„Amikor megláttam, hogy a fürdőkádba jön a víz… el sem hittem, hogy koldusból hercegnő lehetek!” – Vera története

–

Vera az általános iskola negyedik osztályáig kitűnő tanuló volt, imádott suliba járni. Mellette néptáncolt, amiben nagyon tehetségesnek bizonyult, szerette is. Aztán a szülei elváltak, ami teljesen padlóra küldte. „Kilencéves voltam, épp beléptem a kamaszkorba, amikor apu elment. Aztán volt pár év huzavona, hol hazajött, hol újra elment. Folyamatosan ment a veszekedés, verekedés. Nem volt jó. Ezektől akartam megkímélni az én gyerekeimet is, de sajnos ugyanarra a sorsra jutottam, mint anyám.”

Vera szülei elváltak, ő a két kisebb testvérével az édesanyjánál maradt, az édesapja az új szerelméhez költözött, onnantól pedig anyagilag sem támogatta őket. Nehéz idők voltak, Verának sokat kellett otthon besegítenie. Talán ez is az oka, hogy jó darabig az anyjával kifejezetten rossz kapcsolatot ápolt. Ma már azonban másképp tekint ezekre az évekre. Úgy fogalmaz: az akkori fejével nem értette meg őt, ahogy azt sem, miért épp neki kell azt a rengeteg feladatot ellátnia az édesanyja mellett.

„Anyám rettenetesen egyedül volt, én pedig nehezteltem rá. Persze most, hogy 32 éves fejjel én is egyedül vagyok a három gyerekemmel, már sokkal jobban értem, mi miért történt.”

A válás nemcsak a megnövekedett felelősség miatt jelentett terhet számára, de azért is, mert nagyon szerette, és ragaszkodott (volna) az apjához, neki ő volt a minden. Ma már ez másképp van: nagyon megromlott a viszonyuk.

„Ahogy idősödtem, és láttam a dolgokat, rájöttem, hogy muszáj tenni magamért. Akkor ébredtem rá, ki kivel van, időközben ismertem fel, és tudtam elrendezni magamban ezeket a dolgokat.”

Akkoriban viszont inkább lázadni próbált a világ ellen, feszegette a határokat, ahol csak tudta, és menekült a valósága elől. „Nagyon rossz gyerek voltam, csavarogtam, buliztam, eltűntem napokra. Aztán anyám ezt megunta, és odaadott apámnak. Ő pedig erőszakkal férjhez kényszerített 15 éves koromban. A cigányoknál ez egy létező szokás.” (Mivel Magyarországon 16 éves kor alatt nem lehet hivatalosan házasságot kötni, ez inkább családi szertartás és megegyezés volt.)

A sorsába tehát nem volt semmi beleszólása, követnie kellett az apja döntését. A párját szerette ugyan, de nem szerelemmel, a kötöttségeket pedig sohasem bírta, úgyhogy elszökdösött, amikor csak tehette, bulikba járt, és kábítószerezni kezdett. Volt, hogy egy teljes hónapig nem tudta a családja, hol van. Néha ő maga sem. „Imádtam drogozni, magamon kívül lenni. Akkor nem tudtam semmiről, nem gondolkodtam semmiről, ami fontos lett volna. A Biblia is azt mondja: boldogok a lelki szegények.”

Nagy ritkán az apja megtalálta, és akkor haza kellett mennie. „Aztán egyszer azon vettem észre magamat, hogy terhes vagyok” – meséli. Még csak 18 éves volt, amikor megszülte a fiát, de a korábbi függőségétől sem tudott szabadulni, ezzel párhuzamosan továbbra is eltűnögetett. „Éltem a világomat” – mondja. Féléves volt a fia, amikor megpróbálta új alapokra helyezni az életét. „Gondoltam, most már tényleg össze kell szedni magamat, hisz szültem a világra egy gyereket, már nem csak én vagyok.” Időközben megismerkedett valakivel, akibe beleszeretett, össze is költöztek, ám a férfiről hamar kiderült, gyakran hűtlenkedik. „Nagyon szerettem őt. Mellette volt néhány abortuszom, a legutolsónál azt mondta, tartsam meg, elvesz feleségül.” 

Az új kapcsolatával párhuzamosan sikerült elszakadnia az apjától, és elkezdett dolgozni: Fedél Nélkült árult, amíg a fia bölcsődében volt.

„Nem nagyon volt más választási lehetőségem. Egyedül voltam egy gyerekkel, aki az asztmája miatt sokat volt odahaza, nem tudtam kire bízni. Segítség nélkül hogy találtam volna más munkát?”

Az utcán viszont nagyon jó kapcsolatokat teremtett, a mai napig imád kint lenni.

