„Nem baj, hogy nem ez a nevem?” – miért becézgetünk kényszeresen?

–

„Én nem vagyok Vera, de hozzászoktam” – kezdte a hozzászólások sorát Veron, és ez a keserédes mondat tökéletesen összefoglalja azt a több száz kommentet, ami a témában a posztomra érkezett. 

Idézhetek saját élményeket is:

– Adri!
– Tessék!
– Nem te, a másik!

Ha fél perc alatt fel akarsz idegesíteni, elég ennyit tenned. És sajnos életemben sok helyen, sokszor fordult elő ez. Pedig csak annyit kellett volna tenni, hogy engem Adrienn-nek szólítanak, ahogy kértem. Ez a folytonos „nem te, a másik”, azt az érzést kelti az emberben, hogy őt bármikor lehet kizökkenteni, akár feleslegesen is szólongatni, neki tucatneve van, és igazából senkit nem érdekel annyira se, hogy megkülönböztessék másoktól. Élesen reagálok rá? Nos, nem biztos.

Nézzük, mit gondolnak a témáról mások!

„Kedves Adrienn! Nem vagy egyedül! Gyűlölöm, ha valaki Diának hív! A nevem: Diána. Sokan azt hiszik, hogy egy kényes p…a vagyok, de már ez sem érdekel! Én is szóvá teszem nemtetszésemet, ha valaki lediáz…” (Diána)

„Amúgy tényleg kislánnyá tesz, úgy is érzem magam, amikor Editkének szólítanak. Egyáltalán nem érzem kedvesnek.” (Edit)

„Nagyon bírom, amikor valaki Pityunak szólít. Mint egy törpepapagájt. A többi becézést még csak-csak tűröm, de ez nem volt benne soha álmaim top 10-es listájában.” (István)

„Én mindig megkérem az engem becézőket, hogy ne tegyék, csak a nagyon szűk családtól fogadom el. (Különben sem értem, felnőtt emberek miért becéznek felnőtt embereket teljesen random, csak úgy maguktól…)” (Csilla)

Már a családban sem bízhatunk?

A legbizarrabb számomra, hogy rengetegen írták: a tulajdon családjuk sem képes úgy szólítani őket, ahogyan azt kérik.

„A másik vége: a saját szüleimet nem tudom rákényszeríteni 33 éve, hogy becézzenek már. Rühellem a Barbarát. Barbi vagyok. Annyiszor kértem; ha a Barbarát meghallom, azonnal összerezzenek, hogy vajon mi rosszat csináltam, már megint.” (Barbi)

„Engem is leeráznak ismeretlenek. Max. a családomtól viselem el, mert már feladtam a küzdelmet ellenük. Ha közeli az illető, akkor tudom, hogyan szólíthatom. Ha új ismeretség, megkérdezem, vagy esetleg mondja magától, mit preferál. Ez olyan alapdolog kéne hogy legyen, hogy nem becézgetünk embereket, akiket alig ismerünk, vagy egyáltalán nem.” (Erika)

„Iszonyúan allergiás vagyok erre. Főleg, amikor családban jelzem, hogy már nem a második, hanem az első nevemet használom, meg nem szeretem a kicsinyítő képzőket, és »de hát nekik ez van megszokva«. Csakhogy nem most jeleztem először, hanem kb. 8 éve. Ebben nem tudok mindig elnéző lenni sajnos.” (Krisztina)

Kollegiális iszonyok

Ha munkahelyi környezetben történik, gyakran érezhető lekezelőnek a becézgetés. Én például, amikor még nem a szerzők maguk rakták be a cikkeiket az adminba, rendszeresen kértem, hogy ne Adriként említsen a szerkesztő – ehhez képest simán volt, hogy egy komoly publicisztikám alatt is ez a forma szerepelt, ami szerintem visszás (kivéve, ha amúgy is a „becenevedet” vagy a neved rövidebb alakját használod szerzői névként). 

