Kimondhatatlan nevű emberek, egyesüljetek!
„Esküszik, próbálta megjegyezni a nevem, de nem tudta. Egyszerűen NEM LEHET”
Halványan emlékszem arra a nőre, a rokonomra, akinek a neve annyira megtetszett az édesanyámnak, hogy úgy döntött, az elsőszülött lánya is ezt a nevet fogja viselni. Ez a rokon alacsony, rövid fekete hajú, mindig derűs, jókedvű asszony, olyan, akinek a nevetése betölti a teret. Nomen est omen, mondják, én pedig ebben az esetben ezt el is hiszem, hiszen a közösen viselt nevünk a szerb radost, azaz öröm szóból ered. Sokáig nem gondoltam rá különlegesként. Egy olyan faluban nevelkedtem ugyanis, ahol a különböző nemzetiségek békés és tiszteletteljes együttélése nem jól hangzó marketingfogás csupán, hanem a mindennapok valósága. Azzal, hogy magyarországi szerbként a származásom és a nevem miatt itthon kicsit mindig ki fogok lógni a sorból, csak jóval később szembesültem. És szembesülök vele ma is, például olyan, mások számára semmilyen rizikót nem tartogató helyzetekben, mint egy bemutatkozás. Filákovity Radojka írása.
–
A teljes – már férjezett – nevem Bielik-Filákovity Radojka. Esetemben a bemutatkozás alsó hangon olyan tíz percig tart, és már-már egy kisebb stand-up előadásba hajlik. Nagyjából ennyi időt igényel ugyanis, hogy kétszer lassan és jól artikuláltan kimondjam, majd le is betűzzem a teljes nevem, ejtsek néhány szót arról, honnan ered és mi a jelentése. Apró szóvirágokat gyártsak a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért („szólíts csak Radinak, tudod, mint a Fradi, csak „f” nélkül”), meséljek a gyökereimről, igény esetén történelmi kitekintést is nyújtsak arról, mikor és hogyan jöttek az őseim erre a területre, valamint szintén igény esetén (ami szinte mindig felmerül) megtanítsam a kedves delikvenseket (értsd, még a masszőrt is, miközben gyúr) néhány szitokszóra életbe vágóan hasznos szerb kifejezésre.
Hazudnék, ha azt mondanám, már maga ez a felütés ne lenne kiapadhatatlan forrása a helyzetkomikumoknak, az évek során pedig igazi gyűjteményem kerekedett abból, hányan, hányféleképpen írták el és értelmezték félre a nevem – és ezáltal kicsit engem is.
Banánhinta Consuela hercegnő színre lép
Esküszik, próbálta megjegyezni, de nem tudta. Egyszerűen, NEM LEHET – mondja a szomszédasszonyom, aki lassan másfél éve (az óta, hogy ideköltöztünk) konzekvensen Raminak szólít a Radi helyett, ami egyébként a becenevem, és amit könnyítésképp próbáltam neki megtanítani. Ahogy az emberek többségének is éppen emiatt engedem szinte azonnal, hogy a becenevemen hívjanak, amiért (már magáért a becenévért) nem túlzottan rajongok ugyan, ellenben már megszoktam, és sokkal egyszerűbb kimondani, illetve megjegyezni, mint a teljes keresztnevemet.
„Nekem te mindig Rami leszel, én mostantól így foglak szólítani” – zárja le a témát mély öntudattól hajtva, amikor utolsó próbálkozásként ismét megpróbálom kedvesen kijavítani.
„Jó, akkor téged pedig mostantól Banánhinta Consuela hercegnőnek hívlak majd. Ja, hogy nem ez a neved? Nem baj, majd megszokod” – gondolom, de nem mondom ki.
Ugyanolyan rezignáltan nézek magam elé, mint amikor a taxis nem engedett be az autójába, mert a diszpécser – amikor még nem applikációval rendeltem kocsit – telefonon keresztül félreértette a nevem, így az különbözött attól, mint amit bemondtam a helyszínen a sofőrnek. Ez nem egyszer fordult már elő velem, és taxitársaságtól függően általában beletelt jó néhány percbe, mire a szokásos félrehallások közül kitotóztam, melyik alteregóm számára állt elő a fuvar.
– Filókavily Radoska?
– Nem.
– Szirákovics Gradoska?