„Ez az a munka, amit szerelemmel csinálok, bár tudom, nem sokan értik meg. Gyakran odavágják, hogy menjek el dolgozni, és akkor lesz pénzem, de én ezt is munkának tekintem. Nem szégyen, hogy Fedél Nélkült árulok, viszont szabad vagyok, és nem dirigál nekem senki. Gyerekként sem bírtam a kötöttségeket.”

Ma már az újság árusítása mellett van rendes állása is: délelőttönként bankfiókokat takarít.

Az új kapcsolata is rosszul alakult, mire megszületett a lánya, a férfi nemhogy nem vette feleségül, ahogy ígérte, hanem már mással kötötte össze az életét. Így Verának ismét költöznie kellett, egyedül, akkor már két gyerekkel. Egyedülálló anyaként Budapesten szerzett albérletben.

„Jól elvoltam a gyerekekkel, eljártam dolgozni, mindent össze tudtam rakni darabonként, fel tudtam építeni az életünket, fizettem az albérletet, tudtam a gyerekeknek ennivalót venni, ruhát vásárolni. Aztán jött a Covid, bezárt az iskola, óvoda, én meg nem tudtam dolgozni menni.”

Ekkor bukkant elő az apja, aki megkérte: hadd jöjjenek fel hozzá lakni, nagyon rossz soruk van vidéken, éheznek, fogadja be őket. Vera fia is könyörgőre fogta, engedje be magukhoz a nagyapját. Ám miután beköltözött hozzá az apja és a felesége, teljesen kilátástalan helyzetben találta magát, Vera pedig újra a fűhöz nyúlt, saját bevallása szerint elég komoly szinten.

„Egyszerűen nem bírtam tovább. Nem a megszokott életemben találtam magam, hanem egy olyanban, amit én nem akartam.

Kosz volt, a lakás iszonyatosan leromlott, penészes volt, dohos, a víz alig jött a csapból, szinte csak csöpögött, úgy fürödtünk. Nem volt jó. Úgyhogy füveztem. Jó volt, mert amíg be voltam állva, nem tudtam semmiről.”

Vera megismerkedett egy férfival, akinek ugyan volt felesége, gyereke, de mivel rossz volt a házassága, végül otthagyta őket. „Nehézkes volt. Én nem akartam ezt a dolgot, ő nagyon.” 

Vera újra terhes lett, a férfi azonban, ahogy ő fogalmaz, a gyereket a nevére sem volt hajlandó venni. Az abortusz mellett döntött, ám a kórházban derült ki, mivel már a 11. hétben van, nem fogják elvégezni rajta a beavatkozást.

„Ki akartam szállni az egészből, de valahogy mindig úgy alakult, hogy nem tudtam. Aztán kiderült, hogy a párom egyáltalán nem szeret engem.”

A középső gyerekének apja mindeközben folyamatosan zaklatta őket, így végül az emberpróbáló körülményei elől egy védett anyaotthonba menekült. Az albérletet otthagyta az apjának, megkérte, vigyázzon rá.

„A Lea Otthonban nagyon rendesek voltak velem. Látták, hogy igyekszem, rendesen bánok a gyerekekkel, beadtam őket onnan is mindennap az iskolába, óvodába, aztán siettem be a városba dolgozni.”

Amíg ő az anyaotthonban próbálta rendezni az életét, kiderült, az apja hónapok óta nem fizeti ki az albérletet.

„Hat hónapos terhes voltam a harmadik gyerekemmel, amikor vissza kellett jönnöm. Apámékat kidobtam – hál’ istennek bekerültek egy családok átmeneti otthonába. Hamarabb volt lakásuk, mint nekem. Az milyen már? Én segítettem nekik feljönni az éhezésből, és ilyen szinten kicsesztek velem.” 

Vera pár héttel később – várandósan – talált magának munkát egy apartmanban: csomagokat szállított, a mosodába járt, autót vezetett, illetve takarított – kétezer forintért óránként. Így sikerült a hónap végére kifizetnie az apja miatt felgyülemlett tartozásait. Ehhez persze minden fillért meg kellett takarítania, azt ették a gyerekeivel, amit meghagytak a vendégek.

„Muszáj volt összehúznom a nadrágszíjat. Aztán amint egyenesbe jöttem, neki kellett állni szülni. Megint nem tudtam dolgozni.”

Ahogy a másik kettőt, a legkisebb gyerekét is császárral szülte, amit nagyon megszenvedett, hónapokon keresztül gyötörte fájdalom. Valószínűleg ebbe az is belejátszhatott, hogy a gyerek apja úgy megverte, hogy szétnyílt a sebe, meséli.

Három hónapos volt a kisbabája, amikor már ment is vissza az utcára újságot árulni. „Az egész életem egy szenvedés volt, és akkor még magamnak is megcsináltam a problémát mindig” – summázza.

