Kilenc altatás kellett, kilenc műtét, hogy rájöjjenek, mi a bajom

–

53 éves vagyok, és még mindig dühös. Pedig már mindegy, már nincs miért. Így is lett két csodás gyermekem, így is teljes életet élek – legalábbis fizikailag.

De kezdjük az elején!

17 éves voltam, kitűnő tanuló, orvosgyerek. Egy békés szerda este, lefekvés előtt, minden előjel nélkül sötétbarna vér kezdett ömleni belőlem, ami csak jött, megállíthatatlanul. A szüleim rohantak velem az ügyeletre, ahol egyébként is előre vettek volna, de így pláne. A főorvos nem tudta megmondani, mi történik, kezelte, amit tudott, de a vizsgálat közben fontosnak tartotta megemlíteni a halálra rémült apámnak, hogy szűz vagyok. Hangosan, kristálytisztán fogalmazva. Azt hittem, hogy a helyzet nem lehet ennél kellemetlenebb, de ezzel az egyszerű mondattal sikerült azzá tennie.

Mivel nem értették, mi történik, Budapestre kerültem, az Orvostovábbképző Kórházba, ahol az egyik vezető professzor vett gondozásába. Én akkoriban még hittem a világban, és abban, hogy egy ilyen intézmény ilyen szintű vezetője, bölcs őszülésével és arisztokratikus raccsolásával, mindenhez is ért. Hát nem.

Több mint három hónapot hiányoztam a gimnáziumból, az orvosok ötleteltek, találgattak. Kiderült, hogy csak egy vesém van, de még itt sem kezdtek gyanakodni, csak kicsit feszültebb lett a helyzet. Majd végső megoldásként eltávolították a fél méhemet, és ha már ott jártak, akkor az egyik petevezetékemet is. Uterus duplex volt a verdikt.

Ezzel csak az a baj, hogy akkoriban Debrecenben már az ilyen rendellenességet másképp kezelték: az elválasztó falat vették ki, így a teljes méh megmaradt.  

Az is baj, hogy felvágtak jó húsz centi hosszan, de nem vették a fáradságot, hogy ha már én úgyis alszom, akkor megnézzék, mi lehet még odabent. Nem sorolom, de még kilenc altatásba tellett, mire a Debrecenben dolgozó szakember Budapestre került, én pedig hozzá. Ő már ismerte ezt a tünetegyüttest, és „rendbe rakott” – a lehetőségekhez képest.

Hogy miért vagyok még mindig dühös?

36 évvel később, este 11-kor esek neki az internetnek, hátha van ennek a problémakörnek valami neve – és egyébként van: Herlyn–Werner–Wunderlich-szindróma, amely egy ritka, veleszületett fejlődési rendellenesség: a méh és a hüvely egyik része kettőzötten vagy elzáródva fejlődik, és ehhez gyakran az azonos oldali vese hiánya társul. Serdülőkorban, az első menstruációk után derülhet ki, amikor a vér az elzáródott oldalon nem tud kiürülni.

Dühös vagyok, mert mostanában jövök rá, mennyi pszichés gátat okozott nekem ez a történet. Hogy évekig azt hallgattam: nem lehet gyerekem, de ha teherbe esem is, akkor sem fogom tudni kihordani a babát. 

Két gyerekem született.

Halkan jegyzem meg: ez a szindróma már évtizedek óta ismert volt az én esetem előtt is.

Az internet korában egyszerűbb megtalálni ezeket az információkat, én értem. De mégsem értem.

WMN szerkesztőség