– Nem, de közelít.
– Szilákovics Gradojka?
– Bingó, hová vihetem?
De ilyen volt az is, amikor az érettségi-felkészítőn néztem az idegen tanár gyöngyöző homlokát, ahogy háromszor is nekifut a nevemnek, de mindig elakad: „Fity, Fity, Fity” – próbálkozott, mintha füttyögne, miközben az osztálytársam a nevetéstől rázkódva súgta oda nekem: „Figyeld meg, mindjárt fityma lesz belőle(d).” De nem lett, megszabadítottam a szenvedéseitől, mielőtt olyat mondott volna, amit sosem mosok le magamról.
Aztán volt, hogy tényleg csak egy hajszál (vagyis inkább egy betű) választott el a vulgáristól
Nagyjából húsz perce álltam már a hárombetűs, macskabehívásra is alkalmas névvel fémjelzett cipőbolt raktárának ajtaja előtt, mire az üzlet munkatársa ismét előbukkant, az idő előrehaladtával egyre elcsigázottabb ábrázattal. „Ez az a név?” – kérdezi. „Nem” – vágom rá nagyjából százhuszonötödjére.
Ezt játsszuk már jó ideje.
Kicsit olyan, mintha a bölcsek kövét próbálnánk együtt megtalálni, pedig a feladat csupán az, hogy az elkészült, korábban garanciális javításra beadott lábbelimet elővarázsoljuk a cipőbolt raktárából. Vagyis inkább ő találja meg, nekem az a dolgom, hogy a százféle elhallás közül, ahogy a nevemet el szokták írni, kitaláljam, itt épp melyikkel van dolgunk.
Micsoda memóriajáték! Ki sajnálja ilyenkor az összes elpazarolt percet vagy elhullajtott hajszálat, ha cserébe biztos lehet benne, hogy az Alzheimer elkerüli majd öregkorban, a memóriája ugyanis olyan lesz, mint Arnold Schwarzenegger bicepsze volt vadiúj Terminátor korában.
És amikor már azt hiszi az ember, mindenre fel van készülve, amikor már úgy gondolja, semmi nem tudja meglepni, ha a nevéről van szó, na, akkor jön az újabb meglepetés. Merthogy végül a cipő is meglett húsz perc után – Finalákovity név alatt. Én meg egy hét elteltével is alig tudtam kiegyenesedni a nevetéstől, ha arra gondoltam, hogy ha a vezetéknevem kezdőbetűjénél kicsit tovább halad az ábécében, nos… az már tényleg tizennyolcas karikát érdemelt volna.
Persze elviccelem, de azt nem lenne szabad elfelejteni, hogy az ember neve az identitásának fontos része
És mint olyan, mindenkinek joga van ahhoz, hogy elvárja: pontosan használják azt és úgy, ahogy az neki megfelelő. Ez nem hiszti, nem szőrszálhasogatás, hanem a tiszteletadás egyik legalapvetőbb gesztusa, ami mindenkit megillet. Még akkor is, ha az illető nevét történetesen tényleg nem olyan könnyű megjegyezni – mint az enyémet. Ahogy visszagondolok az elmúlt évekre, egészen a közelmúltig, az, ahogyan ezeknek a helyzeteknek a többségét kezeltem, sokat elárul arról is, ahogyan magamat is láttam jó ideig.
Ahogy a people pleaser, vagyis a másoknak mindig kedvezni, megfelelni kívánó attitűdöt (mindent megteszek a te kényelmedért, az sem baj, hogy nem annyira szeretem, de hívhatsz úgy, ha neked könnyebb) igyekszem levetkőzni, úgy zavarnak egyre jobban azok a helyzetek, amelyekben a tisztelet hiányát érzem – és ezt már igyekszem néha kedvesen jelezni is. Itt nem az elhallásokra gondolok (hiszen azok természetesek egy-egy bonyolultabb névnél), hanem arra, amikor még csak meg sem próbálnak törekedni rá, hogy úgy szólítsanak, ahogy szeretném – vagy ahogy egyáltalán hívnak.
A nevünknek története van – akár a szüleink választották, akár később mi magunk. Ez az egyik első számú ismertetőjegye annak, ahogyan a világban létezünk. A nevünk mi vagyunk. Legyünk büszkék rá, és álljunk ki érte – mindig.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Flashpop