Hogy jó fejnek tűntem-e? Igazából annyira idegesített, hogy kérésem ellenére adriznak, hogy bele sem gondoltam. És a kommentek tanúsága szerint ezzel nem vagyok egyedül: 

„Még ügyvédi pályám alatt történt, amikor egy komoly tárgyaláson egy férfi kolléga úgy kezdte a nekem célzott mondatot, hogy »Zsófika«. A mai napig büszke pillanatom, hogy lazán tudtam neki válaszolni, hogy »persze, Zsoltika«. Kicsit helyükre kerültek utána a dolgok.” (Zsófi) 

„Az első munkahelyemen történt. Diákmeló volt, csupa egyetemista. Az egyik lányt mindenki Nórikának szólította, így én is. Egyszer aztán felcsattant: »Én Eleonóra vagyok!« Onnantól kezdve én mindig Eleonórának szólítottam, és később egyszer meg is jegyezte: »Kata, te vagy az egyetlen, aki veszi a fáradságot, hogy kimondja a nevemet, és én ezért nagyon hálás vagyok.« Ott egy életre megtanultam a leckét, és azóta MINDIG mindenkitől, akit néven kell szólítanom, megkérdezem, hogy szereti, ha szólítják. A legtöbben nem is értik a kérdést. »Mindegy« – válaszolják. De nekem nem mindegy.” (Kata)

„Állásinterjú harmadik percében le lettem alizkámozva, ott eldőlt, hogy nem szeretnék ott dolgozni. Engem amúgy nem zavarnak a becenevek barátok között, de ismeretlenektől személyeskedőnek érzem.” (Aliz)

Szerencsére akad jó példa is:

„A mi sulinkban mindenkit keresztnéven szólítunk. Tanárt, gyereket, recepcióst, mindenkit. Először tisztázzuk, hogy ki hogy szereti, ha szólítják, és ezt elfogadjuk, ezt használjuk.

Ez egyébként szuper jó rendszer, sokan furcsállják, de egyrészt rengeteget tanít akár a fenti problémáról, akár csak a saját létjogosultságom megkérdőjelezhetetlenségéről.” (Barbara) 

Akik megkérdezik

Mert szerencsére akadnak, szép számmal. Ilyen válaszokat is kaptam, és az életben is tapasztalom, hogy van, akinél alap a bemutatkozás után a kérdés.

„Én főleg új ismeretség esetén, bemutatkozáskor, meg szoktam kérdezni, hogy hogyan szólíthatom. (Hogyan szereti a nevét.) Szinte mindig meglepődnek, ledöbbennek – meséli Éva. – Annyira, hogy visszafelé nem hangzik el ez a kérdés. Én igyekszem mindenkit úgy szólítani, ahogy ő kéri, szereti. Ugyanígy vagyok a becenevekkel (ragadványnevekkel) is. Amíg az illető nem jelzi, hogy őt mindenki úgy ismeri, szólítja, addig én biztos nem fogom. Saját részről az Éva, Évi teljesen jó. De amikor valaki, aki éppen hogy ismerősöm, és olyan néven szólít, amit egy közeli családtagtól hallott, na attól engem is kiráz a hideg.” 

És akik megkérdezik, de minek?

„Az is jó, mikor felteszik a kérdést, aztán mégis másképp szólítanak, mint ahogy te kérted” – írja Gizella, és hát akár túlzásnak is érezhetnénk ezt, de a saját bőrömön tapasztaltam meg már többször is, hogy akadnak, akik teljesen figyelmen kívül hagyják a kérésedet. És a legjobb, amikor egyenesen sértve érzik magukat, vagy éppenséggel úgy hangsúlyozzák a kért megszólításodat ezentúl, mintha azt igényelnéd, hogy őfelségének szólítsanak.”

„Új munkahelyen anno az volt a hozzám intézett első kérdés, hogy oké, hogy Petra, de hogy becézzenek? Néztem hülyén, hogy esetleg lehetne-e, hogy a nevemen hívjanak… Hát minden voltam, csak jó ember nem. Aztán elkezdtek alkudozni, hogy Petrus, Petrácska, Petruci? Mondanom sem kell, nem sokáig dolgoztam ott.” (Petra)

„Neked legalább volt plusz lehetőséged, ami a saját neved… Rám egy munkahelyen közölte a főnök, hogy »olyan tündis vagy«, és úgy is szólítottak, mert már volt egy Viki.” (Viki)

„A kedvencem az volt, amikor az új munkahelyemen bemutatkoztam, és

a leendő kolléganőm azt mondta, hogy »az előző kolléganő Böbe volt, legyél te is Böbe, hogy ne kelljen új nevet megtanulnom«.

