Kurucz Adrienn: Emberek, van nektek szívetek? – Két fiatal haláláról és a kommentszekciók kegyetlenségéről

–

Újságíróként, mondhatni, megszoktam a közösségi média szájkaratéját. Olykor nosztalgiával gondolok vissza a húsz évvel ezelőtti olvasói levelekre. Kemény, olykor személyeskedő és igazságtalan mondatok voltak azokban is, de mivel tollat kellett ragadni, postára kellett menni egy-egy dühös levél elküldéséhez, a reakció késleltetése szűrte a primér indulatokat. Ez a szűrő már a múlté.

Megszoktam a toxikus kommenteket, írtam az előző bekezdésben, de bevallom, ez azért nem igaz teljesen. Nagyon tud fájni egy-egy üzenet. Szándékosan nem hozok példákat arra, milyen jelzőkkel, vádakkal, sőt átkokkal szórták meg már a szerkesztőségünk tagjait az elmúlt években, különösen politikai nézeteltérések okán (de a külső megjelenésünk, identitásunk is sokszor vált céltáblává). Higgyétek el, bár látszólag legyintünk, nem egy mondat égett be a memóriánkba. Kifelé nem sokat beszélünk ezekről a sebekről, tesszük tovább a dolgunkat az értékeink mentén, a legjobb tudásunk szerint – de mindenki cipeli a terheit magával.     

Most viszont úgy érzem, képtelen vagyok hallgatni

Az elmúlt napokban egymás után láthattunk a médiában olyan tragédiákat, amelyek kapcsán az ember azt gondolná: nincsenek rá szavaink. Ha mégis vannak, azok csakis a részvété lehetnek.

Egy tinédzsert kerestek napokig.

Nekem van egy hasonlóképp 18 éves gyerekem, de biztos vagyok benne, hogy e körülmény nélkül is képes együtt érezni az érintett családdal bárki. Aki meg nem képes, az pedig legalább elemi tisztesség okán csendben marad.

Ehelyett a kommentmezőkben voltak, akik gúnyt űztek belőle, a nemi identitását firtatták, poénkodtak, hogy „majd a Pride-ra előkerül”… Tették ezt úgy, hogy valójában egyetlen dolgot tudtak róla biztosan a rendőrségi közleményből: azt, hogy eltűnt. Aztán pedig azt, hogy meghalt.

Nem tudom másként kérdezni: emberek, van nektek szívetek?

Hogyan tehettétek?

Nem gondoltok bele, hogy talán épp azért választotta a halált, mert már életében is sokat bántották?

Nem tudom nem behozni ezen a ponton a politikusok felelősségét. Azokét a politikusokét, akik gyűlöletet szítottak LMBTQ-embertársaink iránt, akik közellenséggé tettek és dehumanizáltak amúgy is sérülékeny csoportokat ebben az országban, akik épp csak a kilövési engedélyt nem adták meg felelőtlen, embertelen és mérgező retorikájukban, amely emberek ezreinek lett mindennapi hivatkozási alapja.

Kimondom: ez gyilkosság.    

A hosszú távú következménye ezeknek az éveknek az, hogy egy másik ember, egy család, egy közösség tragédiája apropója lehet a beszólásnak, alkalma lehet az önigazolásnak, a privát fölény demonstrálásának.

Aztán jött a hír, hogy akit kerestek, meghalt. Öngyilkos lett.

Azt gondolná az ember, hogy a kegyetlenség megszégyenül legalább akkor, ha kiderül, valami szörnyű, visszafordíthatatlan dolog történt. És aki néhány nappal korábban még viccet csinált az eltűnéséből, most legalább elcsendesedik. De a közösségi média megmutatja, és ez a legfélelmetesebb, hogy nem, a halál sem mindig állítja meg a fröcsögőket. A mások gyásza sem szelídíti meg a tömeget. Sőt, mintha bizonyos emberek számára éppen a másik ember tragédiája lenne felhívás keringőre: most, na most lehet igazán belerúgni.

