–

#1. A szorongás valós, a veszély nem

Reggeli áhítat a református iskolában, évnyitó a tömegben, ottalvós tábor, felelés és dolgozat, szereplés a sulis ünnepségen. A mai napig emlékszem arra, ahogy a fenti helyzetekben észlelem a megemelkedett pulzusom, a görcsbe ránduló gyomrom, a verejtéket a halántékomon. Ma már jól tudom, ez természetes reakció stressz esetén, az úgy nevezett fight-or-flight mód: ilyenkor a bennünk élő ősi ösztön veszélyt észlel, folyton azt nézi, merre menekülhet, a test pedig az ismert tünetekkel keresi a túlélés lehetséges módjait. A reakció természetes – csak épp a kiváltó ok felismerése volt téves. A tömeg, az erdei tábor, a dolgozat nem tehet bennem olyan kárt, mint az oroszlán, amikor a vadat kergeti – de ezt egy tíz év körüli kisgyerek még nem tudhatja. Hogy is tudhatná, ha egyszer tudat alatt zajló, ösztönös reakciókról van szó?

És hogy mit mondanék el most neki? Azt, hogy amit érzel, valós:

a szorongás ösztönös és meglehetősen diszkomfortos reakció, amit sokszor nehéz kordában tartani, ugyanakkor fontos látnod, hogy valójában nem leselkedik rád veszély, biztonságban vagy.

#2. A problémáknak is van szavatossági idejük

Az van, hogy vannak olyan szorongások, amik igenis valóra fognak válni az életed folyamán, mert egyszerűen elkerülhetetlen, hogy mindig, minden jól alakuljon. Lesznek, akik elhagynak majd. Lesznek vizsgák, amik nem sikerülnek elsőre, de talán harmadszorra sem. Lesznek helyzetek, amikre nincs ráhatásod, betegségek, amik fájdalommal járnak, döntések, amikben nem a jó utat választod. Viszont ezek az elakadások az élet természetes velejárói, amik egyrészt tanulsággal szolgálnak, másrészt nem tartanak örökké. Még akkor sem, ha az adott pillanatban teljességgel elképzelhetetlen, hogy véget érjenek.

Nagyjából 17 lehettem, amikor a kezembe akadt Popper Péter egyik kötete, benne egy szuper gyakorlattal, ez lenne a lényege: írd fel ma egy szorongásod, és vizsgáld meg, hogy az probléma marad-e még holnap, egy hét múlva, egy hónap múlva, vagy egy év múlva is. És amennyiben az adott dolog másnapra, vagy 7 napon belül megoldódik, láthatod, hogy sok szorongást kiváltó helyzet voltaképpen csak rövid távú hatást gyakorol az életedre. (A belső utak könyve, 54–55. o. – a szerk.)

#3. Nyugodtan beszélhetsz róla – de nem mindegy, hogy kinek

Az egyik leggyakoribb frázis, amit a szorongással kapcsolatban emlegetünk az, hogy nem vagyunk egyedül. Ennek a felismerése óriási megkönnyebbülést hozhat, és ideális esetben segít beszélgetést kezdeményezni a sorstársakkal is, ugyanakkor nem mindegy, kire bízzuk rá a legsebezhetőbb énrészünket, a legféltettebb gondolatainkat. Mert sajnos mindig lesz, aki azt mondja majd rá, hogy „ez csak hiszti”, meg „minden fejben dől el”. És olyan is lesz, aki feltűnési viszketegségnek, gyengeségnek fogja címkézni ezeket az érzéseket. Hogy mi áll a reakciója hátterében? Talán csak tudatlanság, talán a saját démonai – ez a mi szempontunkból szinte lényegtelen. A legfontosabb az, hogy

olyan emberben találj bizalmast, aki soha nem vonja kétségbe az érzéseidet, és aki akkor is támogat, ha ő maga sosem élt át hasonlót.