Úgy meglepett ezzel, hogy alig tudtam megszólalni, és megmondani neki, hogy én nem akarok Böbe lenni. Megsértődött.” (Erzsébet)

Most őszintén: ebben hol a kedvesség? 

Sokan már gyerekként is utálják!

Fontos lenne már akkor is odafigyelni arra, ki mit érez magához illőnek.

„Fiam a Gábor nevet kapta. Az egész családnak Gábor volt. Kb. 3-4 éves lehetett, amikor egyszer valaki Gabinak szólította. A fiam önérzetesen kijavította a felnőttet: »Én nem Gabi vagyok, hanem Gábor!«” (Margit) 

„Tőlem is rendre megkérdezik, Abigélt hogy kell becézni. Aztán mondom mindenütt, hogy nem kell becézni. De aztán annyira hozzászokott, hogy nem becézzük, hogyha Abinak hívja valaki, megsértődik, és azt mondja, ő nem Abi, hanem Abigél. 7 éves.” (Boglárka)

Három Eszter, összecsengő vélemények:

„Állítólag egész kicsi koromban kikértem magamnak az Esztit. Ez ma sincs másképp, egész egyszerűen nem illik hozzám. Ha nekem bemutatkozik valaki, akinek becézni való neve van, mindig megkérdezem, hogy szólíthatom. Szerintem így illik. Ha Eszti, akkor Eszti, ha Eszter, akkor Eszter, ha Adri, akkor Adri, ha Adrienn, akkor Adrienn. És kész.” 

„Jaj, az esztizés engem is idegesít. Nem is annyira a név maga, inkább az, hogy a megkérdezésem nélkül használják, mintha valami gyerek lennék.”

„Én ránézésre is Eszter vagyok, mégis sokszor leesztiznek.”

És olyanok is akadnak, akik bizonyos életkorukig rendben vannak egy becenévvel, ám később már nem érzik magukra illőnek. Miért ne lehetne szuverén joguk eldönteni, meddig használják egyik vagy másik formát?

„Kis csikó koromban (húszas éveim közepéig) mindenki Tominak hívott, illetve így hívattam magam. Ahogy telt az idő, kezdtem magam egyre komolyabban venni, és úgy éreztem, ehhez az imidzshez hozzátartozik az is, hogy Tamásnak szólítsanak. Sikerült eljutnom oda, hogy az emberek, akikkel munkaügyben először találkozom 1. felteszik a kérdést, hogy hogyan hívhatnak; 2. kérem magamnak a Tamás megszólítást. És ez jólesik.” (Tamás)

Amikor már kifakadsz, mert nem értik

Azt gondolnánk egyébként, hogy ha az ember határozottan kikéri magának a dolgot, akkor a becézgető elszégyelli kicsit magát (nálam egyébként több ismerősöm is írt kommentet, hogy bocs, amiért sose kérdezte, és automatikusan adrizott). Sokan azonban rendesen leteremtettek engem, illetve azokat, akik velem értettek egyet. Akadt, aki felháborodva írta: nehogy már becéznie kelljen/ne kelljen valakit, mit érdekli őt, hogy az illető milyen megszólítást kér, majd ő használja, ami neki kényelmes! Ilyenkor azért néha a Holdig lő ki az agyam, és nem kedvesen szoktam felhívni a figyelmet arra: talán mégiscsak az én nevem…

„Én pont így vagyok az Editkével. Mindig zavarban vagyok, ha számomra kedves embereknek meg kell mondanom, hogy nem szeretem, ha így szólítanak, ha már becézni akarnak, használják a Dittét, ami kiválóan alkalmas más Edittől történő megkülönböztetésre is.” (Edit)

„43 évem alatt nem sikerült rájönnöm, mit nem lehet azon érteni, hogy a nevem Zsuzsa. Megkérdezik, hogyan szólíthatnak, mondom, hogy Zsuzsa, és onnantól szemrebbenés nélkül zsuzsiznak.