A temérdek rossz tapasztalata miatt az új lakásába már egyedül akart menni. „Nem gondolom, hogy ennyi szenvedés után még több rossz járna nekem. Meg hát én olyan szépen elvagyok egyedül. Persze jó lett volna, ha akad valaki, aki szeret és megbecsül, de ha nem… az se baj.”

A gyerekekkel délutánonként kijár a Hunyadi térre. „Kint a cigányok, bent a magyarok, köztük meg én egy szem cigányként. De szeretnek engem ott a többiek.”

Beszélgetésünk közben többször is elhangzik, valójában egyik gyerekét sem akarta. A fiával, amikor terhes lett, azt a saját apja nem engedte elvetetni.

„Azt mondta, ha az elsőt elvetetem, fennáll a veszély, hogy nem lesz több. Ő így maradt meg, én pedig beletörődtem. A középső lányomat az apja akarta, azt mondta, ennyi idő után már kell a gyerek, és hogy elvesz feleségül. Én meg elhittem, úgyhogy belementem a dologba. Mire a kislány megszületett, már hűlt helye volt, összeállt egy másik nővel.”

A harmadik gyerekét illetően így fogalmaz: „Amikor megszületett, tudatosult bennem, hogy bár én ezt az egészet nem akartam, de megtörtént, itt van.” 

Tablettát nem akart szedni, mert mint mondja, hormonzavaros volt mindig is, az óvszerhasználatot pedig a partnerei utasították el. „A súlyom is összevissza ingadozik, tiszta szőr az arcom, emiatt sem akartam.”

Vera hét éve él a hatodik kerületben, a lakáspályázatra rendszeresen beadta a jelentkezését, amin keresztül végre hozzájutottak a mostani albérletükhöz pár hónappal ezelőtt. Ő és a három gyereke itt végre azt érezhetik, hogy biztos helyen vannak.

„Elég nehézkesen döcögtem el idáig, úgyhogy amikor megkaptam a papírt, hogy jöhetünk ide, úgy éreztem magam, mint aki megnyerte a lottót. És amikor megláttam a lakást, hogy milyen szép, világos és tágas, hogy a fürdőkádba jön a víz… komolyan mondom, el sem hittem. Hogy én koldusból hercegnő lehetek!”

A jövővel kapcsolatban optimista, reméli, hogy most már jól fognak alakulni a dolgai. A gyerekeit imádja, igyekszik nekik szerető otthont, nyugodt körülményeket biztosítani, és megadni mindent, amire szükségük van. A 15 éves fiát felvették egy technikumba, ahol épületgépésznek fog tanulni, ebben Vera is maximálisan támogatja. „Mindig mondom neki, álljon több lábon, ne kössön ott ki, ahol én vagyok.” 

A várost nagyon szereti, ahogy a kinti munkáját is, amit még akkor sem szívesen hagyna el, ha van másik állása is.

„Nekem az utca az életem, kint van mindenem. Gyerekként is nagy csavargó voltam, minden kapcsolatom az utcáról van.

Hálás vagyok a Fedél Nélkülnek, hogy dolgozhattam náluk, ha ez nem lett volna, lehet, hogy nem tudtunk volna a gyerekekkel így együtt maradni. Nem tudtam volna elmenni úgy dolgozni, hogy az nekik is jó legyen. Valahogy mindig úgy adta az élet, hogy egy darabig sínen volt minden, csak aztán kisiklott.”

Azt mondja, az utcán még a goromba embereket is szereti. Őket megpróbálja humorral kezelni. Pedig előfordul, hogy bántják, volt, hogy odajött hozzá valaki, és se szó, se beszéd, belerúgott.

Ezen kívül a vezetés a szenvedélye, de nem száguldozik sohasem, a kis tragacsával „nyugdíjas tempóban, óvatosan halad”. A jogosítvány megszerzése volt az a motiváció, ami miatt 26 évesen visszaült az iskolapadba, hogy meglegyen a nyolc osztálya – amit a családi balhék miatt annak idején hetedikben ott hagyott. De a jogsin kívül kifizette magának a körmös, a masszőr és a szempillás tanfolyamot is. „Sok mindent kifejtegettem magamnak, ami fontos volt számomra. Az út volt nehéz, a pénzt pedig nagyon ki kellett szorítanom.” 

Azt mondja, nehezen épít ki mély barátságokat.

„Sok idő, amíg nyitni tudok valaki felé. Ha kérdeznek, szívesen válaszolok mindenre. Csak arra kérlek, ne ítéljetek el. Sok minden volt az életemben, egy részét el sem meséltem.”

Fotók: Chripkó Lili/ WMN

Fiala Borcsa