Móra halála után jelenhetett meg, és Szabó Ernő főszereplésével film is készült belőle, természetesen az akkori politikai szeleknek kedvezően átalakítva.

Voltak azért olyan kortársak is, akik elismerték a nagyságát:

„Minden apróság arannyá válik, amihez hozzáér” – írta róla Kosztolányi.  

Szegedi sikerei után a Magyar Hírlapban és a Világban is megjelentek a tárcái, elsősorban ezek tették országos hírűvé.

Karinthy például így anekdotázott a népszerűségéről: „A napokban zsúfolt villamoson utazva, belenéztem egy útitársam újságjába. Szórakozottan olvastam az egyik cikk címét, amely így szólt: Megfilmesítik Móra ásításait. Ma már tudom, hogy csak szórakozottságomban olvastam így a címet, mert Móra ásatásairól van szó. Akkor azonban csodálkoztam ezen a népszerűségen, de hamarosan megnyugtattam magam, és teljesen indokoltnak tartottam a dolgot, mert szerintem Móra ásításai mulatságosabbak, mint ha más szellemeskedik.”

Kosztolányinak még egy jó kis bonmot-ja is volt róla:

„Zenésze prózánknak”

– mondta.

Móra és a nők

Móra már akkor sem volt szerelmes a feleségébe, amikor összeházasodtak. A diákkori szerelem ugyanis csak ötévnyi jegyesség után vált házassággá, inkább a tisztesség kedvéért vette el, mint a lángoló érzelmek miatt. Ennek megfelelően igen hamar elhidegültek egymástól. Walleshausen Ilona inkább a főzésnek élt, mint a férjének, egy népszerű szakácskönyve is megjelent. Harminckét évig tartott a házasságuk, soha nem engedték el egymás kezét, bár talán meg sem fogták igazán.

Már az esküvő utáni napokban így írt a házasságukról: „Két idegen gályarab / Egy bilincsre verve / Nyomorultan űzetünk / Végtelen vizekre”. Elég megrázó sorok!

Barátai előtt is nyíltan vállalta Móra, hogy inkább más asszonyoknál kereste a szerelmet, amit otthon nem kaphatott meg. A „gyúródeszkaszagú értetlenségével” őt kínzó felesége elől menekült a szoknyák mellett a munkába is.

Utolsó szerelmét egy nyaralás alatt ismerte meg Balatonföldváron, amikor Az aranykoporsót írta. Ötvenhárom éves volt, de a nála 23 évvel fiatalabb Kalmár Ilonával halálosan egymásba szerettek. A nő akkoriban még csak menyasszony volt, ám nem merte felbontani jegyességét, és végig titokban maradt a kapcsolatuk. Kica, ahogy Móra nevezte őt, átadta a szegedi Móra Ferenc Múzeumnak a Mórától kapott leveleket, de azzal a kikötéssel tette ezt, hogy azok csak az ő halála után kerülhetnek nyilvánosságra. Ez 1986-ban következett be, 52 évvel azután, hogy Móra meghalt.

A nagy lángolás idején Móra egy „erotikus tízparancsolatot” írt, inkább talán önmagának, mint a világnak. Elég pajzánul fogalmazott benne. Néhány ismertebb idézet a szerelmes tízparancsolatából:

„Úgy szorítsd magadhoz, hogy elálljon bele a lélegzete és a te szádból szívjon új lelket, de arra vigyázz, hogy se karod, se lábad szorítása ne hagyjon rajta tengerész-kék pettyeket!”

„Mellecskéit lásd meg a ruhán keresztül is és borzongasd életre a szemeddel, de amikor neked adja őket csak a nyelved hegyével érintsd!”

„Ne halj meg addig, míg őt is sikoltani nem hallod egyszer a kéjtől, ami téged meghalaszt!”

Egy igazi polihisztor volt

Végtelen tudásszomjának egyenes következménye volt, hogy mindig erején felül vállalt magára sok-sok feladatot. Ma azt mondanánk rá, munkaalkoholista volt. Ám gyenge tüdeje miatt egyre kevésbé bírta a terhelést, gyógyszállókban és unokái körében teltek utolsó évei. Amikor besárgult, azt hitték, epeköve van, meg is műtötték. Az orvosok már akkor tudták, mennyire nagy a baj, de eltitkolták előle, hogy valójában hasnyálmirigyrákja volt, ami végül nagyon gyorsan végzett vele. Mindössze 55 évet élt, 1934. február 8-án végleg lehunyta szemét. 

Az író így vallott önmagáról: „Engem Félegyháza tett íróvá – amit le se szeretnék tagadni –, a magyar nyelvem is Félegyháza adta, józan világnézetemet is Félegyháza adta, és azon kívül minden benne van Félegyházában, ami nekem kedves: a Daru utca, gyermekkorom.

Nekem Félegyháza jelenti apámat, az ő derűjét és az anyám simogató kezét, jelenti azt a hűséget, amely elkísér a sírig.” 

És hadd fűzzek ide néhány gondolatot tőle zárásként, az elsőt akár mostani vezetőink figyelmébe is ajánlhatta volna:

„Mindaddig, amíg az állam legalább olyan komolyan nem veszi, mint a labdarúgást […], a könyvtár nem lesz komoly kultúrtényező. Addig csak díszítés lesz, annak is szegényes, körülbelül azon az alapon, hogy európai országban közkönyvtárnak is illik lenni.” 

„Abban mutatkozik meg a műveltségünk, ahogy a műveletlenekkel bánunk.”

„Ha az emberek negyedrész annyit költenének arra, hogy jót tegyenek másoknak, mint arra, hogy kárt tegyenek maguknak: nyoma se volna a nyomornak.”

Both Gabi

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt fotó: via Móra Múzeum Szeged