És meg vannak sértődve, ha szólok. Pedig még meg is kérdezték.” (Zsuzsa)

„Azt szoktam mondani, hogy anyám se hív Gabinak” – mondja Gábor, és ezt lehet, hogy én is alkalmazni fogom a következő Adrikánál. Apropó, szülők: a hozzászólók közül sokan azért adtak vagy kaptak bizonyos neveket, hogy azokat ne lehessen becézni. Ez persze általában nem akadályozza meg a kényszeres becézgetőket.

„Mi pont ezért adtunk olyan nevet a lányoknak, hogy ne lehessen agyonbecézni őket! Gondoltuk mi naivan! Az elején csak furcsán néztem, majd szóvá tettem, hogy nem Odi meg Odika, hanem Odett, és nem Zorika, meg Zorcsi, Zorcsika, hanem Zora, szerencsére a kisebbik 3 évesen az oviban is szóvá tette csípőre tett kézzel, hogy ő Zora!” (Erika)

Mit lehet tenni? György (akit én csak Gyuriként ismerek, csak hogy bonyolítsam), az édesanyja történetét írta meg:

„Csodálatos Édesanyánkat Ellának hívták, ha valaki becézte (amit ő is utált) – Ellácska, Elluka –, a következőket mondta: »Nézzen rám! Olyan kis édesnek talál?« Szigorú, elegáns, szikár, magas (úri)asszony volt… A legtöbben őszintén és döbbenten válaszoltak: »Nem.« És sohasem becézték többet…”

 Touché!

De vajon mi állhat a háttérben?

Próbáltuk persze megfejteni, miért érzik sokan ennyire szükségesnek a cukiskodást – vagy a lekezelést, közvetlenkedést, bizalmaskodást. Sokféle érzés, sokféle magyarázat előkerült, s bizony még viták is kerekedtek a posztom alatt.

„Több dolog miatt is érdekes ez. Anyukám úgy választott nevet nekünk, hogy elég rövid legyen ahhoz, hogy ne kelljen becézni, és szoktam is szólni. Kevés ember van, akinek hagyom. Viszont azt gondolom, hogy vannak olyan nevek, aminél ez nagyon nehéz, plusz távolságtartásra utal, hideg érzetet ad. Az Adrienn is ilyen név számomra. Márpedig a kollégákkal egy fokkal közelebb álltok egymáshoz. Amikor azt mondod nekik, hogy szólítsanak így, azzal kiteszed a kezed és egy lépést hátralépsz. Eredendően szerintem azt becézzük, akit közelebb érzünk magunkhoz.” (Hunor)

„Szerintem státusztól függetlenül tartsuk már tiszteletben azt, hogy ki hogyan szereti, ha megszólítják. Engem nagyon sokan zsuzsiznak, csak mert a közhiedelemben az cukibb, mint a Zsuzsa. Pedig a büdös életben nem mutatkoztam be Zsuzsiként, sőt volt, aki megsértődött – a kommentedhez hasonló indokkal –, ha kijavítottam, kértem. Meg lehet kérdezni bárkit, hogy hogyan szólíthatjuk. De ne akarjuk már eldönteni senki helyett – bármilyen magyarázattal –, hogy hogyan szeretné, ha megszólítják!” (Zsuzsa)

„Van az a jelenség, amikor valaki elkezdi a becézve szólítani az illetőt, aki nem szól, hogy ne tegye, aztán a következő ember ehhez igazodik, majd a helyzet eszkalálódik, és a végén mindenki úgy szólítja, ő meg… feladja, vagy nem tudom.

Én szembesültem már olyan helyzettel, hogy valakiről kiderült (sőt, egyszerre két emberről), nem szereti, hogy becézik, pedig mindenki ezt tette körülötte. Bevallom, emiatt fel sem vetődött bennem, hogy nem ezt a megnevezést preferálja. Utána váltottam persze.