Ugyanezt látjuk más tragédiáknál is. Valaki komoly betegséggel küzd, és szétkapják a kommentelők. Egy fiatal nő meghal Brazíliában, mert érthetetlen okból biztonsági kötél nélkül lökik le egy hídról. Egy elképzelhetetlen, abszurd, felfoghatatlan hiba történik, és egy férfi végignézi, ahogy meghal a szerelme.

A végzetes baleset (gyilkosság) felvétele (mert persze van róla) pillanatok alatt körbefut a világban, senkit sem érdekel, hogy az áldozat szerettei mit érezhetnek, mikor mindenhonnan ezek a képsorok ömlenek rájuk.

(Jesszusom, gondoljatok bele!!!!!)

És akkor megjelennek azonnal a kommentek, amelyek nem a felelőst keresik, nem együttéreznek, hanem okoskodnak és/vagy gúnyolódnak. „Minek ment oda?” „Darwin-díjat neki.” „Ostoba volt.” „Megérdemelte.” „Legalább tanulnak belőle mások.”

Emberek! Meghalt egy 21 éves nő! Felfogjátok?

Az első felindulás után eszembe jut, talán magukat védik az ilyen kegyetlen kommenteket gyártók. Talán maguknak bizonygatják, velük ez nem történhetne meg. Ők okosabbak. Ők nem mennénk fel arra a hídra, pláne nem ugrálnának róla eszetlenül.

Talán – szeretném azt hinni – a kegyetlenség gyakran nem más, mint szorongás álruhában.

A kommentelő csípőből tüzel, mert nem bírja elviselni a gondolatot, hogy a világ kiszámíthatatlan. Hogy egy gyerek eltűnhet, öngyilkos lehet, baleset érheti. Megtörténhet, hogy valaki, aki elindul otthonról, nem ér haza többet. Hogy egy remeknek ígérkező nap is fordulhat tragédiába. Mert az élet törékeny. Mi emberek törékenyek vagyunk.

A „minek ment oda”, „miért volt ilyen vagy olyan” talán azt is jelenti: én másképp élek, engem nem érhet baj.

Ettől még az embertelenség embertelenség

A kommentszekciók kegyetlensége különösen azért nyomasztó, mert egyszerre személyeskedő és végtelenül személytelen. Személyes, mert konkrét emberekre irányul: eltűnt fiatalokra, meghalt nőkre, gyászoló szülőkre, balesetek áldozataira, betegséggel küzdőkre, bántalmazottakra. Ugyanakkor személytelen, mert a kommentelő nem látja maga előtt az embert. Csak egy hírt lát, egy fotót, egy hatásvadász címet, egy nevet. Mind-mind kapaszkodók a saját indulatai kicsatornázásához.

Az online térben sokszor megszűnik minden gát, amely a valóságban még visszatarthatna bennünket. Nem mondunk semmit a másik arcába. Nem látjuk, milyen hatást váltanak ki a szavaink.

Nem vagyunk ott a gyászoló család nappalijában, sem akkor, amikor a hozzátartozók elolvassák, mit írtak idegenek a gyerekükről. Nem vagyunk ott a gyászoló anya mellett, amikor a lánya halálára valaki egy röhögős emojival reagál.

Ez az eltávolítás teszi lehetővé, hogy emberek olyan mondatokat írjanak le, amelyeket szemtől szembe talán soha nem mondanának ki. Igaz, az online kegyetlenség átszivárog a valóságos életbe. Mert normalizálja a dehumanizálást. Gyakoroltatja velünk az érzéketlenséget. Minél többször látjuk, hogy mások gúnyt űznek a sebezhetőkből, annál könnyebb elhinni, hogy ez oké. Hogy ez csak egy vélemény! Csak humor! Nem érted a tréfát?  

Ez a „csak humor” nagyon gyakran a felelősség alóli kibúvó. Mert az igazi humor az, ami leleplez, ami felszabadít, ami az emberi esendőséget úgy mutatja meg, hogy közben nem tapossa el az esendőt. De amikor egy eltűnt emberből, egy halálesetből, egy áldozatból, egy gyászoló családból csinálunk viccet, az nem humor. Az hatalomfitogtatás.

