Kérdések, amiket szemérmességből sosem mertünk feltenni. Vagy azért, mert úgy hozta a helyzet. Vagy, mert sosem találkozunk látássérült emberrel, pedig érdekelne bennünket a válasz. Összegyűjtöttem pár kérdést a kollégáktól, András pedig jól viselte a furcsa érdeklődést. 

Zimre Zsuzsa/WMN: Jobban érzed a szagokat mint egy látó ember?

Jenei András: Ezt inkább a hallásra szokták megkérdezni, de tévhit. Két csoportot szeretnék említeni. A született vakok érzékszervei jobban kitanulják a dolgot, de a látássérültek az egyéb érzékszerveikre próbálnak jobban odafigyelni, mert szükségük van rájuk a látás hiánya miatt. Tehát

nem hallok élesebben, nem érzem jobban az illatokat, csak jobban odafigyelek rájuk. 

Z. Zs./WMN: Hogyan tanulható meg a Braille-írás?

J. A.: A vak gyerekek nagyon korán elkezdik tanulni, de én nem tudom alkalmazni, mert cukorbeteg voltam, és az idegpályáimat tönkretette a betegség. Ezért én nem tanultam meg igazán. Azoknak, akik később vesztették el a látásukat, ez sokkal nehezebb. Manapság a technika a kezünkbe ad mindent, ezért én afelé indultam el, hogy beszélő eszközöket használok . A beszélő számítógépen, órán, vérnyomásmérőn az ember csak megnyomja a megfelelő gombot, és hallja a választ. 

Jenei András

Z. Zs./WMN: Mit gondolsz egy meztelen testről, mitől vonzó valaki? 

J.  A.: Én nem elsősorban a látványból indulok ki, amikor megtetszik egy csaj - de még látóként is kellett, hogy beszéljek vele. Lehetett egy csaj bomba, ha megszólalt és az szörnyű volt. Akinek volt kisugárzása, és hagyta magát megismerni, aztán vizualizálhattam magamban, azzal jutottam el oda, hogy meg is érintsem. Tévhit, hogy a vakok az arcot tapogatják, ez egy sokadik tévhit. A feleségemmel 2012-ben ismerkedtem meg a neten, és két évvel később házasodtunk össze.

Ugyanazt csináltuk, mint a látók az együttjárás alatt, annyi volt a különbség, hogy nem szemeztem vele.

Minden vak férfinak más nő tetszik, ugyanúgy, mint a látóknál. Van aki ilyet szeret, van aki olyat. 

Z. Zs./WMN: Nem félsz az utcán egyedül?

J. A.: Ilyenkor mindig visszakérdezek, hogy „te félsz az utcán egyedül?”. De értem, mire vonatkozik a kérdés. Az emberek abból indulnak ki, hogy látássérültként az ember jóval kiszolgáltatottabb. Ha nem látunk, abból fakadóan több veszélyforrásnak vagyunk kitéve. De létezik egy elemi rehabilitáció nevű szolgáltatás, amelynek során megtanítanak közlekedni, viselkedni, a veszélyforrásokra relatíve figyelni.

Valljuk be, egy látó is simán lefejel egy buszmegállót, ha olyan szögben van esetleg. 

Z. Zs./WMN: Megítélhető-e valaki a bőrszín alapján? 

J. A.: Előítéleteink lehetnek, de ez neveltetés kérdése. Én nem szeretem, ha bőrszín alapján ítélnek meg embereket. A bőrszín sokadrangú dolog. Ha odajön hozzám egy ember, és érthetően magyarul beszél, akkor nem azzal foglalkozom, hogy ő fekete-e, hanem azzal, hogy értelmes ember-e. Vagy ha odajön hozzám egy fehér ember, akiről ugyan nem tudom, milyen bőrszínű, de káromkodik, akkor ugyanúgy lesz róla egy véleményem. Egy vak számára a bőrszín másodrangú, de ez egyénfüggő is, mint a látó embereknél.

Z. Zs./WMN: Mi a legnagyobb félelmed? Lezuhansz valahonnan, vagy megeszel valamit, ami mérgező?

J. A.: Nem eszem meg a olyan dolgot, amiről nem tudom, mi az. Nem lépek le az utcán, amíg hallom, hogy jön a kamion. Hogy mitől félek? Ha valamitől félek, akkor megpróbálom leküzdeni. Adott helyzetben pedig cselekedni kell. Én látó koromban egy kórház intenzív osztályán dolgoztam, mentőápoló voltam. Az elmúlt 13 évben túl vagyok egy kombinált transzplantáción, megjártam a poklot, és kijöttem belőle. Biztos van olyan, amitől félek, de most nem jut eszembe. Három hét leforgása alatt kerültem át segítőből a segítettek közé.

Márciusban megvakultam, novemberben már tanfolyamra jártam,  munkahelyem volt és három év múlva ott tartottam, ahol előtte. Barátaim voltak, színházba, moziba jártam, a tengernél nyaraltam, autót és repülőt vezettem, és még ezer dolgot csináltam, amit látóként nem. 

Z. Zs./WMNHogyan vásárolsz?

J. A.: A vakok egy része eljár egyedül vásárolni, de segítséget kérünk közben. Valljuk be, nincs abban ráció, hogy egy vak a Tescóban kóvályogjon egyedül. Ha én minden kenyeret végigtapogatnék, kivágnának a boltból. Ez személyiségfüggő, de én odamegyek egy kollégához az ügyfélszolgálaton, és megkérem, hogy segítsen nekem tíz perc alatt bevásárolni. Ha a kisboltba megyek, ahol ismernek, ott egyszerű a helyzet: tudják, mit szeretek.

Segítséget kérni tudni kell. Aki kér, kap is.

Z. Zs./WMN: Mi az, amiben nem kérnél segítséget mástól? 

J. A.: Az intim dolgok lennének, az összes többit megpróbálja az ember megoldani. Amit nem tud megoldani, az nem is olyan fontos. 

Z. Zs./WMN: Mitől szép számodra egy arc?

J. A.: A hangjától. De ez a saját véleményem. Folyamatosan dicsérem a feleségem szemét, bár sosem láttam. Dicsérem az orrát, bár sosem láttam. 

Z. Zs./WMN: Látod magadban a feleségedet?

J. A.: Látok egy arcot, amiről azt gondolom, hogy ő. Ez az évek alatt finomodott. Első körben az ember hall egy hangot, és a még látó emlékeiből párosít hozzá egy arcot. Nekem Kautzky Armandhoz például Pierce Brosnan arca kapcsolódik. De ha többet beszélgetek valakivel, akkor jönnek olyan információk, amiktől az arc módosul. Hogy ez mennyire valódi, azt nem tudom. 

Z. Zs./WMN: Ha egyedül vagy, hogyan választod ki a ruhádat?

J. A.: Létezik színfelismerő gép, ami megmondja, milyen színű a ruha. A vakok nagy része nem hiszem, hogy használja, pedig mosásnál jól jönne. Tudom, melyik ruhám milyen színű.

Ismerem a ruháim, hogy mi milyen színű, mert mindegyiknek más a szabása, anyaga.

De van, aki kis jelzéseket tesz a ruhákra. Más meg egyféle színvilágot választ. Én is mindig úgy választok a boltban, hogy mindenhez passzoljon. 

Z. Zs./WMN: Hogyan segítsünk egy látássérültnek az utcán? 

J. A.: Egyszerűen kérdezd meg, hogy segíthetsz-e. Ennyi bőven elég. 

Zimre Zsuzsa