De amúgy nekem attól is függ, hogyan mondják. […] Azt hiszem, legjobb, ha az érintett szól időben, mert az emberek többsége szerintem minden hátsó szándék nélkül csinálja, kedves szeretne lenni, vagy lusta kimondani a hosszabb nevet, esetleg hallotta, hogy mások is becézik az illetőt.” (Nóri)

„Én speciel gyűlölöm a nevemet és ennek mindenféle becézett formáját! De az alapokhoz vissza, szerintem ez egy teljesen elcseszett dolog, lásd még, mikor a magyar sportolókat norbizzák, tomizzák, atizzák, ferizik, a falra tudok tőle mászni, nagyon idegesítő jelenség! Alig várom, hogy szerencsétlen Dominikot elkezdjék Domózni vagy Domizni…” (Raphael)

„Szerintem tapintatlanság nem úgy szólítani valakit, ahogy bemutatkozik, vagy ahogy az aláírásában szerepel.

De ebben is van egy magasabb szint, amikor négyszemközt nem becéz, de társaságban igen, mintha országos haverok lennénk…” (Gábor)

„Ez valakinél akkor alakul ki, ha művin, néha görcsösen próbálja egy olyan baráti kapcsolatba képzelni magát, ami még nem áll fenn. És mintegy előszobájaként elkezd téged tegezni. Ha felveszed, akkor az azzal kecsegtet, hogy kvázi a kegyeidbe fogadod…”

Külföldön nem divat

Anélkül, hogy átnyergelnénk a „külföldön minden jobb” lóra, jegyezzük meg: egybehangzó vélemények alapján más országokban bizony közel sem ennyire egyértelmű az automatikus becézgetés. 

„Nekem itt Hollandiában nagy öröm volt, hogy mindig, minden munkahelyen mindenki a teljes nevemen szólított, soha, senki nem rövidített.” (Viktória)

„Hosszabb ideig dolgoztam középvezetői pozícióban német cégnek magyar beosztottakkal. Soha egyetlen német sem próbált becézgetni, a magyarok annál inkább.

A Bernitől amúgy is a falra mászom. Ettől függetlenül én voltam a nagyképű pics@, ha szóltam, hogy köszönöm, én ide nem barátkozni járok, kérem, hívjanak továbbra is Bernadettnek. Nekem ahhoz személyes kötődés szükséges, hogy elfogadjam a becézést.” (Bernadett)

„Pont ezen morfondíroztam valakinek. Hogy ha más országban, ahol éltem, Sylviaként mutatkoztam be, akkor mindenki így hívott. Esetleg, ha már nagyon régóta dolgoztunk együtt, és barátok lettünk, megkérdezte, hogy hívhat-e Sylvnek vagy Sylvie-nek. De SOHA SENKI NEM HÍVOTT AUTOMATIKUSAN Szilvinek, mint itthon. Bemutatkozom: M… Szilvia. »Szia, Szilvi!«, jön a válasz. Brrr! Sokáig nagyon bosszantott. Aztán persze ezt is elengedtem, már csak így filózgatok rajta, hogy a magyarok miért becéznek kényszeresen.” (Sylvia) 

És amikor tényleg csak ignorancia

Mert ezekre amúgy valóban nem lehet mit mondani. Odafigyelés, emberek!

„Arról ne is beszéljünk, hogy anyakönyv szerint is Zsuzsa vagyok, nem Zsuzsanna. Na, ezt hivatalos helyen általában nem tudják megugrani. Miután 3-4 azonosító kártyám a kezükben van, simán leírják bárhova, hogy Zsuzsanna.” (Zsuzsa)

 „Adrienn vagyok. Az Adrit kifejezetten rühellem, Adinak hívnak a kollégáim. Van ahol adriznak, elnézem nekik, mert kedves emberek, és kedvelem őket. Andrea, Andi viszont nem vagyok továbbra sem. Legutóbb tegnap andreázott le egy hölgy. Az okmányirodában. Amint épp a személyimet csinálta.” (Adrienn)

„Jaj. Mikor aláírok egy hivatalos levelet Katiként. És jön a válasz: »Kedves Katalin!« Nem, nem érdekel, hogy nem gyakori így hivatalosan.” (Kati) 

„Kittike és Hellokitty a sírba tesz.” (Kitti)

„Nekem az a kedvencem, amikor Enikőnek hívnak.” (Emőke)

Judit viszont a végére bevitte a legnagyobb gyomrost: „Engem többször Pirikéznek le, holott az a vezetéknevem.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / nicoletaionescu

Csepelyi Adrienn