Nettó gyávaság, mert az áldozatok (és valószínűleg az összetört családtagok) nem tudnak válaszolni, tiltakozni, helyesbítést kérni.

Különösen megrázó, amikor azt látjuk, hogy ha valakiről tudható vagy csupán feltételezik, hogy transz, meleg, roma, szegény, beteg, neurodivergens, függő, hajléktalan, prostitúcióban érintett, pszichiátriai betegséggel élő vagy bármilyen módon kilóg a „rendes áldozat” elképzelt képéből, akkor a közösség együttérzése halványabb. Mintha a részvét nem járna automatikusan minden embernek egyformán, és annak lenne függvénye, megfelelt-e az áldozat bizonyos általunk felállított kritériumoknak.

Pedig a részvét nem jutalom vagy erkölcsi prémium

Nemcsak azoknak jár, akiknek az életét értjük, elfogadjuk vagy helyeseljük. A részvét annak az alapvető felismerése, hogy a másik ember élete valóságos volt, akárcsak a miénk vagy a szeretteinké. Neki is volt teste, érző szíve, fájdalma, félelme, múltja, kedvenc zenéje, rossz napja, titkai és talán szégyene is. Őt is várta valaki haza. Aki most nem tudja, hogyan éljen tovább nélküle.

A kommentszekciók poklában a gonoszság és a részvétlenség sokszor közösségi élménnyé válik. Egymásra licitáló félmondatok, lájkok, nevető fejek, cinikus beszólások hozzák létre azt a teret, ahol az együttérzés már szinte kínosnak tűnhet, ezért csöndben marad az, aki nem ért egyet. Aki mégis megszólal és részvétet kér, az „túl érzékeny”. Aki határt húz, az „cenzúrázna”. Aki azt mondja, egy halott emberrel kapcsolatban legalább ne legyünk embertelenek, arra rásütik, hogy nincs humorérzéke. 

De nem a humorérzék hiányzik. Hanem az irgalom.

Annak belátása, hogy mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor mások tekintetére vagyunk bízva. Amikor nem tudjuk elmagyarázni, mi történt valójában. Amikor rólunk szólnak a hírek, a pletykák, a bejegyzések. Amikor mások fogalmazzák meg helyettünk, kik vagyunk – voltunk.

Sartre szerint a pokol az a másik ember, aki nem hajlandó bennünk az embert látni. Aki megfoszt minket a történetünktől. Aki nem kérdezi: mi történhetett vele. Viszont azt állítja: tudom, milyen (volt). Tudom, mit érdemel. Tudom, hová tartozik.

A kommentszekciók egyik legnagyobb bűne éppen ez a hamis mindentudás. Idegenek ezrei tudják, milyen volt az eltűnt tinédzser. Tudják, mit kellett volna tennie a brazil nőnek. Ez a tudás nem tudás, hanem agresszió.

Lehetne persze azt mondani: ne olvassunk kommenteket. És valóban, néha az önvédelem része, hogy nem merülünk alá ebbe a mocsárba. De társadalmi szinten nem elég ennyit mondani. Mert a kommentszekció nem valami tőlünk független szörnyeteg. Mi írjuk. Mi olvassuk. Mi lájkoljuk. Mi hagyjuk ott. Mi nevezzük „véleménynek” a verbális erőszakot. Mi legyintünk rá, hogy ilyen az internet.

Sokszor az emberség nem nagy gesztusokon mérhető le. Elég lehet annyi, hogy nem írjuk le, ami először kikívánkozik. Vagy kitöröljük, mielőtt elküldenénk. Mert elgondolkodunk azon, ha az érintett anyja, testvére, szerelme, barátja olvasná a véleményemet, akkor is a képébe tolnám? 

*

Ha Ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőket segítő, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! 24 éves korig a Kék Vonal telefonszáma is hívható: 116-111. Amennyiben másért aggódik, ajánljuk az Alapítvány az Öngyilkosság ellen honlapját, amelyet ITT ér el. További tájékoztató, illetve – szakember segítségével igénybe vehető – önsegítő eszközt pedig ITT talál. 

Kurucz Adrienn