„Tenyérnyi vérfolttal a fenekemen mászkáltam egész délelőtt!” – Kínos szólni, de még kínosabb tudni, hogy nem szóltak, de látták
Nyilván nem jó ötlet sosem általánosságban beszélni, de szerintem nem nagyon lőhetek mellé, ha azt mondom, mindenkivel előfordult már, hogy spenót került a fogai közé, hogy elkenődött a sminkje, kifordítva vette fel a felsőjét, sőt, az is, hogy kellemetlen volt a testszaga. Idáig rendben is van, hisz emberek vagyunk mind, nem? Mégis, miért érezzük olyan kellemetlenül magunkat, ha „lebukunk”? És miért nem olyan egyértelmű, hogy szólunk a másiknak, ha ilyen helyzetbe került? Szabó Anna Eszter írása.
–
Miért nem szólt senki?!
Elsős gimis voltam, tizenhat éves. Anyukám térdig érő, horgolt, hófehér pulcsijában voltam. Már a sokadik órán voltunk túl, ebédidő környéke lehetett, amikor odajött hozzám egy évfolyamtársam, és a fülembe súgta, hogy átáztam. Elöntött a hideg és a forróság, amikor hátranéztem, és megláttam a tenyérnyi, már alvadt vérfoltot. Akkor is kínos lett volna, ha friss a folt, de így nem pusztán a figyelmeztetés volt kellemetlen, hanem az a tudat is, hogy gyaníthatóan egész délelőtt így közlekedtem az iskolában. Minden óránk más teremben volt, szóval délidőre tényleg az egész iskolát vérfolttal a fenekemen jártam be. Ráadásul ezt esélytelen is volt kimosni ott helyben, a pulcsira nem volt mit rátekerni sem, úgyhogy nagy szégyenemben anyukámnak szóltam, hogy jöjjenek értem mihamarabb.
Hálás vagyok így utólag a lánynak, aki odajött hozzám, de közben meg még mindig nem értem, miért nem szólt senki más?! Azóta többször is eszembe jutott már a történet és a nagy kérdés, miért nem figyelmeztetjük a másikat? Miért nem vagyunk bajtársiasabbak?
Azt hiszem, nem elég hatékony a dezodorod
Hát, aztán megkaptam a saját leckémet is.
Egyszer, amikor egy üzletben dolgoztam, volt egy munkatársunk, akit mindenki kedvelt, nagyon aranyos lány volt. Csak hát nagyon erős testszaga, akarom mondani izzadságszaga volt, nem igazán tolerálható szinten. Telt az idő, bíztunk benne, hogy átmeneti a jelenség, biztos elfogyott otthon a dezodor, vagy valami, de sajnos minden egyes nap ugyanazzal a kínos helyzettel találtuk szemben magunkat, csak reménykedtünk, hogy a vásárlók nem érzik, amit mi igen.
Egy nap odajött hozzám a főnök, és megkérdezte, én is érzem-e a kolléganőnk szagát. Hebegve-habogva mondtam, hogy de, érzem. Megkért, hogy beszéljek vele. Kétségbeesve kérdeztem, miért én, mire mondta, hogy hát, én nő vagyok, tőlem hátha jobban elfogadja. Emlékszem, napokig rágódtam a dolgon. Nagyon jóindulatú, kedves, helyes lány volt, aki igazán ügyelt arra, hogy elégedettek legyenek vele, nem akartam megalázni, márpedig ez egy olyan téma, ami kapcsán nem nehéz föld alá süllyedni, bármilyen természetesnek is gondoljuk.
Ne álltassuk magunkat, a testszag tabu, ahogy az izzadás, a szőr, a vér, a háj, a bőrkeményedés, a pattanás. Minden, ami a közmegegyezés szerint nem tökéletes, azt a társadalom igyekszik nem tudomásul venni, tabuként kezelni.
Szóval aztán végül odamentem hozzá, félrehívtam és valami olyasmit mondtam, hogy nagyon remélem, hogy nem bántom meg, de nem biztos, hogy jó dezodort használ, lehet, hogy váltani kellene… és itt tartottam egy kis hatásszünetet, hátha nem kell végigmondani a mondatot. Szerencsére vette a lapot, azonnal megértette, arcát a kezébe temette, hogy jaj, de kínos, de az a helyzet, hogy nem szereti a nagyon illatos dezodorokat, ő pedig nem érezte, hogy büdi lenne. Aranyos volt, végül is nem fagyott meg a levegő, mindenki túlélte, ő dezodort váltott, happy end. Ez akár azt is jelentheti, hogy az egész túl van parázva, nem?
„Van valami a…”
Megkérdeztem Instán a követőimet, ők hogy állnak a kérdéshez, megmondják-e a másiknak, ha ilyesmi helyzet áll elő, és túlnyomó többségben, sőt, azt kell mondjam, majdnem mindenki azt válaszolta, hogy szól, természetesen, egyedül a testszagnál van szükség egy kis mérlegelésre, illetve befolyásolhatja a döntést az is, milyen viszonyban vagyunk az illetővel.
Nekem volt olyan barátnőm, aki időnként felemelte a fejét és megkérdezte: „Van csimasz?”, magyarul: van-e láthatóan fika az orrában. Mert télen például ez is gyakori, az orrfújás után az orrhegyen megkapaszkodó fikafoszlány, ami miatt szerintem hasonlóan toporogva merünk csak szólni, mint a testszag esetében.
Bár ez esetben még mindig ott a jolly joker: a van valami a(z) orrodon/fogadon/kezeden… stb.
Ugyanis olyan már simán volt, amikor láttam, hogy valaki ügyetlenül fújta ki az orrát és a pólójára is került valami a zsepiből, olyankor elég annyit mondani, van ott valami, és úgy teszek, mintha nem tudnám, mi az.
Minden más, a fogak közé szorult kajamaradék, a vérfolt, az elkenődött smink, a rúzsfoltos fog, ezek olyasmik, amik miatt szerintem igenis kötelességünk szólni. Az a jófej húzás, akárhogy is nézzük.
A saját bizonytalankodásunk nem lehet annyival fontosabb, hogy hagyjuk a másikat kínos helyzetbe kerülni.
Legyen szó idegenről, kollégáról vagy közeli ismerősről, barátról, akárkiről.
Egy csapat vagyunk
Nem hagyhatjuk szarban egymást, ráadásul, ahogy az Instán kapott válaszok is mutatták, ugyanezt fordítva elvárjuk egymástól.
Visszagondolva, milyen rossz érzés volt a tudat, hogy egy tenyérnyi vérfolttal a fenekemen grasszáltam a suliban egész nap, nagyon mérges voltam, hogy senki nem volt annyira empatikus, hogy odajöjjön hozzám.
Megértem, hogy kínos szólni. Tényleg az. De még kínosabb ráébredni, hogy nekünk nem szóltak. A legrosszabb, ami történhet, hogy a másik olyan eszméletlen kellemetlenül fogja magát érezni, hogy elvörösödik, jajgat, de aztán túlteszi magát rajta.
Arra vajmi kevés az esély, hogy ha odamegyünk valakihez, hogy bocsi, de vécépapír ragadt a papucsod talpára, az illető felképel minket, hogy mégis mit képzelünk magunkról. Hát akkor meg mi a rizikó?
Nekünk nincs veszítenivalónk, de a másikat megkímélhetjük a nagyobb szégyenérzettől.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Pheelings Media