#4. Nem kell ugyanúgy működnöd, mint a többi gyereknek – és ettől még ugyanúgy normális vagy

Anno, általános iskolás koromban úgy láttam az osztályom, hogy az 24 „normális” gyerekből, és belőlem, a „problémásból” áll. Ha most, 30 éves fejjel visszagondolok, a napnál is világosabb: valójában minden osztálytársamnak megvolt a maga nehézsége – még ha arról nem beszéltek is. Vajon ugyanúgy „bénának” érezte magát az a kisfiú, aki végig a tornasor legalacsonyabbja maradt? Az a kislány, aki korán elvesztette az anyukáját, és onnantól teljesen bezárkózott? Az, akit az asztmája miatt mindig felmentettek tesiből? És az, aki diszlexiás volt? Az van, hogy vagy senki sem normális, vagy mindenki normális – és mindenki a maga különleges, egyedi, sajátos problémákkal és sajátos erősségekkel tarkított módján az. És attól még, hogy valakinek a nehézsége jobban szem előtt van, nem biztos, hogy nagyobb, szégyenteljesebb másokénál. Sőt, lehet, hogy a többiek fel sem figyelnek rá. 

#5. Attól még, hogy gyerek vagy, kijelölheted a határaidat

Ha egy gyerek nemet mond, az általában egyet jelent azzal, hogy lázad, hogy hisztizik, hogy akaratos. És mivel nincs gyerekem, és még soha, senkit nem próbáltam meg hazarángatni, miközben a bevásárlóközpont kellős közepén a földhöz csapdosta magát, amiért nem kap gumicukrot, bizonyára könnyelműen is nyilatkozom erről, mégis azt gondolom: ez nem mindig ilyen egyszerű. Ugyanakkor azt is jó pár pszichológus elmondta már: nincs rossz gyerek, csak olyan, aki nem tudja még kifejezni az érzéseit, akit nem értenek meg. Az ellenállásnak igenis lehet oka azon kívül, hogy „nincs kedvem” – még akkor is, ha egy kisgyereknek nincsenek meg erre a megfelelő szavai. Ehhez fontos látni, hogy vajon hogy folytatódna a mondat: nincs kedvem táborba menni… mert a múltkor is erőltettek valamit, amit nem szerettem volna? Nincs kedvem ünnepségre menni… mert ijesztő számomra ennyi ember között lenni? Nincs kedvem elszakadni a szüleimtől… mert nem érzem magam biztonságban távol az otthonomtól? Nincs kedvem a boltba menni… mert zavar a sok fény, zaj?

Amit kisgyerekként érzel és kifejezel, az igenis jelzésértékű és fontos – és ezt a környezetnek is észre kell vennie.

#6. Több vagy a szorongásaidnál

Évente akár 1200 madarat is befogadnak – Kovács Klára és a Tollas Barát Madármentés története

WMN Life – 2024. április 9. – BSz

Emlékszem, hogy egy idő után a sok szorongás olyannyira behálózta a mindennapjaimat, hogy az identitásom részévé vált. A saját fejemben én lettem a gyerek, aki fél az úszásórán, a gyerek, aki nem szeret idegen helyen aludni, a gyerek, akinek görcsöl a gyomra felelet előtt, a gyerek, aki állandóan szédül a melegben. Nem csoda, hogy belém ivódott, hiszen a környezetem is így kezelt – de bűnbakok keresése helyett ezen a ponton muszáj leszögeznem, hogy a mentális egészséggel kapcsolatos tudatosság finoman szólva is gyerekcipőben járt 35 évvel ezelőtt egy kisvárosban. Skatulyába kerültem, főleg a saját narratívám szerint, pedig annyi mindennel definiálhattam volna még magam! Lehettem volna a gyerek, aki szépen rajzol. A gyerek, akinek van ritmusérzéke. A gyerek, aki ügyesen tanul nyelveket. A gyerek, aki le tud menni állásból hídba. A gyerek, aki nem hisztis, hanem érzékeny – és legalább annyi jó tulajdonságból áll a személyisége, mint amennyi bizonytalanságból. Ha most odaléphetnék a 10 éves énem mellé, ezt biztosan elmondanám neki: ne azzal határozd meg magad, amit hiányosságnak látsz, hanem azzal (is), amire büszke vagy.

Kiemelt képünket készítette: Komróczki Dia

Takács Dalma