Wilson Luca: A műköröm a XX. században kettéosztotta a női társadalmat – és ma?

–

Műkörömmel az élet

Nos, egyfelől a műköröm valóban ékes példája a testi önkorlátozásnak, és a magas sarkú cipőkhöz hasonlóan gátolja a szabad mozgást, pontosabban a szabad fogást. Nem is csupán gátolja, potenciálisan veszélybe sodorja viselőjét. A mai napig kísért a körmös lány, Zsófi, fenyegető mondata: „Ez az akril olyan anyag, Luca, hogy ha valamiért esetleg letörne, jön vele a saját körmöd is.” Ha egy lágy tavaszi napon úgy döntenék, a műkörmöket megspékelem még egy magas sarkúval is, akkor se menekülni, se közelharcba bocsátkozni nem tudnék, fizikai védtelenségemet csak tovább fokozva – vontam le magamban gyorsan a konklúziót.

De vissza a fenéktörlés dilemmájához! Azok számára, akiknek nem kivitelezhető az újonnan épített körmök mellé egy újonnan beszerelt bidé, japán toalett avagy altesttisztító, kénytelenek ügyesen és fürgén megoldani ezt a kérdést, új, módosított mozdulatsort, illetve dőlésszöget kidolgozva. Beszereztem továbbá egy elektromos súrolókefét is, mert a mosogatás, tisztogatás aktusa (is) felettébb kellemetlenné vált. 

A puszta kellemetlenségen túl, egyenesen veszélybe kerülnek művi szarulemezeim minden labda- és küzdősport alkalmával, ezért ezektől, természetesen csakis ezen okból kifolyólag, távol tartom magam.

Illetve a minap a bolt bejárata előtt megkértem egy kedves idegent még végleges komikussá válásom előtt, szedje ki a bevásárlókocsiból az érmét abból a kicsike kis résből, legyen olyan szíves. Volt.

Felmerülhet a kérdés: felvilágosult, szabadgondolkodású nőként miért vetemedtem ilyen mélyen esztétikavezérelt, kapitalista, önkorlátozó cselekedetre?

Nos, a műköröm nem csupán műköröm: azon túl persze, hogy kellemes érzés mindig „friss” manikűrrel ébredni, egy szó szerint ókori hagyomány továbbélése és -ápolása, valamint fontos társadalmi párbeszéd és lázadás is. Hadd bizonyítsam be.

Mióta „körmözünk”, és miért?

A köröm cicomázása, meghosszabbításának gyakorlata természetesen nem mai találmány, és a különböző hajviseletekhez, ruhatrendekhez és egyéb, a funkcionalitáson túli, testet díszítő-ékesítő gyakorlatokhoz hasonlatosan mindig is sokat elárult az egyén társadalomban betöltött szerepéről. 

Már Kr. e. 5000-ben Indiában hennával festették az ujjakat, ahogy a mai napig talán ez lehet a körömfestés és -építés előszobája. Kr. e. 3000 körül pedig már több helyen is felütötte fejét a köröm festése, toldása: például a kínai Ming-dinasztia elitjének körében népszerű volt a hosszabbítás mindenféle, a természetben fellelhető anyagok segítségével. A csont, elefántcsont vagy arany is ezen anyagok közé tartozott, de akinek képességei engedték, akár férfi, akár nő volt, saját körmét is megnöveszthette hosszúra, mintegy a felsőbb osztályok jelölőjeként.

A mögöttes jelentés? A fizikai munkától való tartózkodás luxusa természetesen. 

Ugyanezt a jelentést hordozta a szintén Kínával azonosított első körömlakkverziók lelkes használata, ami első körben tojásfehérjéből, zselatinból és méhviaszból állt, a színezést pedig virágszirmok adták. A népszerű rózsa és orchidea felhasználása pirosas-rózsaszínes színt eredményezett, ami korokon és kultúrákon átívelő módon gyakorlatilag a mai napig telített jelentéstartalmat hordoz. 

Az ókori egyiptomi királyné, Nefertiti, de még Kleopátra is hordott piros körmöket, ami a jólét és a magas társadalmi státusz szimbóluma volt, olyannyira, hogy az alsóbb néprétegek el voltak tiltva e harsány szín használatától, és csakis halovány árnyalatokba bújtathatták karmaikat.

Érdekes csavar egyébként, hogy a francia manikűr berobbanása pont hogy elitizmust, kifinomultságot tükrözött, de az európai nőknek még egyébként is várniuk kellett – no nem ami a körömlakkot illeti, azt autófestékből elő tudták állítani a kivételezettek számára az 1920-as években is –, míg Charles Revlon, a mai napig működő Revlon cég atyja nem tette a tömegek számára elérhetővé egy évtizeddel később az „igazi” körömfestéket. 

Viszont műkörömtémában, Európában az egész XIX. századot és a XX. század első felét végigszerencsétlenkedték szegény asszonyok különféle körömhosszabbítást elősegítő, féltartós anyagokkal, mígnem az 1950-es években egy fogorvosként dolgozó jóember rá nem jött, hogy azok az anyagok, amiket fogpótlásra használ, körömpótlásra is alkalmazhatók. Természetesen a kereskedelmi forgalmazásig még kellett várni pár évet. Ez a rövid és színtelen verzió.

Anekdotikusan pedig elmondható, hogy ifj. Fred Slack doktor egy őszi napon, egyik fogászszerszáma tisztítása közben betörte mutatóujja körmét, és a szakadás olyan nagy lett, hogy Slack fiatal homlokára mély barázdákat kezdett felrajzolni a ború.

