–

Ülök a kanapén, és bámulom a teraszajtót. Egy méter magasságig sáros. Két napja esik, a kutya pedig kaparja az üveget, ha be szeretne jönni. Egyelőre nincs értelme ablakot pucolni, de szerdától jó időt mondanak. Péntek estig tele van írva a naptáram. Mi van, ha nem lesz már időm kitakarítani húsvét előtt?

„Mi lenne? Semmi”

A férjem mély hangján hallom magamban ezt a „semmi”-t dörgeni. 22 éve élünk együtt, és sosem értette, miért kell stresszelni az ünnepeken. Ha rajta múlna, vajas kenyeret ennénk szenteste a kupi közepén, és megnéznénk pár jó filmet, a macskák meg dorombolnának az ölünkben közben. Neki az ünnepérzethez tökéletesen elég ez a kombináció. A húsvét még a karácsonynál is kevésbé érdekli, locsolkodni sosem járt, de örül, hogy szép az idő, itthon vagyunk együtt vagy elmegyünk sétálni –  és ha van kalács az szuper, ha nincs, akkor nyalunk egy fagyit.

Mindezt csak azért írom le, hogy érzékeltessem, azon szerencsés nők közé tartozom, akiken nincs valójában külső nyomás az ünnep okán. Nem várja el senki, hogy meghitt hangulatot teremtsek pár napnyi kemény munkával. Csak én várom el magamtól. Pedig nagyon kicsi a család, vendégek nem szoktak jönni hozzánk, úgyhogy még a koszos ablak sem ciki senki előtt, ha nem lesz időm megpucolni.

De akkor miért vagyok ideges?

Miért érzem úgy, hogy cikkek írása helyett el kellene pakolnom inkább sürgősen a téli holmit, mert nincs hova tenni a könnyebb ruhákat? És ki kellene törölgetni a szekrényeket is, zsírra szállt a por a télen! Egyik-másik sarokban pókhálót láttam. A kertben is várnak a feladatok. Nagypénteken zárva lesz minden, előtte be kellene vásárolni a piacon. De mit főzzek? Ezt is ki kellene találni még. Egy csomó receptet mentettem le az elmúlt hetekben – igaz, a tavaly húsvétkor mentetteket sem főztem le még.

Már a gondolattól elfáradok, mennyi mindent kellene még megcsinálnom munka mellett a három nap alatt. Ha azt szeretném, hogy olyan legyen az ünnep, amilyen mindig, amióta csak az eszemet tudom. Tiszta, nyugodt, levegős, kalács- és virágillatú. Olyan, hogy egyértelmű legyen az üzenet: rajtunk aztán nem fogott ki a tél, készen állunk a megújulásra!

Miért érzem úgy, hogy az előkészület és a lebonyolítás az én feladatom, felelősségem, és ha meghátrálok, akkor szégyellni fogom magamat (magam előtt)? Honnan ez a láz, ami elhatalmasodik rajtam az ünnepek előtt, és bármilyen fáradt és elfoglalt legyek is, mozgósít? És ha utolsó pillanatban is, de mindig van tiszta udvar, rendes ház, nett abrosz, étel a hűtőben, meglepetés mindenkinek, barka és pirostojás. Mert nekem fontos, hogy mindez legyen, pedig simán gondolhatnám másként.

Vajon a többi nő hogy van ezzel? – töprengek. Szeretik az ünnepeket? Igazán szeretik? Szeretnek napokon át készülődni, hogy aztán összerogyjanak, majd feltámadjanak, amikor megjönnek a vendégek, és öt perc alatt felfalnak mindent, mint a sáskák – a makulátlan tisztaságban, amit észre sem vesznek egyébként? Jóízűen falatoznak ők is, vagy úgy vannak az étellel, ahogyan a nagymamám volt, aki sosem evett velünk, mert mire asztalhoz ültünk, eltelt az illatokkal, és estig egy falat sem ment le a torkán?