Ahogy orvosi székébe visszarogyott, és nézegetni kezdte az asztalán halmozódó holmikat, eltöprengett: ha a koronától a fogtömésig sikerült egy olyan anyagegyveleget kidolgoznia, ami elősegíti a foggal kapcsolatos beavatkozások tartósságát, miért is ne lehetne ugyanazzal az akrilanyaggal a körmöt is pótolni?

A selyem- és üvegszállal dolgozó akriltechnika az 1970–1980-as évekre széles körben elterjedtté vált, és amikor azt mondom, széles körben, akkor elsősorban a korai használókra gondolok, akik a „műkörmözés” gyakorlatát elsőként felvették rutinjaik sorába. Az öreg Fredért pedig ne aggódjunk, testvérével, Tommal létrehozták a Patti Nails nevű céget, és leszármazottjaik azóta is vígan eléldegélnek a hozamból. 

Tehát ott tartottam, hogy a diszkóláztól fűtött 70–80-as évek show-businesse egy sor olyan fekete női hírességet termelt ki, akik gyakorlatilag védjegyükké tették a hosszú műkörmöket. Ott van példának okáért Donna Summer, Diana Ross vagy Millie Jackson. Ha egy-egy korabeli fotót megnézünk ezekről a zenészekről, akkor láthatjuk, ahogy a kezüket maguk elé tartva pózolnak, hosszú, színes körmeiket kihangsúlyozva.

Ha a sportpályán szemlélődünk, két amerikai női sprinterre hívnám fel a figyelmet. Florence Griffith Joyner, vagy ahogy mindenki hivatkozik rá, „Flo-Jo” karrierje a 80-as években volt a csúcson, Sha’Carri Richardson pedig jelenleg is aktív sportoló. Mindketten színes bőrűek, és mindketten XXL-es körömmel léptek és lépnek a pályára. Azon túl pedig, hogy az emberi fizikai teljesítmény csúcsát mutatták fel rekordjaikkal, gyakorlatilag a körömkultúra hivatkozási pontjai lettek, ki-ki a maga korában. Hogy ez miért fontos?

Nem minden csak köröm, ami fénylik

Nos azért, mert a köröm díszítettsége és toldása a XX. század második felére gyakorlatilag kettéosztotta a női társadalmat státusz és etnikai hovatartozás szerint. 

Milian Kang amerikai társadalomtudós ezt a megosztottságot úgy fogalmazza meg, hogy

a természetes hatást keltő, szolid francia manikűr és a pasztellszínek a heteronormatív, fehér középosztály jelölőjévé váltak. Ezzel szemben a látványosan megtoldott színes, és egyedi körömformák a marginalizált, tehát a fősodorból kiszorult etnikai és szexuális identitások markerei voltak, így a fekete feminitásé is, de a drag kultúra is jócskán hozzátett a körömkánonhoz.

Annak ellenére, hogy a hosszú, festett körmök hagyományosan egy elit státuszt szimbolizáltak, már csak a praktikusság hiánya okán is, ahogy a modern kori korai átvevői megjelentek, nevezetesen a fekete nők, elindult ezzel párhuzamosan egyfajta stigmatizáltsága is a „túl hosszú” és „túl színes” körmöknek, mintegy felruházva viselőjét a „szerénytelen” és „szexuális” jelzőkkel. 

Azonban ahogy az 1990-es és 2000-es években elkezdett a hiphopkultúra nem csupán tartalmában, de esztétikájában is beszivárogni a mainstreambe, úgy kezdtek egyre elfogadottabbá válni a női előadók által is előszeretettel viselt csillogó körömköltemények. 

Lil Kim volt az egyik első rappercsaj, akire kiskoromban felkaptam a fejemet, Eve a másik.

A szó patriarchális értelmében mindketten harsányak voltak, falatnyi ruhákat viseltek magas sarkúval, és hosszú színes körmöket, amikkel sűrűn és határozottan gesztikuláltak a kamerának rappelés közben. Ez minden volt, csak nem az 50-es évek csendes háziasszony-figurája. Imádtam!

Talán furcsa belegondolni, milyen hosszú és küzdelmes utat tett meg a műköröm, amikor manapság egy nagyobb városban minden sarkon találni körömszalont, ahova betérve gondolkodás nélkül hosszabbítanak XXL-es méretben is gélből, akrilból, vagy akár még porcelánból is építve, online pedig hódít a „körömszelfi” műfaj – de mégis, a műköröm bőven több annál, mint elsőre gondolnánk.

Kell ez neked? Kell!

Visszatérve tehát a bevezetőben felvetett kérdésre: minden látszólagos kényelmetlenség ellenére, miért kellenek nekem a művi karmok? A válasz talán az, hogy az esztétikai minőségen túl számomra a műköröm valahol pontosan az ellenkezője a női testet rendszabályozó ruhadarabok vagy eszközök sokaságának.

A lábat deformáló kínai lótuszcipő, a hasleszorító „alakformáló” harisnyák, a fűző, de még talán a nagyon szoros konty is, mind-mind lecsippent, lefojt, leszorít egy-egy darabot a női testből, annak természetes domborulatait, kitüremkedését a társadalmi szabályrendszerhez igazítva. 

A köröm, nos, a köröm ezzel szemben bármennyire korlátoz is bizonyos mozgásformákban, mégis a szabad önkifejezést és a testemnek a térben való kiterjesztését juttatja eszembe ahelyett, hogy a lehető legudvariasabban gondoskodnék észrevehetetlenségemről és apró voltomról, ahogy az egy „rendes lánytól” elvárt.

Persze az sem utolsó szempont, hogy beinthetek annak a fickónak, aki csak annyit írt ki múltkor egyik személyes, online platformjára, hogy: „No fake nails, please.”

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Wilson Luca